Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-11-24 / 47. szám
kóezi-kastély lenne: az nem úgy van, mert az az épület nincs 200 esztendős, azt Szirmay György a múlt század elején építtette. A Rákóczi-családnak annyira nem volt Sátoralja-Ujhelyben megfelelő épülete — rezidenciája — kastélya, hogy Rákóczi Ferenc édes anyját, Zrínyi Ilonát, a szülés fájdalmai útközben lepvén meg, a Sátoralja Ujhelyhez három kilométer távolban fekvő Borsi kőzségbeli vadásziakban állapodott meg, — Sátoralja-Ujhelybe nem hajtatott, pedig oly helyzetben akár az orvosi, akár a szülésznői, akár egyébb szükséges gyors segítséget — ha volt volna hol megszál- lania — Ujhelyben még is inkább feltalálhatta volna, mint Borsiban. De nem volt kastély, nem volt Rákóczi rezidencia Ujhelyben.* A Rákócziak idejében Sátoralja-Uj- helynek az a része, a hol most az úgynevezett uradalmi kastély áll, kuriális zsellérség volt és azt a házat Szirmay György, Antalnak, Zemplénvármegye történetíró főjegyzőjének az édes atyja a múlt század elején építtette. Rajta is volt a Szirmay-féle rákos címer. Rajta van-e még most is: nem tudom, de valahol az uradalmi lomok között bizonyosan ott lesz. Hogyan szállt Szirmayról Breczenheim hg.-re : megmutatja az uradalmi levéltár** és talán azt is, hogy szerezték azt meg elébb Trautzon hercegtől, vagy Breczenheimtöl a Szirmayak? Mert taksás funduson olyan polgári állású ur, mint Szirmay György volt, bizonyosan csak a fundus szabaddá tétele után épített ilyen nagy házat. No hát, sem a jelenlegi korcsma-épü- 'let, sem az uradalmi Breczenheim-Wallis- féle lak nem kötik Kossuth emléket oly erősen a sátoralja-ujhelyi napi piactérhez, hogy a miatt el kellene, vagy el lehetne ejteni azt az eszmét, hogy Kossuth La]os szobra Sátoralja-Ujhelyben mentül közelebb a vármegyeházához, az ő órátori működésének első teréhez, a hol delejes szavával többször elragadta a vármegyét, 1831-ben pedig, a kolera dulása miatt fellázadni összecsoportosult népet (Baláz’házy dános után emelve szót— Szerk.) lecsendesitette, megnyugtatta — állíttassák fel. Ha művészeti szempontból az effektus, a hatás, nagyobb lenne is egy önálló, szabad téren, mint abban a hosszú keskeny kertben, a hol a „Győri emlék“ áll, kipótolja ezt a vesztességet illúziónk: az a tudat, hogy Kossuth Lajos szobra közvetetlen közelében áll annak a vármegye-házának, a hol ő Magyarország önállóságra irányult törekvését és azokat a szent eszméket, a melyek az 1847/48-iki pozsonyi utolsó országgyűlés törvényeiben kifejezést nyertek a 30-as években, akkor hangoztatta, a mikor még táblabiró társai előtt azok az eszmék csak a távol jövő zenéjeként tűntek fel, a nép, a polgárság pedig arról álmodni sem szokott! . . . Róna ur véleménye szerint: a „Vitézek területén“ lévő fákat meg kellene bolygatni, — a napi piactért pedig be kellene ültetni, parkírozni.“ Hát, kérem, sokkal könnyebb — muszájból — 10 fát kivágni, mint egy nagy élőfát úgy beültetni, hogy az meg is foganjon és leveles is maradjon, quia: ültetéskor a fákat meg szoktuk csonkázni, tehát néhány évig az effektus elmaradna, a Kossuth-szobornak pedig az 1902. évi szept. 18-án állania kell és az a park nö vekedésére nem várhat.*** őszintén megvallva, én ezt a kérdést csak itthon a vármegye zöld asztalánál dőnteném el, mert a mi helyi viszonyain• No az volt; de, hogy volt: az most mellékes és távol álló dolog. •• Meg az „Adalékok Zemplénvármegye Történetéhez“ is, csak tessék bennök lapozgatni. Nem fog állani, ha mindjárt a helykérdós felett Így hajba kapunk. Tessék elhinni, hogy nem a hely teszi & Kossuth-szobrot, hanem, megfordítva: igen! Szerk. kát csak mi ösmerhetjük gyökeresen. Mi tudjuk, hogy az a napi piactér már kétszer volt beültetve, de elpusztult és soha sem volt más, mint az éjjeli csavargók tanyája, azért mert megfelelő vasrácsozattal körülvéve nem volt és senki sem őrizte. Hát ki mondhatja azt, hogy a szobor költségein felül most még erre is jutna pénz ? t. i. a parkírozás, uj kőlépcsők, vasrácsozat és éjjel-nappali őrségre ? Méltóztassanak meggondolni, hogy arra a napi piactérre az egész városnak elő- dázhatatlan szüksége van; a nélkül el nem lehetünk, más alkalmas helyünk pedig, a hová át lehetne a napi piacot tennünk, nincs, ha csak a Hecskére vagy a Tornatérre nem akarjuk exponálni; de ez azért sem lehet, mert a városunkon átutazókra is tartozunk tekintettel lenni és nem akarnám kitenni azt a szobrot annak a min dennapi megjegyzésnek, hogy annak oda lett helyezése miatt kell oly messze fáradozni, az utasoknak nélkülözni stb. Sapienti pauca! Bajusz József, id. