Zemplén, 1902. január-június (33. évfolyam, 1-62. szám)
1902-03-22 / 20. szám
Március 22. ZEMPLÉN. 5. oldal. bekövetkezett társadalmi bajt. Mert nem az a baj, hogy rengeteg számú képesített tanítónő — leány van; mert hisz a műveltség, a diploma sohasem baj, de igenis az a baj, hogy annyi és annyi reményeiben letört, illúzióiban kifosztott diplomás leány, csüggedten, szárnyaszegedten, kilátás és kenyér nélkül . . . csalódásban lett gazdagabb, — kik között a legnagyobb kontingens megrokkant testtel és megtört lélekkel sirathatja azon keservesnélkülözésekkel teljes munkát, fáradságot, amelyre egy független tanítónői állás, pálya áhitatos reményében áldozta ifjúsága legszebb éveit, s ez évek naiv örömeit. A miniszter ha nem is nevezi meg, de tényleg ime már is konstatálja a megtérő, tényleg létező női proletáriátust. Tagadja talán valaki? Megkell nézni a székesfővárosi, a vidéki állomások egyik-másikának betöltését, s azonnal tisztában lesz e komoly, de lajdalmasan sajnos „ társadalmi bajjal.“ Üh, mennyi, — a női állást, hivatást megalázó futkosás, protekció-hajsza, ideges fűhöz-fához kapkodás világítja meg ezen szerencsétlenek, s önhibájukon kívül a lét- föntartás >csőd«-jébe került lelkek vergődését, igyekezetét, hogy bár egy pici, de biztos révparthoz juthassanak. Mert az állapot ma ez: az állás mindég késik s a szegény diplomás kisasszony képesített kész tanítónő ott vergődik abban a lenyűgöző hínárban, melyben évek hosszú sora óta annyi fiatal leány csüggedten vesztegel. Tanult nagy szorgalommal, végzett szép sikerrel, előtte egy ideális pálya, amelynek útját azonban előtte a kínos várakozás kapui zárják el és nincs mihez kezdenie, mert sokkal több a ké- pezdéket végzett fiatal leány, mint a tanítónői állás. És miért e rettenetes helyzet ? Hát csak egyszerűen azért, mert nagybölcsen elfeledték a kormány intézői annak idején jó eleve az úgynevezett: „numerus clausus“-t alkalmazni, vagyis csak annyi növendéket engedni föl venni a képezdékbe, amennyit előreláthatólag elhelyezni, állás és kenyérhez juttatni képesek s ezen rendszabály nem is uj, nem is annyira ismeretlen az életben ; mert pl. az ügyvédek kamarai országos gyűlése, csak a köze! múltban harcolt mellette s kívánja életbe léptetni, mig a. papi pálya a katonai pálya stb. képzőintézeteí- ben régen divatban van az u. n. »numerus clausus.« — S ez által meg van akadályozva a sok lógó, ég és föld között fityegő képzett, de állás nélkül levő kreatúrák proletárizálása. De az a sajnos tény, hogy nálunk minden tett, szabály, cselekedet — csak félrendszabály; a legüdvösebb reform is, csak idegen kapkodás, máról-holnapra való experimentális. Pedig a tanítónői pálya — komoly reális és igazán hivatásos pálya, mely éppen a női nem szempontjából, hogy úgy mondjuk „ex asse“ természetes hivatást képez, avzal kvadrál. Annál csodálatosabbnak tűnik föl tehát, hogy most egyszerre mindeti gondos előrelátás és átmenet nélkül oly veszedelmesnek ismerik föl a magas minisztérium közegei a tanítónők túlnyomó számát, mely immár a társadalom organizmusát komolyan fenyegeti. S ebben meg is lehetne nyugodni, mert hiszen az igazság minden ténye, látszata e mellett szól és bizonyítja maga a közélet. De mégis furcsán veszi ki magát, hogy mig az egyik oldalon látják és konstatálják a bajt, addig a másik oldalon a „tisztelt magasabb hölgyek“, női gimnáziumok részéről bekövetkező s előbb-utóbb okvetlen be is következő sokkal nagyobb és komolyabb veszélyr *, bajra rá sem hederitenek, arra szemet