Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-13 / 2. szám
Sátoralja-Ujhely, 1901. január 13. 2 (2090.) Harmincketteclik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre .. 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMFLÉKT-VAEMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VARMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET “-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK IMI 12ST ID E 1ST S-Á. IR -A-IE3. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendók. Udv Üjhelynek. — Nyílt levél a szerkesztőhöz. — Ungvár, jan. 8t T. szerkesztő ur! Kedves barátom! Engedd meg, hogy én, ki „proeul negotiis“ kedves vármegyémtől és szülővárosomtól a sors parancsolta intézkedés folytán csak innen a távolból nézhetem e szűkebb hazám kulturális fejlődését és rohamos haladását, hogy, mondom, az uj század viradása alkalmát felhasználva, üdvözölhessem mindazokat a tényezőket, kik, felfogva a jelenkor igényeit, a haladás zászlaját kitűzték és ott fennen lobogtatják ! Örömtől dagadozó kebellel olvastam b. lapod, a „Zemplén“ hasábjain Sátoraljaújhely városban e f. hó 4-ikén végbe ment szép ünnepségekről, a mik ottan Tália uj templomának megnyitása alkalmával reu- deztettek. Ez valóban „monumentum aere perennius,“ egy olyan ércnél maradandóbb emlék,mely az utókor számára buzdításul fog szolgálni és a szép és nemes után való tovább haladásra fogja serkenteni az utá nunk eljövendő emberöltőket. Az elmúlt század a rohamos haladás korszakát élte; a nemzetek mintha felébredtek volna ólomsulyu álmaikból; mintha elsiratták volna a múltak nagy mulasztásait, saztán gigászi erővel láttak hozzá a nagy munkához és megmutatták, hogy a lüktető tetterő csak szunyadozott, de nem aludt el. És a pihenés alkalmát csak arra használták fel, hogy hatványozottan, megerősödve fogjanak az ujjáébredés nagy munkájához ! A mi nemzetünk, a mi áldott magyar hazánk minden józanul gondolkozó és a korral haladni akaró polgára feltudta fogni az uj kor szülte helyzetet; és valamint az egynemű atomokból tömörült testek képződnek, úgy tömörültek ők is egyakarattal testületekbe és fogtak hozzá az alkotás nagy munkájához. Az ország szive e nagy és háládatos munka élére állott. És valamint az élő lények szivében rejlik az életerő, melyből a test többi részeibe szétágazik és éltet ad a test távolabb fekvő részeinek is: épp úgy ágazott szét az ország minden egyes számottevő városában is. Támadtak mindennemű kulturális intézmények mindenütt és mindenhol, a városok pedig oly nívóra emelkedtek, melyről csak 30 év előtt még csak álmodni is merész dolognak látszott. Vármegyénk székhelye is feladata magaslatára helyezkedett; folyton teremtett, folyton emelkedett. A gondviselés oly egyénekkel áldotta meg e várost, kik a szépért, jóért és hasznosért lelkesedni tudnak ; kik nehézségektől nem riadnak visz sza, az akadályokat a bennük lakó energiával legyőzni hivatva vannak és jelszavuk : előre! Hogy mily nagy áldás ez egy városra nézve: vajmi kevesen tudják, vagy akarják megérteni; de tagadhatatlan, hogy egy város fejlődéséhez az ily tevékeny egyének közreműködése „conditio sine qua non.“ Legyenek Sátoralja-Ujhely városnak a jövőben is ily lelkes, a kor szellemével Haladni tudó emberei: ezt tiszta szívből kívánom ! Igaz híved és barátod: Thomán Dávid dr. VÖRÖSMARTYRÓL.*) Irta: Oeőcze Sarolta. Mikor Mózes az égő csipkebokorhoz közeledett, egy hang azt mondotta neki: „Oldozd meg saruidat, mert szent a hely a melyen állsz.“ Vessük le egy percre a léhaság saruját mi is, mert szent helyre lépünk: egy nemes költői lélek szentélyébe, a hol az önzetlen hazaszeretet szent tüze lángol. Ezen a szent tűzön gyújtsuk meg mi is a magunk mécsesét, hogy bevilágítsa a lelkünket. Szükség van arra ma is. Mert ha száz év előtt annak a lángnak a megdermedt, elalélt nemzetet kellett életre melegítenie : ma az önzés és a közöny az, a mi megdermeszti a nemzeti életet; ennek a dermedésnek a jeleit látjuk magunk körül mindenfelé — a szivekben önzés és közöny; azt onnan nem űzheti ki semmi más, mint az önzetlen szeretet éltető melege. Ez a szeretet melegítse be a mai estén sziveinket I Áléit tespedésbe merült volt a nemzet a század elején; zsibbadtan, dermedőfélen, nem volt ereje az elnyomás ellen védekezni, mely gazdasági és alkotmányos életére ránehezedett és lélekzetvételét — gondolat szabadságát — elfojtotta. A Vérmező még Martinovics és társai vérétől piroslott; a hazafi-fájdalom még itt-ott átcikázott a sziveken; de a tespedő memzet erre nem reagált: érzéketlenül