Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-13 / 2. szám

költők is csüggedten, csak a nemzeti romlást éneklik.

S im, egyszerre előáll egy fiatal költő, kinek a nevét is alig ismerik és hőskölteményt zeng a nemzeti dicsőségről, a honszerző, hadverő, hős elődökről. Zalán futása mint ébresztő kürtszó, harsogott végig az országon.

.Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban ? Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző FényDyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek és a Bus feledékenység koszorutlan alakja lebegnek.

A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól." . . .

És aggódva kérdi a költő:

» . . . Ó, hon, meghallasz-e engem,

S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra ? Lelkem előtt lobogós kópiák és kardok acóli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék. Látom, elől kacagányos apák s heves ifjú leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsú s szemem árja megindul.

Óh, hát halljátok, ti, hazának gyermeki, szómat.

Későn hangzik bár . . .«

Leírhatatlan a hatás, mit Zalán futása országszerte keltett. A régi dicsőség emléke megillette, lelkesedésre ragadta a sziveket. A mit a költő vágyva óhajtott: az apák dicső példái tettre buzdítják a késő unokákat. D.e a mi a századelő magyarját e műben elbűvölte: a nyelv. Soha igy a magyar szó nem zengett. Mig a tudósok a nyelv csinosításán vitatkoznak : im’ egyszerre megcsendül a leggyönyörűbb költői nyelv, tele erővel, tele bájjal, a legfenségesebb s a leggyöngédebb gondolat kifejezésére egyaránt alkalmas. Mi volt ez akkor? — ma elképzelni is alig bírjuk. A 24 éves Vörösmarty egyszerre a nemzet koszorús költője, büszkesége lett. A nemzeti öntudat és tettvágy felébredésében, mely az 1825-ki országgyűlésen jutott kifejezésre, a Zalán futásának nagy része volt.

Zalán hatásával be nem érve, a nemzetén lángoló szeretettel csüggő költő egyre riogatta tespedő fajától elidegenedett nemzetét.

iSzigetvár-ban meg Zrínyiről igy ir:

„Te a hazáért halni tudtál, dicső 1 Mi nem tudunk már érte csak élni is;

Mikor szűnünk meg bor, szerelem között A hon virultát messze felejteni?

Mikor kerülhet vissza a künn Elpazarolt arany és dicsőség ?“

így korholja a pénzét külföldön költő nagyúri magyart.

Az Elhagyott anjá-ban megrázó allegóriát ir a magára hagyatott hazáról, a ki esengve hívja leányait:

Ó, jortek ölembe,

Szép gyermekeim I Áldásra emelten Várnak kezeim . . .

„Én szültelek, álltam Bölcsőtök előtt.

Emlőim adának Uj életerőt.

Mint kis csecsemőket Már én emelélek,

Mig bennetek alvék A gyermeki lélek . . .

Szép arcaitoknak Én adtam e bájt.

És karjaitokra A liliom árt.

Én adtam a szépnek Az ódeni mézet, Mely akkor is édes, Ha tőreit érzed.

Én adtam e tündérLángu szemet,

Mely a szerelemnek Csillaga lett;

Mely egy sugarával Szül enyhe tavaszt,

Egy másik sugarával elégeti azt.

Szépségimet ime reátok adám,

Hogy halljam e szókat; „Ó, édes anyám!"

Óh, jertek, óh jertek Az édes anyához;

Itt ül lekötött en A szörnyű magányhoz." így szólal esengve —

Hiába 1 hiába 1 Nincs, a ki omoljon Szülői karába.

Sors űzi fiait, remeg élteikért S ah 1 lányai égnek az idegenéri.

Az Úri hölgy-höz Írott veersében maró gunynyal ostorozza kora nőinek hitvány léhaságát :

„Pedig nem mondhatod, hogy nincs szived,

Szeretsz pompát, hízelgő csapodárt,

Hintót, lovat, sőt hitvány ölebet,

Mind állat és hivságos semmiség,

És mégis, mégis — ó, türelmes ég 1 —

Kedélyed rajtok édelegni tud,

Mig a könyük hiába fénylőnek A hon szemén ! —“

És a keserű szemrehányás hangján folytatja :

„Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat:

Angol talán, vagy német, fráncia ?

Igen. ha megtagadnák fajokat;

De ah, elöttök szentség a haza 1

Itt felháborodása tetőpontra hág: átkot mond a hon hütelen leányaira; majd megszánja őket; mentséget keres gyarlóságukra:

„De nem, te nem vagy bűnős. Nevelőd Jellemtelen kornak volt gyermeke . ..“

Ezzel jobb érzésükhöz fordul s a jövőre mutat:

„De előtted áll egy uj világ —

Anyára vár egy újabb nemzedék . . .