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok ellenőrzésének kérdéséhez. Irta: Révész Emil. Apáthy István, volt egyetemi tanár, jogászvilágunk egyik kitűnősége, a kereskedelmi törvény tervezetéhez irt indokolásában a következőket mondja: „Megmutatta a tapasztalás itt is, a külföldön is, hogy az állami gyámkodás e téren semmi előnynyel sem jár, komoly biztosítékot nem nyújt sem a kormánynak, sem a társadalomnak, meg az üzletvilágnak sem. Teljességgel lehetetlen, hogy még a legjobban szervezett s leggondosabban eljáró közigazgatási gépezet is, a rohamosan előre rohanó, ezer és ezer alakot öltő a mindennapi élet minden rétegébe ható társulati mozgalmat minden részletében tanulmányozza, minden mozdulataiban ellenőrizze, minden kihágásainak elejét vegye, ezeket megbüntesse, vagy jóvátegye. Bebizonyította ellenkezően, főképp a három utolsó év annyi gyászteljes eseménye (utalás az 1893. évi óriási pénzügyi válságra, melyet közönségesen „bécsi krach“- nak szoktak nevezni), hogy a látszólagos állami gyámkodás és felülvizsgálat inkább elősegíti a szédelgést, az értéktelen, vagy csalásra alapított vállalatok keletkezését és folytatását; a nagy közönség, bízván az állam vélt ellenőrzésében, mely nem vizsgálja, mihelyt társulatról van szó, kivel és mivel van dolga s néha-néha vakon odaengedi áldozatául vagyonát, megtakarított filléreit a legrosszabb, vagy legügyetlenebb vállalkozók és igazgatóknak^,. . . . Közel 30 éve, hogy e sorok napvilágot láttak és mit tapasztalunk, milyen kép tárul elénk napjainkban? Alighogy az egyik pénzint ízet összeomlása okozta általános ijedtségből, a közönség úgy a hogy felocsúdik, mely az emberek becsületességébe vetett hitnek hosszú időre való teljes megrendülését jelenti, máris a folyóiratok, hírlapok terjedelmes napihirekben és vezércikkekben, a pénzintézetek bukásának szomorú sorozatában újat jeleznek, óriási tőkék roncsai fölött mondanak gyászbeszédeket, — anélkül, hogy abból az érdekelt tényezők okulást meritnének. Pedig azt mondják a bölcselkedők: hogy a szerencsétlenség az emberek legjobb iskolája. A fent idéztem sorok 1875-ből valók. Hogy Apáthy István mennyire csalódott várakozásaiban, midőn minden jót a teljes nyilvánosságtól várt és a törvényhez fűzött üdvös reményei mennyire nem valósultak meg, elégségesnek tartom, gyakorlatban léteiének 24-ik évében, Nagy E'erenc dr., volt egyetemi tanár, jelenlegi államtitkárunknak a Szövetkezetről szóló 1898. évi XXIII. t. c.-hez irt bevezetőjéből, mely intézménynek tudvalévőén gazdasági célozza mellett még erköicsfejlesztő és művelődésterjesztő hivatása is van — a következőket adni, a hol igy ir: „A keresk. törvény nem tudta elejét venni annak, hogy a gyengébb társadalmi osztályok, különösen a kisiparosok és kisbirtokosok felsegélyezésére és támogatására szolgáló ezen humanitárius irányú egyesületek a kapzsi nyerészkedési vágy kielégítésére és a tapasztalatban és hiszékeny emberek kizsákmányolására fel ne használtassanak. Ennek bizonyságául elég azon számos panaszra utalni, melyek a szövetkezetek által űzött uzsora miatt emeltettek ; elég azokat a gyakori bünpereket és bünvizsgálatokat említeni, melyek az utolsó években szövetkezeti igazgatók és egyébb intézők ellen inditattak, a kik ravasz fondorlatoktól sem riadtak vissza, hogy az embereket, a jótékonyság áldását osztó szövetke- zitek köpenyege alatt kifosszák s a kik üzel- meiket annál sikeresebben folytathatták, mert magok a bíróságok is kényszerítve voltak, a törvény fogyatékosságánál fogva, a hálójukba kerített emberek filléreinek kisnjtolásánál segédkezetet nyújtani.