Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)
1902-05-17 / 44. szám
2. oldal. ZEMPLÉN. Május 17. oly üdvös befolyást, erőt gyakorol az emberi társadalomra a szeretet. Tőle nyeri fejlődését, növekedését, erejét és életét minden, miként a naptól a nagy univerzum. Miként e felé törekszik a parányi fűszál, feléforditja széles tányérját a napraforgó, felé emelik bájos fejecskéiket a szebbnél-szebb virágok, felé irányozzák magas lombkoronájukat az erdők fái: akként csak a szív, a szeretet, e fensőbb és örök hatalom által nemesül, érez, emelkedik magasabbra — Istenhez — az ember. Legyen bár gyötrelem, vagy boldogság az ember élete, kormányzó hatalommal kell hogy vezesse azt a szeretet, ez a mindenkor megifjodó, termékeny, mérhetetlen ereje: kincse és mélysége az emberi szívnek. Demeter János. — május 17. Darányi miniszter uj törvényjavaslata. Darányi földmivelésügyi miniszter az elmúlt héten uj törvényjavaslatot nyújtott be a képviselőházban a munkás-pénztár törvényének kiegészitésé- ről. A törvény alapjául szolgáló valószínűségi számítások ugyanis oly eredményeket értek el az intézmény másféléves fönnállása óta, hogy az intézmény a biztosításnak a falu népénél amúgy is népszerű két ágát, a temetkező és kiházasitó biztosítást működése körébe veheti. Tíz, illetve öt fillér heti járulékkal temetkezésre és kiházasitására segítséget biztosit az, aki tagul belép. Tudjuk, hogy milyen obskúrus 'embereknek sikerült falu helyeken ilyen célú társulatokat szervezni, amelyek minden számítás nélkül kezdve működésüket, csakhamar csődöt mondottak és a tagok járulékai odavesztek. A belügyminiszter kénytelen is volt ezeknek az egyesületeknek nagy részét föloszlatni. Most már az odaveszett pénzeket igen szerencsésen meg akarja menteni a javaslat, a mennyiben lehetővé teszi az egyesületi jog tiszteletben tartásával, hogy a föloszlatott egyesületek, mint külön csoportok beléphessenek tagokul. Uj rendelkezés a javaslatban, hogy a nyugdíj biztosítását huszonöt évi tagsági dij fizetéséhez köti, — hogy jogot nyer az igazgatóság rendkívüli segítséget adni azoknak a tagoknak, akik a szorgos dologidőben, például aratáskor beteggé lesznek és e miatt a keresettől elesnek, előbbre viszi a cselédbiztositás dolgát s kimondja, hogy azokat a mezei munkásokat, a kiket a gazdaságvitelnek olyan ágánál alkalmaznak, a hol a ' balesetek gyakoriabbak, például fűtők, étetők (cséplőnél, szecskavágónál), a gazda biztosítani köteles. Szláv törekvésekről. — május 17. Egy rendkívül érdekes beszédnek jutottunk birtokába, amelyet 1840-ben tartott gróf Zay Károly, abból az alkalomból, hogy a magyar- országi ágostai valláskövetők felügyelőjévé választatott. Soha ez a beszéd még akkor sem, amikor elmondatott — nem lehetett aktuálisabb mint éppen ma, amikor a túlzó szláv törekvések a magyar a parlamentben is felütötték fejüket. Zay gróf beszéde históriai értékű világítást vet előttünk arra, hogy ezek a törekvések milyen élénken foglalkoztatták már akkor is az ország közéletét. Ez a beszéd a magas szárnyalásu hazaszeretet lobogó lángolásu szavaival utasitj a vissza a nemzetiségi tolakodást, azonban a bölcs mérséklet politikájára intvén úgy a magyarokat, mint a szlávokat. Ez a beszéd elmélkedésre készt bennünket arról is, hogy mennyiben indokolt e téren a radikális, s mennyiben a nyugodt kapacitálás politikája. És akkor elmélkedhetünk a fölött is, hogy vájjon Széli Kálmán nemzetiségi politikája nem-e a bölcs megfontolás, a gyúlékony anyagokkal való okos bánásmód