Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-10-27 / 43. szám
Sátoralja-Ujhely, 1801. október 27. 43. (2131.) Harminckettedikgévfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-YÁRMEGYEI „TANITÓ-EGYESÜLET'-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MINTDEN T7LA.SA. ÍR IbT .A. !F. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden 6zó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Őszi napsugár. Üdvözöllek te bágyadt, haldokló fény, mely ott remegsz a messze alkonyati égen. Az én életem alkonyodására emlékeztetsz. Őszi napsugár 1 Intő ujj, néma jelbeszéd, mely a természet minden gyermekéhez a közös anyanyelven mond prófétai szavakat. Elmereng a lélek minden tárgyon, az őszi tájkép minden ismert alakján. Nem tud számot vetni önmagával, hogy mire is gondol, miért is sóhajt voltaképp. Pedig szemünk, mikor körülnéz, az őszi tájképben élő szavakat tagol, jelbetüket olvas, vagy a húnyt pillák mögött hallgatja lelkünk mit beszél, minő jövendőt suttog az ősz neki . . . Letarolt a mező, a szántóföld. A meztelen tarló szürkén hullámzik halmaival a learatott gabnaszárak élettelen tövei között. Csak itt-ott tereli a földműves az ökrét, kezében az ekeszarvval, végig a dűlőjén, hogy uj barázdát hasítson az uj vetőmag számára. Felesége a másik oldalon járja be a teleknek már felszántott részét, felfűzi az inge ujját s teli marokkal szórja kék kötényéből a porrá tört sót végig a fekete földön. Ez a föld tápláléka. Kevéssel beéri. Elsárgult a gyep a mezőn. Penész eszi a még húsos növényrostot, mely a forró évszakban nem sietett kiszáradni. A szegény gályák búcsút vesznek egymástól, kik testvérekül élték együtt közös ágon az esztendő verőfényét, viharát. Elérkeztek rövid létük végnapjaihoz. A kis család lehull az anyatőről egymásután, ki holtan, ki haldokolva. Ott vergődnek egy ideig a zuzmarás, nyirkos talajon, aztán közibük fú az északi szél s szerte söpri őket az ismeretlenbe . . . Zizegő levél alá szomorúan rejti magát a csillogó szárnyú, zöld zománcu fénybogár. A minapi dér halált jelentett neki. Azóta megadá magát sorsának s csupán nyugalTARGA Halottak napján. — A »Zemplén* * ere’deti tárcája. — Irta: Sándor József. Hull a levél ... a tarlott őszi tájak Szebb napjainkra nézni intenek. Szeretetbon kik velünk egy valának Felodjük-e, midőn már nincsenek ? ! Jortek, jertek! s hulló lomb közepett Üljük meg a bus emlékünnepet 1 Az utolsó levél is lehull nemsokára a fákról, zimankós, hideg, ködös-borús idő váltja fel az őszi szellő csípős fuvalmát. Pár nap választ el csak bennünket attól a komoly, mogható és nagyjelentőségű ünneptől, mely a múlandóság, a halál sötét birodalmára emlékeztet: a halottak gyásznapjától. Éz az a nap, a melynek emlékezetére az emberi szív megdobban; ez az a nap, melyre magába szállva gondolkozik mindenki, a ki még él és a világ múlandóságát reflexiói tárgyává teszi; ez az a nap, melyen mindenki a kegyelet legnemesebb virágait, a visszaemlékezés krizantémumait, koszorúba fonva, szeretteinek sirhantjára helyezi el, melyen a szeretet oltár tüzét gyújtja meg elköltözötteinek emlékezetéül. A.z a nap az övék: a temetők csöndes néma lakóié. Egész éven át, az élet zaja között, nem jut idő rájuk gondolni, de a halottak napmas helyet keresett, hol csekély kivánságu, csekély örömü életét bevégezze. Megtalálta ja száraz levél alatt, mely eltakarta szemfedő gyanánt. Átfogja görcsösen a levélszárat apró lábaival s úgy várja a dermedést, melyet már érezni kezd tagjaiban. De szélro- jham támad, letépi a védőgalyat, vele esik a haldokló fénybogárka egy tegnapi esőtől támadt pocsolyába. Nagy erőlködéssel kivergődik onnan, de a közel szekércsapásnál elhagyja ereje s nem küzködik többé. Az egész világon senki se tudja, bogy most egy élő lénynyel kevesebbet számit a min- denség, hogy egy fényes bogárka kimúlt. .. Köd ereszkedik a magasabb hegyekre, nem látszik az ormuk, mintha fönt a végtelenbe veszne. Az alantas részén sürii erdő- iombok süvöltnek az éles fuvallattól. Pusz- ul itt is az idei hajtás. Belepvék az utak száraz levelektől. A mi m?g fönmaradt a ák koronáján, az is színét váltja. S ha a szél leszakít vagy egyet belőle, csörögve hull az ágakhoz ütődve, mig alá érkezik lobbi társaihoz közös rothadásra. Mily csöndes a tájék. Kihalt az élet egészen belőle, mely a nyáron át tartott. Messze költöztek a dalos madarak, elbújt odvába a futó evetke, alszik az ürge, a nezei egér, tücsök nem cirpel, a levelész- béka nem hirdeti már méla énekszóval az dőváltozást. Csak a varjú károg fönt a levegőben több napos éhségtől vagy jóllakott unalomtól. Néptelenül kígyózik a messze távolba az országút. Óra is -elmúlik, mig egy szekér végig kocog rajta. Elvégezték már erre az esztendőre minden munkájukat az embe- ek, nagyon kevés az, kinek a házán kívül lyenkor még dolga akadjon. Ma nincs hetivásár. Bevitték a termést: gabna garmadában, Szalma kazalban, gyümölcs a padláson. Az Isten áldása, az ember szorgalma közös munkájukat immár bevégezték. Maholnap igy lesz ez: az életről le mondó, a halál gondolata felett elmerengő csendes melánkólia lesz a „helyzet szignaturája.