“ így nyilatkozik a törvénynek a társulatok felügyeletére vonatkozó hiányosságáról a legilletékesebb tényező! A következőkben (részben Vargha Gyula „A magyar hitelügy és hitelintézetek története“ cimű munkája nyomán és a külföldi folyóiratokból szerzett impresszióm alapján, különösen R. Beigel egyik cikkének hatásá alatt igyekszem okát adni törvényünk ebbeli hiányosságainak röviden arra megfelelni, hogy mi az ellenőrző orgánumnak, a felügyelő bizottságnak, kötelessége; mit képes az igy törvény útján reá rótt kötelességből valóságban teljesíteni; tehát minek a teljesítését várhatjuk tőle joggal, mit nem képes teljesíteni és miféle reformok volnának a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok üzlet és számvitelének intenzív ellenőrzése érdekében megvalósitandók ? * Az 1875. évi t. c. az akkori politikai és gazdasági áramlatok hatása alatt az állami beavatkozásnak még a látszatát is kerülve, egészen szabadelvű alkotás akart lenni. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kezdeményezőinek (alapítók) és vezetőinek szigorú személyes felelősségével, a teljes nyilvánosság biztosításával több garanciát vélt nyújtani, mint a mit a legmesszebbre menő állami ellenőrzés nyújthat. A lefolyt 26 év tanulságai meggyőztek bennünket arról, hogy a teljes nyilvánosság és felelősség elve biz’ alig vált be; a bíróság felügyelete voltaképp csak papíron van meg, de gyakorlati értéke egyenlő a nullával 1 A mérleg összeállítására, megszerkesztésére, a vagyonalkat- részek értékbecslésére vonatkozó szabályokat a törvény annyira általánosságban tárgyal ja, hogy egyenesen a vállalatok belső házi ügyét képezi a számokat úgy sorakoztatni, csoportosítani, hogy sokszor nem csak a laikus (mert hisz azelőtt a mérleg a legtöbb esetben úgy is hétpecsétes könyv) de még a szakember sem tud eligazodni rajtuk. Az üzleti sáfárkodás végeredményét képező jövedelem megállapításánál a részvényes, vagy részjegyes vállalatok legalább tízféleképp szoktak eljárni, pedig annak valójában helyesen csak egy módja van 1 Jövedelmi mérleg kiállításáról a törvény említést sem tesz (veszteség-nyereség-kimutatás) bár annak ugyanolyan fontossága van, mint a vagyon-mér- legnek (Activák—Passivák). A legtöbb vállalat ennek ugyan eleget tesz, do nincs is benne köszönet mert a hasonló jellegű nyereségekkel, veszteségekkel, szenvedő és cselekvő vagyonal- katrészekkol olyan összevonásokat végez, hogy ember legyen, a ki okos lesz belőle Hiszen nem is azzal a célzattal készül, hogy az igent, nyilvánosság valamit értsen belőle! A mérleg szabatosnak pedig csak akkor mondható, ha az lelkiismeretesen, helyesen megejtett értékbecslés alapján készült és a gazdasági vállalat vagyonának egészében és részleteiben is valódi hű képét nyújtja. Nem sántít hasonlatom, ha azt mondom, hogy az igy keletkezett igen sovány mérlegeknek majdnem minden 2-ik, 3-ik tétele 4—5 ismeretlenből álló egyenletet képez (x t y t a f ... = 260.343-i2), anélkül, hogy megadatnék a mód akármelyik ismeretlent is kiszámíthatni. Nem vagyok ama felfogásnak a barátja, hogy minden üdvözítő az államtól származik. Ha az üzleti institúciónak oly mély örvényei és veszedelmes szirtjei vannak, hogy még a kipróbált jellemek is hajótörést szenvedhetnek, úgy a törvényes garanciák pontjában bizonyára, a mint Lessing mondja: „Muss etwas faul sein.“ Ez a rothasztó kóranyag bizony két irányban is kimutatható. Az idézett törvény, midőn a felügyelő bizottságra a számvitel fölötti ellenőrzést bizta, oly terhet, oly felelősséget hárított rá, melynek a legjobb akarattal sem tud megfelelni; más oldalról a felügyelő bizottságot súlyos személyes szavatossággal sújtja, ha a kieszelt ellenőrzési kötelességének eleget nem tenne — a gyakorlati életben, a tapasztalatok alapján — akkor ha a kár már csakugyan bekövetkezett. A múlt század második felében szeműnk előtt lefolyt titáni átalakulás, az ipar és kereskedelem rohamos fejlődése, az ezzel kapcsolatos intenzivebb földmivolés, a gyári ipar körében történő nagyarányú munka megosztás gomba módra megszaporitotta a nyilvános számadásra kötelezett, tehát részvényes és részjegyes vállalatokat is. Jól jövedelmező magánvállalatok százai alakultak át társas vállalatokká, melyek azután a túl magas igazgatási költségeket meg nem birván, vagy egyáltalában semmit, vagy nagyon keveset jövedelmeztek és jövedelmeznek. Ennek a magyarázata az, hogy a részvényes vállalatok Folytat An az I. mellékleten,