sem vetnek. Pedig az lesz csak az igazi, a komoly, a társadalmi veszélyes baj. Itt van csak igazán megvetve a valódi női proletárság melegágya. Ezek lesznek azután azon igazi szellemi proletárok, akik üres fejjel, hitben hideg, de fennhéjázással és gőggel telitett szívvel, aranyos, cifra és délibábos képzelődéssel nekirugaszkoduak majd az életnek, amely a legtöbbnek nem konveniens állást, katedrát, hanem c alódást, bűnt, sarat, nyomorúságot és szenvedést, összefoglalva: a léhaságnak szülőanyját dogja nyújtani és majd áldozatul követelni ezen tudálékos drága kisasszonykákat. — Óh mert a reális élet igen szigorú, kimért és kegyetlen ; utjai nagyon göröngyösek s nem szinaranynyal kövezve és a délibáb festői képeivel vannak ékesítve, sőt ellenkezőleg, a világ tele van bűnnel, nyomorúsággal, sár, piszok és szegénységgel, szenvedéssel s mentül kevesebb verőfénynyel. Hány »diplomás« hullával, mennyi ütött-kopott lelkirokonnal fogunk majd találkozni rövid idő múlva, annak csak a kegyes ég a megmondhatója ! Hánynak fogja majd a reális élet hétköznapjainak szürkesége himporát leverni, beteges ambícióját leperzselni, sárral, piszokkal beíröcscsenteni azok közül, akik ma az egyetemen 102-en, a gimnáziumokban több százakra menő számmal egy jövendő fényes pálya kormánypálcáját hordozzák a táskájukban és a nagyravágyás, hiúság ördögétől kifestett képzeletükben. Valljon nem okos, nem célszerű s a tanitókisasszonyok immár túltengő számán nem megokolt dolog lenne-e máris praeventive vámvonalat állítani ezen szellemi ragály ellen ? Mi azt hisszük, hogy igen; mert ezer más állítással szemben ismételve csak azt mondjuk, amit a józan ész, az emberi hivatás, cél, rendeltetés kijelöl, hogy jöhetnek, mehetnek nemzedékek, jöhet a női emancipáció ; a nők legédesebb köre, Istentől, és maga a természettől rendelt, arra utalt hivatása, munkája, mégis csak a család, az édes anyai állás marad. Ha valamiben, ebben az egyben illik és kötelesség a konzervativizmus, a múlthoz való erős és szívós ragaszkodás. Ezen mu't megvilágítja a jövőt, kijelöli az egyedül helyes utat s mély bölcsességre, igazságra oktat. Hajh 1 de más színezete is volt akkor az életnek: a nö nem hajtotta tudományos pályára a fejét ; tanulta és tudta a női kötelességeit és szigorúan megtartotta azt, amire a nő hivatva volt, van ma is. A leány félénk és szerény volt, miként Arany János mondja: „leányi szemérem leköti a nyelvét“ — s nem kérhetett és adhatott hajfürtöt az ezer és száz „felejthetetlennek“. — Nem volt szecesszió, nem volt reálitás, beteges ambíció, felületes képesités, üres hab és buborék; az eszményi legdrágábbakkal való szédelgés; — de igenis, volt idealizmus, naivság és melegen érző hű szív, egészséges lélekharmo- niájának magasztosan eszményi egyetértése, szentsége. — Ez kell, ez szükséges, ma is, a jövőre is — s nem üres hóbort s beteges experitumok s végtére testi-lelki nihil. Demeter János. IRODALOM. A „Magyar Remekírók“ első nyomása és kiadása nem födözvén a művelt magyar olvasóközönség keresletét, a »Migyar Remekírók« eddig megjelent öt kötetéből, névszerint Arany Jé- nos, Csiky Gergely, Garay János, Tompa Mihály és Vörömarty Mihály köteteiből utánnyomást készíttetett a Franklin- Társulat. Kezünkbe vévén a köteteket és lapozgatván bennök, örömmel győződtünk meg arról, hogy amit a közönségnek Ígért a Frankün-Társulat, becsületesen be is váltotta. A betűk stílje olyan, melyhez hason’ót nem találni ez idő szerint magyar nyomtatványon, mert ez a betüfaj ma még egy