Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)
1902-05-22 / 46. szám
2. oldal. ZEMPLÉN. Május 22. den ereklyéjével és a sirt, melyre hatalmas nemzetiszin szallagos babérkoszorút tettek. Ez ünnepies aktusnál Szántó Soma a munkácsi főgimnázium tanára, a következő gyönyörű beszédet mondotta: Bereg vármegyéből, e történelmileg szintén nevezetes helyéről hazánknak, a szomszéd Zemplénbe rándul- tunk át a mai napon, hogy a Rákó- cziak és Kossuthok klasszikus földjén egy nagy ember és nagy iró emlékezetének kegyelettel adózzunk s tanúságot tegyünk arról, hogy a nemzeti élet erőforrásaiból, melyek között a nagyok tisztelete oly előkelő helyen áll, édes-örömest mentünk, s hogy hazánk és nyelvünk szeretete, fennmaradásunknak e két legszilárdabb sarkköve, sziveinkben munkára serkentő olthatatlan tűzzel ég. Kedves ifjú barátaim 1 Volt egy kor hazánk történetében, melyben az irodalom ügyét, a nemzeti eszmének eme legféltettebb kincsét, néhány lelkes férfiú vállaira vette s megannyi Adásként — a szív utólsó dobbanásáig hordozta. Az iró munkáját nem jutalmazták, elismerésben alig részesítették, a könyv rirka házban volt szívesen látott vendég s egy nagy és fejlett műizléssel biró közönség nem leste az irói szellem alkotásait, hogy azokon szivét és lelkét nemesítse. S ez a néhány iró, az irodalomnak e néhány halhatatlan munkása és jobbára egymástól távol, legfeljebb levelezés utján, irodalmi központ nélkül s a kölcsönhatás üdvös eredményeitől is elszigetelve szolgálta e szent ügyet, E korszak 1772-től 1820-ig, tehát mintegy félszázadig tart. S e félszázad irodalmi munkásai közöP, hatását és működésének korszakos voltát tekintve, a legnagyobbak között is első sorban áll Kazinczy Ferenc, ki im e hajlékban élte annyi szenvedés és megpróbáltatás után a családi élet és irodalmi munkásság legboldogabb éveit s a kit im e sirhantok takarnak, melyek mellett megindult fohásztól dobbanó szivvel állunk. Nem alkalmas a kegyeletnek e rövidre mért órája, hogy Kazinczy változatos pályafutását és sokoldalú irodalmi munkásságát részletezzem. Elég tudnotok, hogy Kazinczy és Széphalom egykor a magyar irodalmi élet szívverését jelentette, elég megemlékeznetek arról, hogy e sir halhatatlan halottja mint költő, kritikus, műfordító, nyelvész és stilista, mint egy egész irői nemzedék elismert feje és vezére, kezdő tehetségek buzdító és dédelgető pártfogója a nemzeti lét érctáblájára örökké fénylő betűkkel véste fel nevét. 0 volt az, ki az irodalmi ízlés űnomultsága s a nyelvújítás nagy kérdéseiben oly mélyreható mozgalmat idézett elő s ha működését a történelmi búvárlat segítségével nézzük, pályája a lángész és hazafiság sugaraiban tündöklik elénk. E pálya buzdító és termékenyítő hatása nemcsak irodalmunkat, de nemzeti öntudatunkat is magasabbra emelte és sok tekintetben politikai újjászületésünket is előkészítette. Kazinczy epigrammáit, melyekben görög Ízlés és szellem nyilvánul, költői leveleit, melyekben széptani elveit fejtegeti, műfordításait, melyek cim és Ízlés tekintetében rendkívüli haladásról tanúskodtak, pályájának oly szépen megirt emlékezetét, úti leveleit, tanulmányait ma már az irodalomban pusztán szórakozást kereső közönség alig olvassa ugyan, de azt minden magyar ember tudja, hogy Kazinczy irói működése korszakos volt s hogy a nyelvújítás nagy eszméje az ő nevéhez fűződik. E szempontból tekintve Kazinczy pályáját, azok közé kell őt a nemzeti kegyeletnek avatnia, a kik az ezeréves haza oltárán a legékesebb és a legértékesebb áldozatokat mutatták be. Nyelvünk darabos és költői alakításra a fejlettebb kor Ízlése szerint alkalmas nem volt. Hiányzott belőle az erő, a fenség, a