helyes politikája éppen a magyar nemzet ellen induló uj vehemens áramlattal szemben. Amelyet vissza kell verni, ha ki akar törni, de le kell szerelni, ha csak egynéhány lelketlen izgató müve lappang a parázstűz hamujában. Gróf Zay beszédének ama részei, amelyeket az ósdi, foszlányos papirosból kiböngészni lehetett, a következők : »Nemes gyülekezet! Van még egy közérdekű nagy ügyünk, melynek ápolgatása nélkül mindezen üdvös in- tézvény magvai vagy parlagra csendnek, vagy a’ már csirázottak is, bim- bójikban jégverve elhervadandnak . . . Ezen közügyünk : nemzetiségünk íejlő- dése; — és minthogy nemzeti élet nemzeti nyelv nélkül lehetetlen — honunk magyarosításai. —Ismerem ezen szavak súlyos erejét, honfitársaim szivére majd serkentő, majd nyomasztó hatását; sejditem a’ felidézett ellenséges elemek fellobbanó gerjedel- mét; de érzem azt is, — hogy hitemnél, tisztemnél, enmeggyőződésemnél fogva ezen ügy iránti nézetimet minden tartózkodás nélkül e’ helyen előadni szent kötelességem 1 — Igen tisztelt gyülekezet! Minden ép-eszű magyar a’ rokon szláv nemzet régiségét, történeti nagyságát, mivelődési fokát szívesen elismeri, sőt azt is, hogy a’ szlávok honunk első szülöttei, ’s a’ magyarok birtoka csak diadaluk jutalma. De e’ helyen a’ hiúság igényei, a’ hatalomra hivatkozó elbizottság elnémulnak; a’ magyarosítás eszméje íellengősb szempontul tekinthető, minthogy győzelme, az értelmiség — az alkotmányos szabadság örök jogainak kivívása; — annak elnyomása pedig az európai mivelíségnek, a’ középkor ) tespedő pangásábani elsülyesztetése. Mert a’ magyar nyelv önállása következtében működhetik csak saját, s igy a’ magyar elemnek fejlődése érdekében, mely elem viszonyaink, nézeteink, szellemi ’s anyagi jólétünk tekintetében, ter- mészetileg és szükségileg csak az értelmiségnek, a’ korszerű haladásnak, az alkotmányos szabadságnak hódolhat; holott a’ szlávság fejlődése által nemcsak ezen közérdekinket biztositó magyar elem fejlődése aránylag gátoltatik, hanem még közvetve más idegen elemek magvai honunkban elszórat- nak ’s dús fakadásra indíttatnak. — Tudom ugyan, hogy szláv testvéreink, minden alkotmányunkat háborító mellékcélnak föltételét, érdemileg is fonák elmeszüleménynek, álnok koholmánynak állítják, köztörekvéseik célja s végpontja lévén: nyelvök fejlődése, nemzetiségük fentartása. — De bár szándékjok tiszta legyen is, hon- hit- s királyhoz! ragaszkodásuk hü és tán- torithatlan, kitűzött céljokat el nem érendik, ’s törekvésök eredvénye más nem leend, mint vagy szellemi erejük sikernélkül pazérlása, vagy más idegen elmeknek honunkbani alapítása. Mert remélhetik-e szláv testvéreink, hogy a’ magyaroknak nemzetiségökbeni buzgó törekvéseik mellett, nyelvök fejlődésében gátlanul fáradozhassanak, hogy a’ german, román, magyar és más érdekek közti viaskodásokban, nemzeti önállásukat kivivólag fentarthassák! Csalóka remény !.. . ... Máre’ helyzetben, tudom, távol van’ s leend is szláv rokkonaiktól, anyanyelvükhöz szoros ragaszkodásuk által, szabadságukat, és mi ennél drágább, vallásukat is végveszélynek kitenni, — mert ismételem, ezen hű ragaszkodás, ezen álhatatosságnak bére mi leend ? polgári’ s vallásbeli szabadság kivivása-e ? — törvényes önállóság? — koránsem! ezt csak a magyarokkal testvérkezet fogva tarthatni főn’ s érhetni el: — hát mi ? azon bús önérzet, hogy a’ kényhatalom diadalának, a’ haladó értelmiség elfojtásának eszközül szolgáltak! — Senki jobban’ s mélyebben nem tiszteli, mint én, a’ nemzetiség eszméjében foglalt