könyvsajtóban sincs meg az országban, de Ausztriában sem. Épp ily sajátos a papír; nem fénylő és sima, hanem mint a hires elzevir-nyomtatvanyok hollandi merített papírja; erős, fénytelen és mégis feltűnően csekély súlyú A vastag kötetet kézben tartani nem fárasztó. A kötés is az angol könyvtári kötések mintájára, nemesen egyszerű cifraság nélkül való. Azt hisszük, hogy a munka tipográfiai kiállítása iskolát fog terem teni s utánozni fogják; bizonyára nagy hasznára a nemzeti műizlésnek, amit fejleszteni hivatva vat). A Zenélő Magyarország zongora és hegedü-zeneműfolyóirat most megjelent 6-ik füzete a következő szép zenemüujdonságokat közli: I. Egressy Béni után Barna Izsó „Talpra magyar“ hazafias dalt Petőfi Sándor szövegére. II. Huber Sándor. „Sollők tánca — Tanz der Wassernisen.“ III. Dóczy József „Árva madár“ és „Ha te engem igazán szeretnél“ magyar dalokat. A havonta kétszer és mindenkor ily változatos és aktuális zeneujdonságokat közlő zeneműfolyóirat előfizetési ára 1/i évben 6 füzetre (66 zeneoldalra) 3 korona. Előfizethetni a Zenélő Magyar- ország zeneműkereskedésében Buda- pereskedésében Budapesten, VIII. Jó- zsefkörut 22—24., honnan mutatványfüzetet 60 fillér beküldése ellenében bérmentve küldenek. KÖZGAZDASÁG. * A kivándorlásról, mely most politikai, társadalmi és közgazdasági életünk egyik legjelentősebb kérdése, melynek megoldásáról mostan úgy a kormány, mint a társadalom igen élénken foglalkozik, Demeter János fal- kusi plébános, lapunk dolgozótársának jeles tollából egy figyelemreméltó érdekes cikksorozatot indítottunk meg. A sorozathói már eddig két közlemény jelent meg, időnként rövid megszakítással tovább közöljük ezt a szakavatott érdemes tanulmányt. Közönség köréből. — Alak és tartalomért a beküldő felelős. — Nyomtatott megjegyzésekre. Ez évi március hó 19-én Zabov- nyik Gyula volt városi rendőrnek személyemmel kapcsolatban tett vallomását a F. H. cimü újság magyarázatokkal fűszerezi. Szabad legyen a nyilvánosság előtt igazolnom magamat s ezért kérem, méltóztassék becses lapjában soraimnak helyet engedni. Ugyanazon lapban kiszínezték, hogy Literáti Nagy János városi rendőr el- boc-:ájtása a petícióban történt kihallgatásai mennyiben függ össze. Én megtettem a vallomásomat, eskü alatt vallottam nem is foglalkoznék ez ügygyei továbbra. De mert egy újság olyanra vetemedhetik, hogy az ilyen kényes ügyeket, amelyek az ember hitbeli lelkiismeretével vannak ösz- szefüggésben, a nyilvánosság előtt személyes kedvtelése s egyéni előnyei szerint tárgyalja, éppen ezért kénytelen vagyok én, mint az állami jogrendnek egyik közege szintén a nyilvánosság előtt keresni Orvoslást. Ezért kérem a szerkesztősget, méltóztassék soraimnak helyet adni. Zabovnyik Gyula rendőrségi működése ugyancsak röviden tartott és pedig 1901. évi október hó 1-től, december hó 15-ig. Ezen rövid idő alatt több Ízben szolgálatból bevonultan, botrányosan részeg állapotban jelentkezett, egy ízben pedig ittas állapotban dühöngött, levetkőzött, polgári ruhába öltözött és eltávozott, másnap sirva könyörögte vissza rendőri ruháit. Tekintettel hét főből álló családjára, a kapitány ur visszafogadta azzal, hogy egy hónap alatt keressen állást, mert a rendőrségnél ilyen viselkedéssel meg- nem tűrhetik. Mivel én ezen tettéért feljelentettem, azóta halálos ellenségemmé lett. Most pedig áttérek további vallomására, előre is megjegyzem, hogy nincs szándékomban vallomását megtörni, de csak meggyengiteni sem, csupán az olvasóközönség bírálatát hívom fel