könnyedség, a szia és a fordulatosság. S hogy mindeme tulajdonságok birtokában a szóló művészetnek ma már oly magas fokára fejlődött, ez legnagyobbrészt a Kazinczy érdeme. A nyelvújítás ellen már Kazinczy korában megindult ugyan a visszahatás, a neologia és orthologia küzdelme még napjainkban is folyik, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy a nyelvújítás lehetséges is és volt. Nektek pedig, ifjú barátaim, még korai volna e halhatatlan alkotást a száraz bírálat komoly szemüvegén keresztül vizsgálnotok. Ha egy nagyszabású műalkotás: kép, szobor vagy épület előtt megálltok, bizonyára nem az aprólékos részek mivolta, hanem az egésznek hatása és nagyszerűsége fogja lelkeiteket nemesitőleg magához emelni s elfog benneteket a művészet csődá- latánák áhítata. Ily áhítatot éreztek, tudom, e pillanatban is, midőn Kazinczy örök alkotását lelki szemeitek elé állítom. S a lelkesülés, mely szivete két megdobogtatja, záloga annak a reménységnek, hogy ti is készek lesztek mindent áldozni a hazáért, miként O, s hogy dicsőült szelleme a rendíthetetlen munka és kötelességtudás örök példája gyanánt fog földi utaitokon előttetek lebegni. Annak jeléül, hogy megértettünk, e fogodalmat tesszük, ó nagy szellem, sirod mellett s bizonyságául, hogy szeretünk, e koszorút borítjuk annak megszentelt hantjaira. Tíz óra tájban már visszafelé jött az impozáns kocsisor s a Rákó- czy-utcán végig Borsiba mentek, ahol megtekintették a roskatag várkastély oldalába helyezett szép emléktáblát és az uradalmi tiszt szívességéből a szobát, melyben Rákóczi Ferenc született. Tizenegy óra után jöttek meg Borsiból s a Korona-vendéglő előtt szállottak le. Ott volt felszolgálva az ízletes jó ebéd, melyre városunk áldozatra kész társadalma vendégeiül látta a munkácsiakat és a helybeli VII. osztály tanulóit, akik a rendezői tisztet végezték. Áz ebéd alatt, melyen Kovács Endre igazgató, több tanár, Pafa/cyMiklós főjegyző, Schmidt Lajos rkapitány és Hlavathy Elek közig, jegyző is részt vettek, a munkácsi tanárok elragadtatva a nem várt szép fogadtatás, testvéries barátság és magyaros vendégszeretettől, szép toasztokban köszönték meg a város közönségének, a főgimnázium igazgatójának, tanárainak és ifjúságának, valamint a fogadást rendező városi tanácsnak és Schmidt Lajos rkapi- tánynak a szives fogadást és ellátást. A lelkes hangulatú ebéd végével félegy órakor vendégeink ismét zeneszóval, kisérve a reggeli fogadó bizottságtól, kimentek a vasúti állomásra és sok hálálkodás és köszönet után szives búcsút véve, a viszontlátás reményében elutaztak Kassára. — Az eperjesi tanulók számszerint 18-an négy tanárral d. u. 3/*3 órakor Kassa felől érkeztek s a gyártelepi állomásnál szállottak le. A város nevében itt ifj. Meczner Gyula polgármesterhelyettes, Pilisy Béla ralkapitány és Bogyay Béla közig, tanácsos, a főgimnázium részéről pedig több tanár s az ifjúságnak zenével kivonult nagy csapatja várta az érkezőket, akiket kiszálláskor ifj. Meczner Gyula üdvözölt. Habár az eső sűrűn szitált, az eperjesiek a bejövetel után még délután kimentek Széphalomra, ahonnan visszajövet a Magyar Királyban vendégelték meg őket. Vacsora után mindnyájan szinházba mentek, ahol Kurucz Fej a Dávid-ot adták. A tanárok, a polgármester páholyából, az ifjúság pedig a részükre külön fentartott helyről nézték végig a remek előadást. Az eperjesiek másnap délelőtt megnézték Borsit, majd visszajőve ebéd után Sárospatakra utaztak. hírek. Gondolatok elmúlt napokról. — május 20. Martinique és St.