Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1901-06-30 / 26. szám

1901. június 30. 1. Melléklet a „Zemplén11 20. számához. tóságod mindannyiunkhoz leereszkedő, nyájas, lekötelező barátsággal közeledett; ha egyik vagy másik közülünk anyagi bajokkal küzkö- dött, vagy emberi gyengeségből valamely hi­bába esett, Méltóságod azon segíteni, azt fel­emelni igyekezett; a kinél pedig jóakaratot, szorgalmat, kötelességérzetet tapasztalt, azt di­cséretével a vármegye közönsége előtt nyilvá­nosan jutalmazó — ami pedig minden anyagi jutalomnál nagyobb buzdítás, — röviden: Mél­tóságod magát irántunk atyának és barátnak bizonyítván, bennünk is Méltóságod iránt a fiúi hálát, a mélyen érzett tiszteletet, a szere­tetteljes ragaszkodást gyökerezteté meg, s az ily viszony megszakittatása, természetesen két­szerié fájdalmas. Némi vigasztalást találunk azonban egy részről abban, hogy Méltóságod nem megtörve, de testi és lelki épségének, egészségének csor- bittatlan élvezetében önkényt válik meg főis* páni méltóságától; másrészrőljabban a remény­ben, hogy Méltóságod azért, mint vármegyénk hű fia, el nem hagy minket, köztünk marad, s hazánk és vármegyénk állapota iránt érdek­lődve, tőlünk a közügyek terén tanácsát, közre­működését meg nem tagadja. — De végre némi vigaszt abban is találunk, hogy Méltóságod hosszú főispánsága alatt szerzett érdemei leg­magasabb helyen is méltánylásra találtak és királyunk őfelsége az első szent királyunk nevét viselő rendnek — a melynél pedig je­lesebb és nagyobb alig van — középkeresz­tével diszíté feljMéltóságodat. (Nagy éljenzés.) Mielőtt bevégezném szavaimat, legyen szabad Méltóságodhoz meleg keblünkből fakadó azon kérelmünket intéznem,diogy minket eddig tapasztalt jóakaratában, kegyeiben továbbra is megtartani kegyeskedjék; és viszont bátran merem mindannyiunk nevében ígérni, hogy az a tisztelet és ragaszkodás, melylyel Méltó- tóságod iránt viseltetünk, kebleinkben meg nem hül. Adja a mindenható, hogy Méltóságod óhaj­tott nyugalmát, kedves hozzátartozóival együtt, állandó jó egészségben, teljes megelégedésben sokáig élvezze, — hazánk és vármegyénk díszére és javára igen-igen sokáig éljen! Lelkesen meg-megujuló, szűnni ne m akaró éljenzés liarsant fel a szívből jövő, szívhez szóló szép beszéd után, mely éljenzés élénk visszhan­got támasztott a főispáni folyosón és a nagyte­remben állongott bizottsági tagok ajkain is. — Molnár ny. főispán válaszában, szive legmélyéig megilletődve, a tisztelet, szeretet és törhetetlen ragaszkodás oly spontán megnyilatkozásával szemben hálás köszönetét mondott a tisztelgők­nek és biztosította őket irántok táplált érzelmei­nek változhatatlanságáról. — Azután az alis­pántól és mindegyiküktől külön-külön is elbú­csúzott barátságos kézszoritásokkal — a vi­szontlátásra. — Hogy pedig e bucsutisztelgé- sekről szóló jelen referádánk megfeleljen a tör­téneti hűségnek, tudtul adjuk, hogy nem előre megbeszélve, elrendezve, hanem a szivek su­gallatát követve, legelső volt a tisztelgők soro­zatában, s pedig már reggel 8 órakor, ős Sáros­patak város nagy küldöttsége, vezette Molnár János v. főbíró.