arra, hogy 1901. október i-én került először Ujhelybe a rendőrséghez. Ezért október 2-ára, a választás napjára ki sem küldtük, hanem Román János zárkaőr bizt03 tudomása szerint laktanya-ügyeletes volt a délelőtt egész folyamán. Azon vallomása, hogy én neki négyszemközt az általa mondottakat kijelentettem volna, arra már alig találok feleletet. Hogy azonban úgy személyem, mint a rendőrség ebbeli működésére tiszta fényt vessek, ami kötelességem is, el kell mondanom a következőket: A petíció tárgyalásának megkezdése után a kapitány úr meghagyta, hogy a választás alkalmával szolgálatban állott rendőrök beosztásáról jegyzetet adjak s arról, hogy ki, hol s meddig teljesített szolgálatot és szólítsam föl őket arra, hogy ha esetleg kihallgattatnának, emlékezzenek vissza a lefolyt esetekre s azt tisztán, a valósághoz híven vallják, csakis azt, amit láttak, aminek tanúi voltak, mert aki hamis vallomást tesz, nemesak hogy állását veszti, hanem hamis tanuzásért szabadságvesztéssel is sujtatik. Ebből a helyes eljárásból csak a korlátolt, a rósz ember tud bármi olyat kimagyarázni, amit azok a nyomtatott betűk sejtetnek Literáti Nagy János, volt rendőr, elcsapatására az általa, a btk. 232 és 234 illetve 236. §-ába ütköző bűncselekmény elkövetése késztette elöljáróját. Ez elbocsájtás szomorú élő tanúja a helyi közkórházban fekszik, az ügyiratok pedig a büntető bíróságnál. Az elbocsájtásra ő adott okot olyan eljárással, amely a btető törvénybe ütközik. Ugyan nyugodtan élhetnénk városunk közrendje mellett, ha az ilyen embereket továbbra is köztünk szabadna tartani. Egyébiránt pedig az ellenem intézett rágalmak miatt a bírói eljárást már megindítottam és onnan várom és remélem teljes elégtételemet. Kiváló tisztelettel Sátoraljaújhely 1902 márc. 22. Vass István, rendőr őrmester. TÖRVÉNYSZÉK. A második esküdtszéki ügy. A múlt évi október hó 29-én Pákh Ilona cselédleányt a Nagy Csebb községhez tartozó Sztázs nevű erdőben, majdnem a felismerhetlenségig összeroncsolt fejjel, számtalan sebtől vérezve, halva találták. — Megindult a nyomozás és a bűncselekmény elkövetésének gyanúja Demó Mihály dénesfalvi lakos czigányra esett, kiről a csendőrség megállapította, hogy október 28- ára viradóra Pákh Ilonával együtt távozott el a dénesfalvi fiatalság tánc- mulatságáról és Pákh Ilonát a Nagy- Csebb felé vezető utón az erdőben kisérte, ezután azonban nyoma veszett, mígnem december 28-án a csendőrök elfogták. Demó Mihály úgy adja elő a szerencsétlen történetet, hogy ő Pákh Ilonát saját kérésére kisérte el a mulatságból a Nagy Csebb felé vezető utón. — Midőn már mélyen behaladtak az erdőbe, a mellette haladó Pákh Ilonát mind hevesebben üldözte szerelmével, elárasztotta őt — a leány erkölcsi érzületét súlyosan sértő kérésekkel, ajánlatokkal, amelyek azonban eredménytelenül maradtak, s ezért a lázas szerelmi kitöréseket csakhamar vad dulakodás váltotta fel, Demó rávetette magát áldozatára, és annak fejét egy csikós bottal, a szó teljes értelmében szét verte, ezután pedig otthagyta és véres csikós-botját tő- rülgetve eltávozott. A kir. ügyészség szándékos emberölés bűntettével és a btk. 235 sz. 1 pontjába ütköző büncselekménynyel vádolta Demó Mihályt, a kinek bűnügyét a májusban összeülő esküdtszék fogja tárgyalni. A SZERKESZTŐSÉG ÜZENETE. M. J. Czigánd. A következő számban közöljük. Tűzoltás. Kívánság szerint fog megjelenni. P. A. Bpest. Kedden megkezdjük. Nem közölhetők. Szomorú éjjel (költemény) — Élni mindig egyért (novella) Kiadótulajdonos : Éhlert Gyula,