-Vincent szigetek szörnyű pusztulása, ezer és ezer szerencsétlen embertársunk váratlan és iszonyú megsemmisülése mély megilletődéssel, őszinte fájdalommal töltheti el szivünket, lelkünket. Önkénytelenül eszünkbe jutnak a legrégibb magyar nyelvemléknek a »Halotti beszédnek« szomorú lemondással hangzó szavai, hogy tehetetlen, gyarló lények »isa pur és chomuv vogyunk.« Tökéletesedünk, tökéletesedünk, mindegyre közelebb és közelebb jutunk Alkotónkhoz, ki saját képmására teremtett meg bennünket, de hiába, nagyon sok dolog van e világon, melynek okát és okozatát még ma sem tudjuk és talán nem is fogjuk megtudni soha de soha; mert a tudás fáját megizlclték ugyan legelső őseink, de a halhatatlanság fájától elűzte őket a kegyetlen Cherub lángpallosa, Pedig a természet Urának végtelen alkotásait, azoknak tüneményeit, jelenségeit, rendjét és okait teljesen megismerni határtalan időre volna szükségünk. De igyf... Mikor é'tünk oly rövid . . . e tüneménynek okai bizony kifiirkészhetetlenek . . . De ezért még sem szabad kétségbe esnünk! . . . Hiszen — homo quod rationis est particeps — facile totius vitae cursum videt, ad eamque degendam praeparat rés nrcessarias — mondja Cicero — az ember eszes lény, előrelátja a következményeket, a jelen eseményekkel a jövőt egybevetheti-füzheti: könnyen áttekinthet az életnek egész folyamán és előre megszerezheti a fentartására szükséges kellékeket. Szóval küzdhet, fáradhat, vesződhet, nélkülözhet, akkor bizhat és remélhet, hogy kikerülheti majd az egyes veszélyeket . . . Sok is a veszély, nagy is a veszély, mely manapság úgy az egyes embert, mint az egész emberiséget Dámoklesz kardjaként folytonosan fenyegeti. Hiszen az emberi társadalom sem más, mint egy soha ki nem alvó vulkán, melynek gyomrában egyes izzó elemek folyton, szüntelenül működnek, háborognak, forronganak . . . A kereskedelem és ipar, a gazdasági viszonyok és az általános pan- gás-nak napjaiban a létért való igazán nehéz küzdelem és az erőn felül való küzdelem dacára is általános nyomor és a velejáró bajok fokozatoson roncsolják le a vallás és erkölcs sorompóit. O tempóra, o mores! Bi- zonv szánalomra méltó e romlott kor, melynek vallása, erkölcse csak ily vékony s gyenge hajszálon függ. Mert még a nyomor és sanyaruság képe sem volna oly annyira kirívó, ha erősebb és szilárdabb volna a hit és erkölcsösebb az érzés embertársainknak a szivében. Napról, napra mindinkább kénytelenek leszünk belátni, hogy sokkal nagyobb súlyt kellene fektetni az ifjabb generáció valláserkölcsi nevelésére. Az elmúlt héten tartott »Szociál- pedágógiai értekezlet« Teleki Sándor gróf, a filantróp és hazaszerető or- szággyűlési képviselő elnöklete alatt elhatározta, hogy széleskörű mozgalmat indít a társadalomnak, mint aktiv tényezőnek, a nevelés munkájába leendő bevonása érdekében. Igaza van a nemesszivű grófnak és az értekezletnek. Nem szabad minden terhet csak a nemzet napszámosaira, a nemzeti művelődés vasszorgalmu munkásaira, a tanító emberekre rakni, mert a túlterheltség alatt utóvégre — hacsak a köztük és a társadalom közt leendő szoros kontaktus támaszuk nem lesz — lefognak roskadni. Hiába 1 Nem teljes a tanító munkája addig, mig csak a gyermek érzés- és gondolatvilágát nemesítjük és a felnőttek szellemi éberségének a fejlesztését figyelmen kivűl hagyjuk. Igen, a felnőtt nép éberségére is sokkai nagyobb súlyt kellene fektetnie mindazoknak, kiknek a haza és embertársaik jóléte csak némileg is szivén fekszik. A fővárosban néhány év óta működik is már egy lelkes kis csapat, mely céljául tűzte ki, hogy polgártársaink mindazoknak, kik ennek hiányát érzik, alkalmat nyújt azon szép és hasznos dolgok elsajátítására, melyet tőlük a sors és a mostoha viszonyok megtagadtak. E lelkes kis csapat nagyrészt filozófusokból áll. Ezekről