közös és egyes jogokat, és igy minden polgártársunknak anyanyelve iránti igazit is, de mindenek fölött tisztelem a’ nemzetek, az egyes polgárok anyagi ’s szellemi szabadságát, az értelmiséget, mellynek a' nyelvet is feláldozni, minden eszes és hal- hatlan lénynek szent kötelessége. — Nemes gyülekezet! hiszem, hogy ezen előadott okok által minden szláv honfi meggyőzetik arról, miszerint a’ magyarosítás eszméje nem néhány szédelgő hiú ámításának — hanem az alkotmányos világ ingathatlan közhitének szüleménye ; hogy a’ magyer nyelv ’s nemzetiség’ iigyébeni merész föllépésem nem fonák megrögzött ilőitéletek, gyülölség feladása, hanem szivem’ tiszta meggyőződésének eredvénye; mert anyám ezen áldott föld, nevelőm a’ Protestantismus, atyáskodó uraim az ausztriai ház szülöttei, kikhez sírom zártáig tántorithatlan íeend ragaszkodásom, hűségem, kiknek érdekökben vérem utólsó cseppjeig küzdendek! — De hogy az érintett nagy czélnak dicső eredvénye is legyen, a’ magyar nyelv terjesztés ne történjék erőszakkal, nem lesve s lappangva, ármány eszközül ne szolgáljon, mert mind ennek feszültség, elidegenítés, ellenállás, gyűlc'ség bére. A’ meggyőződésre, a’ szent u izságra, az emberi kebelben mélyen gyökerezett szabadság’ szeretetére bizassék ezen ügy; szeressük anyanyelv "nkt honfitársainkkal, nem a győzöl mára hivatkozván, hanem eszük c t ■ szivükre. Győzessenek meg arról, y a’ magyarosítás eszméje nem a’ sag a’ kény, a’ megvetés’ fakad.L . hanem azon szent igazság szüle íye. hogy honunk magyarositását, bárcsak vetve is gátolni, más nyelvnek, mint a’ magyarnak, fejlődésén törekedni, annyi mint az értelmességnek — alkotmányos elveknek, ’s magának a protestantismusnak életerejét m. g szegni; következőleg, h< a' magyar nyelv, honunk, ’s Europ szabadságá- uak, a’ protestantismus lcghiv:ob őrje ’s védője; győzesse meg < i, hogy a’ magyarosítás győzeln: , az ész, szabadság ’s értelmiség diadala ' területe nem volt valami nagymértékű, könnyen elképzelhetjük, hogy az ős nép a sziklába vájt még kisebb lakással is meg volt elégedve. Ez a hely volt a bölcsője annak a népnek, mely Perikies századában a harcmezőn és a művészetek terén egyaránt csodákat mívelt. A sziklaváros levegője tiszta és kellemes, tengerre nyíló panorámája elragadó, s mai pusztaságában is érdekes és megható. Ha jól vizsgáljuk a sziklaváros szétszórt fekvését, az a gondolat támad bennünk, hogy kezdetben az egész ős város népe nem érezte magát annyira egymáshoz tartozónak, hogy az egy csoportot képező házak lakói egyes ügyeiket maguk ne végezték volna. Ezt bizonyítják azon kisebb terek, melyek itt-ott láthatók, s melyeken az egymással összefüggő sziklaülések, oltárokhoz vezető lépcsők, kétségtelen jelei az egymástól külön álló városrészek nyilvános, közös életének. Ezeken mehettek végbe a szűkebb körű tanácskozások, igazságszolgáltatás, istentiszteletek. — Később azonban, hogy az egész sziklahegy népe egy istentisztelet köré csoportosuljon, nagyobb térről gondoskodtak, feltöltötték a lejtőket, a legmélyebb oldalon falat emeltek, hogy a teret vízszintessé tegyék. Egy ilyen gyülő-hely volt pl. a Múzsa-hegytől 160 méternyire kelet felé. Valószínűleg Artemis istennő szentélye volt ez, melynek oltár-köve előtt mintegy 3 méter széles lépcsőzet áll. Az oltártól jobbra mélyedés látható a sziklában, mely az áldozati ajándékok elhelyezésére szolgálhatott. — De sokkal érdekesebb ennél az az egymás fölött emelkedő két sík, melyet közönségesen Pnyx-nek neveznek. Kétségtelennek kell