A kisdednek néma szája kér,

Hogy adj nekik hazát. Ne vond meg azt 1

A csüggedés a haza sorsán azonban egyre elfogja; nem bízik fiai akaratában. A „Magyar költődben igy szól :

„Jó gyermekem, a haza szebb idejét — Elmúlt az örökre — ne zengjed I“

A nemzetnek politikai szabadságáért folyó nehéz küzdelmét látva, balsejtelmek lepik meg; félti nemzetét és mégis reménykedik. A múltba tekint ismét s annak kiállott szenvedéseiből meríti hitét a jövőbe. E hangulat kifolyása a Szózat, mely nemzeti imádságunk lett. így a haza szeretetére még nem intette senki a magyart :

„Hazádnak rendületlenül légy hive, ó magyar;

Bölcsőd az, majdan sírod is, mely ápol s eltakar;

A nagy világon e kívül nincsen számodra hely — Áldjon, vagy verjen sors keze: itt élned, halnod kell.,,

Azt a nemzedéket, a melyik még nem álmodozott Amerikáról, igy inti:

„Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt,

Éz, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt; Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai,

Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.“

A történelmi tudatot ébresztgeti egyre; a múltat hívja tanúságul:

„Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat, *

S elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, ól nemzet e hazán.“

Majd a hazafi-érzés elszántságával fordul

az emberiséghez s kér, követel nemzete számára jobb jövőt:„S népek hazája nagy világi Hozzád bátran kiált:

Egy ezredóvLszenvedós Kér éltet vagy halált I

Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat Hiába sorvadozzanak egy átoksuly alatt.“

Itt látnoki ihlettel tekint a jövőbe:

„Még jönni kell, még jönni fog Égy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.“

S költői lelke intuíciójával megsejditve a szabadságharc vérbe fuló napját s a nemzeti katasztrófát, komor sejtelemmel mondja:

„Vagy jönni fog, ha jönni kell, a nagyszerű haiál, Hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll;

S a sirt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül S az ember millióinak szemében gyászköny ül.“

A lantból, a melyen a hazafi-érzés ily fenséges erővel tör elő, a lantos ki tudja csalni a leggyöngédebb, leglágyabb, legjátszibb hangot is. A »Kis gyermek halálára“ cimü versében gyöngéden illeti a fájdalom húrját. „Szép Ilonkádban a szűzi tiszta leánysziv szerelmét, csalódását, megtörését Írja le. Az ő Ilonkája nem Gretchen. Nem bukik el, nem kell megtisztulnia.

„Hervadása liliomhullás volt. ..“

Ártatlan szive megtörését ez az egy sor fejezi ki. Gyöngédségre, egyszerűségre, igazságra e rajznak a világirodalomban párja nincs.

Az ártatlan, tiszta leányszivet Vörösmarty- nál jobban nem ismerte senki. A „Szép haja- don“-ban bájos képet fest a gyermekded ártatlanság, a bimbófeslés, szép idejéről:

Kisleány-seregben Serdült hajadon Jár szelíd örömmel A zöld pázsiton.

Fűzve szöghajába Van virágos ág; Maga messzeföldön A legszebb virág.

Még alig hagyá el Bábjátókait,

Még alig felejtő Gyermekálmait.

Mint kicsiny baráti, Ártatlanka még,

De szemében uj tűz Bájvilága ég.

Lába, mint a szellő, Könnyűden lebeg,

Ah, de keble néha Lassan fölpiheg.

Vajh, ki bírja o szív Első vágyait ?

Tiszta gerjedelmót, Sóhajtásait?

Vajh, kinek virít e Mennyből szállt tavasz ? Istenem 1 beh boidog, Boldog omber az 1

A „Kis leány bajá“-ban az érzelem ébredését írja le. Hangja gyöngéd, még ott is, a hol dévajságba csap át, mint a „Hűségében. „Szedd szelíden a virágot,

Még ne sértsd a gyönge ágot “

Ez a két sor tükrözi gyöngédségét; ezt fejezi ki a „Virág és szerelem“-ben is:

„Szélvész 1 el ne ragadd a szelíd fa virágait: önként Hullnak azok lassú hervadozással alá.

El ne rabold durván, ifjú, a lányka szerelmét:

Önként adja meg az szép szavaidra magát.“

Nem volt és nincs költő, a ki .a nőt jobban tisztelte volna Vörösmartynál. Összes müveiben nincs egyetlen szó, melylyel a nőt ki- sebbitné. A nőt olyan magas polcra emelte, mint előtte senki. A hölgyet hólolat tárgyává — a szó legnemesebb értelmében — ő tette. Eszménye a hölgy a ki szép, kedves, bájos, müveit elméjű, érzésre nemes és emelkedett! Ezt az eszményt állította ő hazája női elé. Ez az eszmény lebegett a szabadságharc s a hatvanas évek magyar úri asszonyai előtt, kiknek szelleműk a Vörösmarty költészetével táplálkodöző tarka kuvaszra ismert. A tapsifüles konyi- tott fülekkel, könnyed szökésekkel iramodott a havas tarlón, mig bundás üldözője tőle telhető buzgalommal zokogva igyekezett nyomában maradni a menekülőnek.