— Utánok ft. és ngs. Puza Sándor gk. prépost-főesperes vezette és tolmácsolta a gk. papság hazafias érzelmeit s tett ünnepies kijelentést ez érzelmek rendületlenségéről. A gk. papság népes küldöttségének példájára és a vármegyei tisztikar tisztelgése után, melyhez Sátoralja-Ujhely rend. t. város tisztikara is csatlakozott, külön-külön járultak Öméltósága Molnár István ny. főispánunk elé: a piaristák sátoralja-ujhelyi rendházának küldöttsége, ve­zette ft. Horváth Sándor kegyesrendi rektor; továbbá tisztelkedtek : a kir. áll. építészeti hiva­tal, —- a kir. pénzügyigazgatóság, — a kir. csend- őrség, — az állami elemi iskola tanítótestülete — a kir. törvényszék és jbiróság, — a kir. ügyészség, — a kir. kulturmérnökség, — a sátoralja-ujhelyi „status-quo“ izr. hitközség, — a kir. dohánygyár — és, a mit_ legelői kellett volna említenünk, az 1848—49. bajtársak, szám- szerint biz’ már kevesen, csak öten (Bajusz Józsi, Jakovics Sándor, Karsa Feri és Thuránszky Fe­renc urambátyáink) Matolai Etele vezérlete alatt. A mint a közönség sorfalai közt áthaladtak, sza­kadatlan éljenzés kisérte őket. Ez a küldöttség időzött bent legtovább Öméltóságánál. És a mikor kijött, szinte megifjultnak látszott a reminisz­cenciák hatásától, varázsától. Fiatalos erőben még nagyon sokáig legyenek közöttünk a „nagy idők“ élő tanúi és legyenek a „hatodik bajtárs“-sal együtt még igen sokáig tiszteletünk, hazafiui lelkesedésünk tárgyai! Délután 1 óra körül járt az idő, mikor'az utolsó küldöttség, számszerint a tizenhatodik, elbúcsúzott. Tudósítónk igy végzi a lélekemelőén szép alkalom végbemenéséről szóló jelentését: A mit eddig nem értettem, most megértet­tem, Homérosz-nak. az ő ünnnepeltjéről Írott eme szavait: .......................................lábai nem a földet Illetik; ő emberfőkön halai, a mikor indúl. így a mi nyugalomba indult főispánunk is. A közszeretet, mely vállaira emelve tartotta, nem tette le. Sőt bucsuvételkor feljebb emelte a tisztelet piedesztálján! És körülseregelve tartja. Ezért midőn nyugalma útjára lép „ember­főkön halad.“ Istenünk áldja! A főispáni titkár marad. Illetékes for­rásból értesülünk és a főispánváltozással kap­csolatban köztudomásra adjuk, hogy t. barátunk és munkatársunk Staut József, főispáni titkár és ministeri fogalmazó, Hadik Béla gróf főispán oldala mellett továbbra is megmarad jelen ál­lásában. Pénztárvizsgálat. A vármegye közpénz­táraiban tegnap d. e. váratlan vizsgálathoz fogott az 1870. évi XLII. t. c. 58. §-a értelmében eljáró bizottság. Hírek a nagyvilágból. A búrok, kiknek úgy látszik állandó szö- vetségesök maradt a hadi szerencse, a védelmi harcból kezdenek átlépni a támadó szerepbe. Erre vallanak a legutóbbi sürgönyök, melyek híra­dásai szerint már megszállották a Foktartomány nagyobb részét és fellázították ott angol alatt­való búr testvéreiket. A búr csapatok számát mindössze 20,000 főnyire becsülik, tehát még mindig félannyira, mint volt a másféléves há­ború kezdetén. Albániában, Dél-Európának ebben a még mindig bakonyi betyárvilágot élő államában, is­mét úgy elszaporodtak a rablóbandák, hogy a török szultán kénytelen volt újabb katonai csa­patokat mozgósítani megfékezésökre. Hírek az országból. Fejérvárv Géza báró honvédelemügyi kir. minister a f. évi augusztus hó 15-én tölti be katonai szolgálatának ötvenedik évét. Jubi- leoma iránt máris minden oldalról a legna­gyobb érdeklődés mutatkozik. Budapest székes fővárosunk a világ leg­népesebb száz városa sorában a huszonötödik helyen áll 713,000 lakossal; utána következik huszonhatodiknak Hamburg 680.000 lakossal. Legelső a világ legnépesebb száz városának so­rozatában London, melynek 6.400,000 lakója