belenyugodott sorsába. Múltját elfeledte, jövőjéről lemondott, a küzdelemre sem vágya, sem ereje. Maga a nemzeti nyelv félig elfeledve, elparlagosodva, csak nehezen kezd újra csiszolódni Kazinczyék szerető keze alatt, hogy dadogó tolmácsa lehessen a gondolatnak; a ki műveltnek tartja magát, diákul, németül beszél; gyöngéd gondolatát idegen nyelven fejezi ki. Az ország dolgával nem gondolva, éldegélt a köznemesség; élt ki-ki magának, disznótort ülve, vendégeskedve, atyjafiai- val pörlekedve. A nagy urak Bécsben, Párisban, elnémetesedve, nemzetüktől elidegenedve, költötték jövedelmüket. A nép nem számított. Ama nehány hazafi szava, kik a nemzet haladását kívánták munkálni, csak kiáltó szó volt a pusztában; visszhang reájuk alig kelt. Maguk a Felolvasta a tokaji ,Vivó- ós Daloskör'-nek 1900. dec. 30-án tartott Vorösmarty-estéjén. Szerk. TÁHCA, fizért inkább csak neveiek. z idő, ez a vén gyerek, Elgörbíti száját s kesereg. Sírhatnám én is, de mi haszna, Panaszom nincs ki hallja, Azért inkább csak nevetek. * Röpke pille himes szárnya A reménység szivárványa, Arcán már rég köny pereg, Sírhatnám én is, de mi haszna, Reményem nincs, ki visz’ adja, Azért inkább csak nevetek. Az öregség fáradt rokka, Fonalát is alig fonja, Könyezik múltja felett. Sírhatnám én is, de mi haszna, Eltűnt ifjúságom napja, Azért inkább csak nevetek. * De ha majdan egyet kondul, S fájdalmam is a sírba hull, Mint a féle földi féreg: Akkor fiuk arra kérlek, Ne sírjatok — nevessetek. (Ujhely) Szemere Emil. ___________m A. kitűnő idomitás. — A »Zemplén« eredeti tárcája. — Irta: Kiár István. A frissen esett hó a hosszan tartott hervadó sárgaság után szinte jól eső fehérséggel vonta be az egész környéket. A nagy széles mezők szűzi fehérségét csak itt ott zavarta meg egy-egy fekete folt, a melyek nagyobbára ma- gasszáru avarból alkotvák, mint az elmúlt ősz hírmondói, fonnyadt száraikkal szomorúan bó- lintgattak a hideg, csípős levegőben. Az utakat két oldalt szegő fák gályáit csillogó fehérbe öltöztette a rárakodott vastag zúzmara, melynek szálkás prémje csomóstól hullott alá, ha egy- egy madárka tévedve arrafelé és fázós ugrán- dozásaival meglóbálta a túlterhelt ágakat. A varjúk fekete seregei nagy csapatokban húztak a falvak felé s mig rekedt károgásuk messze betöltötték a környék csendjét, a magasban nagy körökben kóvályogva, óvatos lassúsággal ereszkedtek alá. Mikor a tiszteletes vadászatra készen magához intette a pár nap előtt „kitűnő idomitás“ jeliige alatt hozatott angol settert és kint az udvaron, úgy kísérlet képp, egy éppen arrafelé huzó varjura, arcához kapta a fegyvert, mire a kutya minden gondolkozás nélkül hasra vágódott a puha hóban, jókedvűen kiáltott oda az oszlopos verandán álló nejéhez: — No Marosa, ez csakugyan kitűnő idomitás ! Az egész határ vadja a markomban van. Csak éppen ki kell sétálnom, hogy haza hordjam őket. A tett kísérletekből ítélve minden fogoly aggatékra, minden nyúl meg zsákba kerül. Ugy-e Kasztor! ? Aztán megveregette hízelkedve a még mindig fekvő kutya lapockáját, végre pedig felszabadítva fekvéséből, makra pipájában lejebb nyomta a tüzet és köszönve feleségének, vállra vetett fegyverrel a kerten át egyenesen a mezők felé indult. A kutya mindenütt szépen mellette haladt. A szájába adott ostorral nyugodtan ment gazdája baloldalán, miközben észrevehetően figyelt arra, hogy a szokásos térközt betartsa. Meglátszott rajta, hogy sokat járt vezetéken. A tiszteletes nem is sajnálta tőle a dicsérő szavakat. Elnevezte jó kutyának, derék kutyának, okos kutyának és úgy menetközben lehajolva hozzá, kecsesen simogatta meg fényes, barna szőrét. • A kertek alól kiérve a tiszteletes a vasut- iöltésnek vette útját és áthaladva a kubikok- nak füzfabokros, nádzsombékos széles árkán, felhágott a magas töltésre. Útjában nehéz léptei alatt vadászbakkancsának patkós sarka csikorogva koppant meg a friss hótól csak részben fedett fagyos kavicságyon, melynek zajára a közeli bokrokon, nádbugákon magvakat keresgélő sármányok, cinkék ijedt szárnyalással suhogva röppentek tova. A temető mögött az első sorompónál letért a mezőkre. Puskáját lövésre készen hóna alá fogta és a kutyát keresésre serkentve arra felé haladt, a hol a fehér mező legsűrűbben volt teleszórva barna avar foltokkal. Ott biztosra vette, hog,y nyulat, vagy foglyot fog találni. Alig haladt azonban pár lépést figyelve állt meg. Messze a mezőkön, jóval lőtávolságon kívül, két futó állatot vett észre, melyekben gya- korlott szeme egy futó nyulra és egy azt ülA Zemplén mai szama tizenkét oldal,