Egyideig úgy látszottjnintha lőtávolságon kivül maradva rohantak volna el előtte. Később azonban a nyúl egy felettük elröpülő varjucsa- pattól megriadva irányt változtatott és vakon rohant a tiszteletes felé. A tiszteletesnek ugrálni lett volna kedve örömében erre a váratlan fordulatra. A vadászok óvatossága azonban elnyomta benne a jókedvet.

A kutyát fekvésre parancsolta, maga pedig féltérdre ereszkedve a mennyire tehette össze- huzódott és ujját a ravaszon tartva majdnem hangosan monológizált.

Gyertek csak gyertek! A jobb cső a tapsi- fülesé, a bal a bundásé. Egy nyullal több, egy vadorzóval keveseöb, aztán, mint a ki biztos dolgában, mosolyogva várta a veszedelmet nem is sejtő rohanó állatokat

Nyugodt várakozását azonban a kutya magaviseleté megzavarta. A kitűnő idomitásu állat idegeskedni kezdett. Sirt, nyafogott, fejét emelgette, mig végre egy hirtelen mozdulattal félig álló, félig ülő helyzetbe emelkedett és egyik első lábát felhúzva testének remegése, orrának ideges szimatolása elárulta, hogy ég a vágytól elébe vágni a közelgő vadnak. A tiszteletes először szép szóval hizelkedéssel igyekezett lecsön- desiteni. Aztán kemény rászólással, kézlegyintéssel próbálta engedelmességre bírni. De miután igy sem boldogult vele, félkézzel megkapta a nyakát és bosszúságában úgy nyomta a földhöz, hogy a kutya fájdalmasan vonított fel az erős marok szorítása alatt. Ideges beugrani vágyását azonban nem vesztette el. Folytonos kísérleteket tett, hogy felszabaduljon és meglátszott rajta, hogy csak addig fog fekve maradni a meddig tartják. A tiszteletes pedig magában átkozva „a kitűnő idomitás“-t, puskáját félkézben lövésre tartva mind közelebb eresztette az üldözött nyulat.

Mikor aztán vagy 30 lépésre lehetett tőle, hogy lőhessen elengedte a kutyát. De bosszús hirtelenkedésében hibázott. A bal csővel pedig már tehetetlen volt. Ott volt közöttük a kutya, a kitűnő idomitásu angol setter, a mely hogy nyakát szabadon érezte, sebes vágtában iramodott a lövésre irányt változtató nyúl után és társul szegődve a kuvaszhoz, együtt hajtottak tovább.

A tiszteletes úgy állt ott, mint a kit Hu- bertusz átkozott meg. Szemeit elfutotta a vér, ajkai remegtek. Hívta a kutyát, sipolt utána, kiabált, szitkozódott, káromkodott. A puskát háromszor is arcához kapta, hogy lelövi, de mindig elállott gyilkos szándékától. Végre tehetetlen dühében mégis utánok lőtt, hanem azok akkorra már rég meghaladták a lőtávolságot és a fáradt göbecsek céltalanul peregtek szét a havas tarlón.

Lövés után a kitűnő idomitásu setter egy darabig még versenyt szaladt a fáradhatatlannak látszó kuvaszszal. De aztán mintha megunta volna az eredménytelen hajtást, egy hirtelen kanyarodással visszafelé fordult és meglátva a még mindég egy helyben álló tiszteletest, feléje tartott.

Izzadt piros nyelve oldalt lökve hosszan lógott ki lihegő szájából. Szemei az erőltetett futástól vérben forgó tétovasággal tekintgettek széjjel, mig vágtáján meglátszott, hogy nem valami nagy bizalommal közelit gazdájához. Mikor úgy 50 lépés távolságnyira közeledett, hirtelen megtoppant. Egyik első lábát felemelte, farkát kimerevitette és mintha csak vadat állott volna, sunyitva kémlelte gazdája arckifejezését. Arról szerette volna leolvasni, hogy mi vár reá.

Aztán, hogy a tiszteletes leküzdve indulatát hízelkedve hívogatni kezdte, szemeit lesütve, farkát hasa alá csapva, lassan közelebb csúszott. Egész közel azonban minden hivás dacára sem tudta csalni. Pár lépésnyire leült előtte. Aztán hiába hívogatta, hiába csalogatta szép szóval, csettintéssel, térd veregetóssel, hajthatatlalan maradt. Csak a jobb első lábát j emelgette folyton a levegőbe oly módon, mintha pardont, békejobbot akart volna nyújtani. De ha közelített hozzá tovább szökött, mig ha megállt előtte ő is leült és vígan sunyi pofával vizsgálgatta gazdáját, hogy a tiszteletes részben mulatva, részben bosszankodva a kutya magaviseletén ott hagyta. A vadászatnak azonban vége volt. Vállra vetette a puskát és a legrövidebb útirányt választva, hazafelé indult.

A kutya mindenütt nyomon követte. Azt a pár lépés távolságot azonban a mely köztük volt, folyton betartotta. És a mikor haza értek sem ment be a szobába, hanem az udvar közepén leülve sunyitva nézett gazdája után. A tiszteletes egy párszor szólította. Aztán, hogy nem jött, kint hagyta az udvaron.

Folytatás az I. mellékleten,