van. Bécs 1.650,000 lakossal a hatodik helyet fog­lalja el. A Vörösmarty-szoborra gyülekező nem­zeti közadadakozás eddig felülmúlta a 200,000 korona összeget! Gyűjtés, adakozás foly. A szo- borkészitető országos bizottság ma egy hete meg­alakult a székes fővárosban. Különfélék. Lapunk, a kettős ünnep miatt, egy nappal előbb, szombaton d. e. jelent meg. — Bíirályi adományok. Őfelsége a király, kabinetirodája utján, Harajbics György parihu- zóczi és Mihalovics Péter bánszkai tanítóknak 30—30 kor. legkegyesebb adományt küldött. — Személyi hir. Szieber Ede, a kassai tankerület kir. főigazgatója, Sátoralja-Ujhelyben elvégeztetvén az érettségi vizsgálatokat, f. hó 25-én d. u. Munkácsra utazott a főgimnáziom VIII. osztályos tanulóinak érettségi vizsgálatain elnökölendő. — Molnár-bankét. Mint tett vala Aga- thon költő az ó-korban, a ki elnyervén az első­ség diját, vendégség mellé ült barátaival és minden idők számára megteremtette a máig is emlegetett „plátói vendégség“ hírét, a hol egy érzelem, t. i. a szeretet, képezte vala a megbe­szélés tárgyát: úgy tűnt fel előttünk f. hó 27-én a Molnár-bankét képe, hol az alkalom Agathonja, a Szent-István-jeles-rend győzedelmi dijját elnyert Molnár István ny. főispán, nem kevesebb, mint két század magával vendégeskedett és a hol szin­tén csak az az egy érzés, a szeretet, uralta az elméket, sziveket. — Bock tágas nyári étkezője, mely erre az alkalomra pompás szőnyeg- és csipke- diszt öltött magára, d. u. 1 órakor már szűknek bizonyult a vendégsereg befogadására, úgy, hogy 40—50-en kiszorultak a kerti szilvás árnyai alá telepitett Arthus-asztalokhoz. Ilyen fényes, ilyen népes gyülekezetét az a nyári étkező még nem látott, mint volt ez a jún, 27-iki „plátói vendég“-ség ottan. — A nap hősének érkezését a Rákóczi-in- duló rázenditésével jelezte Lukács nyirettyűje. Mindnyájan felállottak tisztelettel s mikor belé­pett, balján fiával, a temesi főispánnal, Molnár István: a leglelkesebb örömmel köszöntötték őket. A főhelyen ültek az ünnepelttől jobbra: Mecz- ner Gyula, az idősebbik, Dókus Gyula cs. és kir. kamarás főjegyző, Molnár Viktor dr. temesi főispán, Dókus Ernő kamarás országos képviselő, Szánky tábornok és igy tovább; balra: Ma­tolai Étele alispán, zempléni Moskovicz Géza, Fornszek Béla kir. tvszéki elnök, Ferenczy Elek dr. áll. anyakönyvi felügyelő és a többiek. — A harmadik fogásnál felemelkedett Meczner Gyula a „Vaskorona-rend“ tulajdonosa, vár­megyei közéletünknek is egyik oszlopos alakja és a vármegye közönsége nevében nagy beszé­det mondván, gyönyörűen domborította ki az ünnepeknek jellemképét, melynek megelevenitője úgymond, a haza és fajunk aggódó szeretete. Felsorolta azokat az elvitázhatatlan érdemeket is, melyek úgy forradnak a Molnár főispánsá- gához, mint nemes fémhez a drága zománc. A vármegye veszteségét igy jellemezte: „Jóságos barátunk, testvérünk, atyánk“ volt ő minekünk. Végül, a legmagasabb kitüntetés előtt meg­hajtva zászlaját, letette a vármegye hódolati koszorúját s kívánta ünnepeltünknek, hogy a jól betöltött kötelesség felett érzett boldogság legyen legszebb jutalma „procul negotiis.