“ De azért nem pihenhet meg senki. Az emberélet hosszú kötelesség. Le kell azt róni szüntelen munkával, mit akár az izmok ereje, akár az elme gondja, akár a szív keserve végez. Megkondul a harang. Érces hangja át- zug a tágas völgyön, halmokon, behallik az erdőbe, be a hegy közé. A természet csöndjében egy hatalmas szózat ez! Ember gondolta ki Isten dicsőségére. De csak emberek értik. — Mire harangoznak ? Fellépek a dombra, honnan belátni a városba, látni a templomtornyot, honnan a csengő ércnyelv a környéknek Istenről beszél. Halottat hoznak zsoltárt énekelve a temető felé, mely alant a domb tövén, kopott fekete vaskereszttel közepén, elterül . . . Itt a végcél. Ide jutunk valamennyien. A sárguló falevél hullása, a fénybogárka halála, dalos madár vándorlása, a hegység ködfátyola, a letarolt földek s ez a temetés. Ugyanaz a kép, csupán más alakban, ugyanaz a gondolat, esupán más szavakban. Ezt beszéli, erre emlékeztet, erre tanít az őszi napsugár. * Szeretem az őszt, fáj az enyészet képe s mégis jól esik. Tán mert igazat mond. A tavasz ifjú, a remény zöld színét viseli: de gyakran hazudik. Az őszi napsugár reszketeg, hatástalan tüzü világánál, ködpára és vándorfelhők között, az enyészet, a meghalás szomorú képében lelkem jövő képét látom . . . Minden megadja itt magát sorsának, a hogy teljesité kötelességét, feladatát. Csak a koporsó halottja nem panaszkodik. ján szentelünk nékik nehány percet, hogy szivünkből zavartalanul megsirassuk, megáldjuk Éket. Útnak indítjuk a virágos kertek hervadó rózsáit, hogy szeretteink sírján leheljék ki végső párájokat, Elkísérjük őket a sirhoz, meggyujt- juk az emlékezet fáklyáját, s virágillat lobogó gyertyák fénye mellett adózunk kegyelettel a jnultnak. Mennyi örömből lett bánat, reményből vált csalódás nyugszik ott a hantok alatt. Mennyi : zenvedélytől izzott szív porlik ott már bókén, Csendesen . . . És megdobban a mi érző szivünk is a hideg sir mellett, hull a köny, az emlékezés, a szeretet drága gyöngye a néma göröngyökre. Oly szép, oly magasztos ez az ünnep, a szeretet ünnepe! Imádkozzunk! . . . Emlékezzünk ! . . . * A temetők sirhalmai között ünnepet ülnek áz emberek. Tódul majd a sokaság, hullámzik á néptömeg, koszorúkkal karjaikon sietnek meglátogatni kedveseik sirhanjait. Nem épit a rabszolgaság égbenyuló pira- ist zsarnokának, nem rak szfinxet a szerető ziv elhunyt kedvesének; egy mirtusz-galyat z csupán keresztjére; egy forró könycsepp jlobban fejezi ki fájdalmát, mint ezer rabszolga nalálnyögése. Szivet nemesitő, lelket edző ünnep folyik 1b a szomorú füzek, sötétzöld ciprusok alatt, hulló lombok s hervadó virágok társaságában. k SCempléu rauii STámo, tíz oldal. Megjelenik a megbánás szelleme is, a mely bo sokszor, be sokszor szólal meg szivünkben, a midőn halottainkra gondolunk. Mily óriási átalakulás a nép meggyőződésében a mindenséghez számítva oly rövid idő alatt! Két ezredévvel ezelőtt még bitófa volt az a jel, melyet most szent ihlettel hordunk kebleinken ; két ezredévvel ezelőtt a megvetés tárgya volt a kereszt, melyen a gonosztevők szenvedték el büntetésüket. Ma a megváltás jele, melyre áhítattal tekintünk'; vár, hová lelkünk sietve menekül oltalmat találni az üldözés elől. Ma a kereszténység legszentebb jelvénye: a kereszt. Éz .a hit legszentebb jele, ehhez ragaszkodik a remény, mert hiszen megváltásunkért szenvedett rajta kinhalált az Üdvözítő. Ez a keresztény hit diadalmi jelvénye. A kereszt: tövében virágok és koszorúk borítják a sírokat, mintha jelképezni akarnák az emberi életet. Az ember megnő, mint a virág és letörik. Mint a virág úgy elhervad, mint az álom úgy elmúlik az ember. A dértől csillogó sirhantok intenek felénk: parányi az emberi lét. Minden ajakról panasz hangzik felénk. Szomorú a parányi lét. Minden ajakról panasz hangzik felénk; itt a munkás fáradt jaja'; ott a gazdag sóhaja . . . — Nehéz az élet, nehéz a lét! — halljuk folytonosan. Tanúi vagyunk e küzdelemnek mint dig és mindenütt. Nem sejtjük ugyan a természet fenséges csendjében a szorves lények élet- haldlharcát, de csalóka a természet békéje, mer-