tartanunk, hogy Zeus tiszteletének a helye volt ez, mint a mely helyen az egész ős athéni nép áldozott a legfőbb istennek. E kettős sík a Nympha-hegytől délkelet felé 235 méterre esik. A felső sík, mely kisebb területű, a főoltárnak volt a helye, az alsó síkon pedig, mely tágasabb, a nép gyűlt össze. A felső síkot az alsótól függélyesen vágott sziklafal választja el; a sziklafal közepén az alsó síkból egy szószékhez hasonló emelvény áll ki, melyről sokáig azt hitték, hogy e helyen szónokoltak a néphez Görögország nagy férfiaiai; holott mi magunk személyesen is meggyőződtünk róla, hogy ezen emelvény beszédek tartására teljesen alkalmatlan; a Pnyx-hegyen ugyanis csaknem állandóan szél fú, melynek iránya rendesen délnek tart; az állítólagos szószék pedig a gyülő- helynek épen déli oldalára esik, minek folytán a szél a szónok hangját éppen az összegyűlt néppel ellenkező irányba vitte volna. Ezen emelvény tehát pusztán arra szolgálhatott, hogy róla jelentették ki a népnek, hogy a felső oltáron végbe ment az áldozat, s hogy az isten kedvesen fogadta azt; az ily hivatalos kijelentésre ugyanis sokszor igen nagy szükség volt, hogy a népet a megkezdett vállalatot illetőleg megnyugtassák s a siker iránt jó reménynyel kecsegtessék. — Az emelvény jobb oldalán lépcsők láthatók, melyeken az emelvényre és a felső síkra juthatni; a baloldali sziklafalon pedig apró fülkék vannak, melyeknek felírásai azt bizonyítják, hogy itt helyezték el azokat az ajándékokat, melyeket pl. a betegek meggyógyulásuk esetén az istennek hálaáldozatul szenteltek. — E kettős sík tehát csak képzelt Pnyx; a valódi Pnyx, a népnek politikai gyülőhelye, az Akropolis délkeleti irányában, az Ode- ion és a Dionysos-szinház között levő régi forum közelébe esett, amit abból is lehet gyanítani, hogy itt valóban találhatni nyomokat, melyek arra mutatnak, hogy a talaj valamikor egyenletessé volt téve. Ezen gyűlő-hely is a Pnyx-hegyen lévén, később átvette a hegy nevét s a „Pnyx“ szó szűkebb értelemben csak a gyűlések ezen helyét jelentette. Az ó-görög politikai életnek maradványa az a hét szék is, mely a Múzsa-hegy lejtőjén sziklába van vágva. A hét szék egy sorban áll egymás mellett s szikla-könyöklők választják el őket egymástól. Közve- tetlenül előttük keskeny tér nyúlik el a székek hosszában, mely tér a szikla-talaj mesterséges elsimítása által keletkezett; ezen szűk téren kívül egy szélesebb, simitatlan térség következik. A hét szék a terekkel együtt az őskorban az igazságszolgáltatásra szánt hely volt; a székeken ültek a bírák s előttük a vádló és vádlott. De az ős törvénykezésnek reánk maradt helyei közül kétségkívül legérdekesebb az Areopag. Az Areopag szikíahalma a Pro- pylaeumok átellenében fekszik ; a halom az ó-korban, de ma is zord sziklatömeget képez, mely legmagasabb a keleti oldalon, s nyugat felé lejtősebb; nevét is az ős korban kapta. A sziklahalom a thrák eredetű Ares istennek volt szentelve, pagos pedig ó-attikai nyelven halmot jelent. A sziklaváros lakói azt képzelték, hogy itt van az alvilág lejárata, hol egy sziklanyiláson át az Erynisek közlekednek a felső világgal. Borzalommal tekintettek mindig az Areopag halmára, félvén a minden bűnt megboszuló Erynisek hatalmától. S hogy a bünhödés rémes gondolatától szabaduljanak, az Eryniseket elnevezték Eumenidáknak, jóltevőknek, kegyeseknek, s az Areopag halmának keleti végén szentélyt állítottak az alvilági intenségeknek. Egy földrengés az Areopag keleti ormát letörte, s a lezuhanó óriási szikla e szentélyt