“ — A zugó éljenzés lecsillapulása után Molnár Ist­ván ny. főispán kelt fel és hosszabb beszéddel válaszolt az előtteszólónak. Azon kezdette, hogy az érdemeket áthárította a vármegye közönsé­gére, arra a kőszálra, melyen az ő ereje nyu­godott, hatalma vára felépült. A ragaszkodást, mit irányában minden oldalról tanúsítottak, ab­ból magyarázta ki, hogy t. i. a mit főispáni szék­foglalásakor vallott, hogy a vármegyét tár­sadalmi irányokban a 48-as demokratikus esz­mék erejével akarja vezérelni, nem maradt val­lomás, de igenis élő gyakorlottá vált. Azután igy folytatta: Szememre vetették azt is, hogy mindenkivel iparkodtam jót tenni s ha tehet­tem, tettem is. Erre elpirulok, úgymond, mert önzésből tettem; az ügyes-bajos emberek bol- dogitása volt az én boldogságom formája. (Él­jenzés.) Most is avval végzi, hogy úgy a meg­jelenteknek, mint elmaradottaknak és kedves hozzátartozóiknak a lehető legnagyobb boldog­ságot kívánja. (Nagy éljenzés, taps.) — A kö­vetkező szónok Katinszky Geyza volt, kinek a Molnár-óra múlása eszébe juttatta a Periklész fénykorának alkonyodását. Harsány éljenzések közt azt éltette a távozóban, a ki marad: Mol­nár Istvánt, Zemplénvármegyében a magyar nyelvet és népnevelést terjesztő egyesület választ­mányának oszlopos alakját. — Szemere Emil, a mi mindnyájunk „kedves Pista-bácsijá“-ért emelt poharat igen lelkes éljenzés közt. — Hericz Sán­dor iparos az ő rendje nevében éltette az ünne­peltet az iparos érdekek felkarolása közben ve­lük szemben tanúsított leereszkedő kegyességé­ért. — Dókus Gyula a „szerető fiúért“, Molnár Viktor temesi főispánért emelt áldomáspohárt. — Molnár Viktor dr. válaszában a felett érzett örö­mének adott kifejezést, hogy Zemplén vármegye az ő édes atyját körülhatároló szeretetből ő neki, a szerető fiúnak is, juttat osztályrészt. Habár szó­lót a politika idegen vármegyébe szólította is, hogy a hazának ott tegyen szolgálatokat, szive, Szeretete mindég szülővármegyéjeé, Zempléné marad, a kinek kiváló fiait élteti. — Szirmay István dr. nagy szónoki hévvel azt magyarázta, hogy az „ellenzék“mindig az erős karját neheztelte a távozó főispánnak; az a kar csakugyan, mely erős volt 48-ban, 49-ben a kardforgatásban, nem le­hetett gyenge a kormányzásban. De, ha oly erős karok nem voltak volna 48-ban, nem volna, nem lehetne ma ellenzék sem e hazában. Molnár István ny. főispánunk Öméltóságáért, Magyaror­szág legdicsőbb korszakának közöttünk élő tanú­jáért, az ő hosszú és boldog életéért emelte poharát. — D. u. 3 óra múlt, mikor újra felharsant a „Rákóczi“ a mi már távozását jelentette ünne­peltünknek. — A banket véget ért, de nem ért avval véget a nagy szeretet, mely ünnepelt és utána szól a távozónak: légy és maradj, a ki voltál közöttünk, nyugosztalja a békének, po­litikai és társadalmi téren! — Hanem mielőtt letenném a tudósítás fonalát, még egyet. Aga- thonék vendégségén nem dicsérték meg a lakoma felszolgálóját. Ezért a 27-iki bankéiért nem di­csérem meg a felszolgálókat én sem. —ó. — Időjárás. Vége az idei júniusnak is. Élettörténetével egybefügg az élet története. Nin­csenek ugyan még részletes jelentések előttünk arról, hogy áll vármegyénknek egész nagy terüle­tén az idei élet; de általában mondhatni, hogy a jó aratás lehetőségéhez fűződött tavaszi reményeket qem változtatja valósággá a nyári tapasztalat. Általában nagy a szárazság! Nem hiába, hogy Medárd napján nem esett: vannak zónák vármegyénk területén, a hol Medárd napja óta egy szem se esett! Ehhez a kalami- táshoz járult még, hogy az egész június hó folyamán erős szelek jártak, melyek a földnek természetes nedvességét is kiszárították. Másik

Next

/
Thumbnails
Contents