irta annak idején dr. Bodnár Zsigmond egyetemi tanár, az erkölcsi törvény alapvonalainak (szép, jó és igaz egységének) felfedezője: »Némi megdöbbenéssel fogadta a közönség, hogy az egyetemnek is vannak szociálista hallgatói. A jogász képviselte őket a kongresszuson, a szociálista gyűlésen, de a legtöbben bölcsészethallgatók. Úgy is illik; mert koruk érzésének, gondolkodásának a bölcsészethallgatók rendesen a legigazabb kifejezői. A ki a jogra megy, inkább a kenyérkereset áll előtte; a bölcsészeti karon azonban sok oly iíjura akadunk, akik elméletileg is keresik az igazságot « Ezek az igazságkereső ifjak csakhamar arra a szomorú tapasztalatra jutottak, hogy a »szabadság, egyenlőség és testvériség« szentháromsága még mindig nem egész közös tulajdon e drága hazában. Felkeresték tehát a szellemi táplálók hiányában szenvedő testvéreket, hogy gyógyító irt vigyenek sajongó sebeikre, hogy az ifjabb Publius Cornelius Scipo, Afrika meghódítója szerint: effrenatos homines in gyrum rationis et doctrinae duci opor- tere, ut perspicerent rerum humánomra imbecillitatem varictatemque fortunae — az elkeseredett embereket a műveltség és tudomány körébe vigyék, hogy ez által a földi dolgok gyarló voltát és a szerencse forgandóságát átláthassák, hogy megosztva velük testvériesen azt, mit tőlük a mostoha viszonyok megtagadtak, a bizalmát és reményét vesztette elcsüggedett népet a sorssal és a társadalommal kibékítsék. A tömeges kivándorlások és sztrájkok idejében a lelkes kis csapat sziszifuszi munkáját azonban esik csekély siker jutalmazta, De nem csüggedett. Akciójába belevonta a főváros inteligensebb elemeit is. És csakhamar irók, tudósok, művészek sorakoztak a megkezdett hazafias munkához, fölkeresték a még műveletlenebb munkás- osztály ezreit és ismeretterjesztő népszerű előadásaikkal nagy szolgálatot tettek úgy nékik, mint édes hazánknak s az egész emberi társadalomnak. A kicsi kezdetből nagy irányú mozgalom fejlődött. A »Nemzeti Szövetség« a »Szabad Lyceum« hívei széles irányban teszik ma már megközelíthetővé a magasabb műveltséget mindazoknak a számára, akiknek életviszonyaik ezt különben meg nem engednék. Örömmel olvastam, hogy a »Szociálpeda- gógial értekezlet« is e nemes cél szolgálatába szegődött, mikor e napokban elhatározta, hogy az angol és amerikai »University Extension« mintájára a társadalom minden aktiv tényezőit e közérdekű munkára szólítja. Vajha vármegyénk inteligensebb elemei is sorompóba állanának, hogy erejükhöz képest kivegyék részüket a hazafias munkából, hiszen a mi polgártársainkra is ráférne néhány ilyen ismeretterjesztő előadás és hiszen mi is arra kérjük a nemes gróffal a mindenható I tent: »Tedd jobbá, nemesebbé, erősebbé Magyarországot és az egész emberiséget!« Vajha mielőbb megérnők a szebb és jobb kort, mely után buzgó imád- ság epedez százezrek ajakán! Woisz Jenő. — Ötvenegy év. Nagy idő — szép idő. Több, mint egy emberöltő. A A jelen esetben pedig, midőn egy messzeföldön párját ritkító, minden tekintetben mintaszerű szívben lélekben egyaránt magyar tanítónak a népnevelés terén ötvenegy év folyásán csüggedotlen és megszakítás nélkül folytonos működését jelenti: azt hisszük hogy az a betöltölt ötvenegy esztendő olyan adomány az élet istenétől a minővel nagyritkán csak az ő kegyeltjeit tünteti ki. Kitünteti pedig azért, hogy újabb élőpéldát nemes cáfolatot teremtsen annak a megrögzött mondásnak ellenében, hogy „Quem Di odere, paedagogum fecere“ kit az istenek meggyülöltek tanítóvá teremtettek. Csongrádvárme- gyében a szőke Tisza kanyargós partján fekvő Mindszent községnek 10,000 főnyi törzsökös magyar lakossága, lélekemelő szép ünnepet ült
