Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1900-09-23 / 38. szám

1900. szeptember 23. II. Melléklet a „Zemplén** 38. számához. takra megjegyezni. Azt hiszem, hogy fenti ér­dekes adatok esetleges tisztázása megokolttá teszi e soraim közzétételét. S.-A.-Ujhely, 1900. szept. 20-án. Knopüer Sándor. A népiskolai nyelvtani oktatás. Elmúlt már azon idő, melyben figyelemre méltathatnék azt az állitást, hogy a népiskolá­ban szükségtelen a magyar nyelvtan tanítása. Ma már mindannyian át vagyunk hatva annak szükséges és fontos voltától, nemcsak azért, mert azon gyermeknek, ki a középiskolába lép, az idegen nyelvek (latin, német) tanulásánál már szüksége van az anyanyelv törvényeinek ismeretére, de főként azért, mert tudjuk, hogy nyelvtani ismeret nélkül senki sem tudja gon­dolatait szóban és írásban helyesen kifejezni. Midőn azonban a népiskolai nyelvtan ok­tatás szükségességét és fontosságát elismerjük, tisztában kell lennünk azzal, hogy annak nem lehet célja az eddig divatban volt „grammati- zálás,“ mely nem egyéb, mint a magyar nyelv törvényeinek minden közvetítés nélküli rákény- szeritése a gyermekekre s a mely ellen szám­talanszor és jogosan kifakadt a közvélemény is, hanem célja igen is az, hogy a gyermek nyelv­érzékét nyelvtudattá emelvén, képesítse őt a népies irodalom termékeinek megértésére s a nyelvnek saját egyszerű gondolatkörében szóban és írásban való helyes használatára. Mindaz, a mi e gyakorlati természetű célnak szolgálatában nem áll, mellőzendő a népiskolai nyelvtan-ok- t citás íi ál Az 1868. évi XXXVIII. t.-c, alapján a népiskolák számára kiadott miniszteri tanterv hasonló értelemben kitűzött tanítási cél mellett a népiskolai nyelvtani tananyagot három con- centrikus körre osztja, u. m. II. oszt. tőmondat, III. oszt. bővített mondat, IV. oszt. összetett mondatok köre. E beosztás szemmeltartásával ugyan, de a tanterv által kitűzött tanítási cél figyelembevé­tele nélkül keletkezett a népiskolai nyelvtanok­nak egész légiója. E tankönyvek közül kivá­lasztja minden tanító azt, mely az ő egyéni nézetének legjobban megfelel s annak alapján igyekszik megismertetni tanítványaival az édes hazai nyelv törvényeit, sajnos, gyakran kevés, vagy legalább nem a kellő eredménynyel. El­hiszem, sőt tapasztalatból tudom, hogy igen sok iskolában a gyermekek úgy el tudják mondani a nyelvtani szabályokat, úgy el tudják szám­lálni a beszéd és mondntrészeket, hogy maga a tanító sem jobban, de ez mitsem ér, ez éppen olyan, mint azon fa, mely tavaszszal gyönyö­rűen virágzik s őszre gyümölcsöt még sem hoz. Az ilyen eredménynyel lehet imponálni a laikus előtt, de a ki ismeri a nyelvtani oktatás célját, a ki tudja, mit ér az üres szabály kellő megvi­lágítás s alkalmazni tudás nélkül, annak ön­kéntelenül is eszébe jut a debreczeni káté leg­utolsó kárdése : „Ha mindezeket tudod, mi hasz­nát veszed?“ Semmit, egyáltalán semmit, mert annak a sok nyelvténynek a definitiója, az a sok szabály 1—2 év alatt úgy elrepül a gyer­mek fejéből, mintha azokról talán sohasem hal­lott volna, legfeljebb azon gyötrelmek újulnak fel olykor-olykor emlékezetében, melyeknek árán magába szedte azt a sok üres szabályt s csak azért, hogy azokat elfeledje. Tekintsünk bele a fogalmazási és nyelvgyakorló füzetekbe, azok a nyelvtani oktatás eredményének a hőmérői. Kisebb bajnak tartom, ha a növendék a sza­bályok elmondása közben kisegitő kérdésekre szorul, de fogalmazási és nyelvgyak’orló füzetei nincsenek telve hibákkal, mintha a gyermek el tudja ugyan mondani kitünően a szabályokat, de a tanítónak minden hónapban egy üveg ve­res tintáról kell gondoskodnia. Annak a gyer­meknek, ki a népiskolával befejezte tanulmá­nyait, sohasem lesz többé szüksége arra, hogy meg tudja mondani: mi a főnév, melléknév stb , de igen, szüksége lesz arra, hogy egyrészről a maga gondolátait helyesen kifejezhesse, más­részről a másokéit is megérthesse, azokban a magyar nyelv szellemét sértő hibákat felfedez­hesse s azok elkövetésétől őrizkedjék. A nyelv­tani oktatás tehát nem tanítási célnak, hanem eszköznek tekinthető arra nézve, hogy általa a gyermeket a nyelv helyes használatára és meg­értésére képesítsük. Mindaddig, mig felül nem emelkedünk a használatban levő temérdek népiskolai kézi­könyvön, mig a nyelvtani oktatásnál kizárólag azokra támaszkodunk, mig azokat, mint eddig, vakon követjük, a népiskolai oktatás ezen ágá­nak szebb hajnala fel nem virad. Ne ragasz­kodjunk annyira a betűhöz, ne tetézzük a más által elkövetett hibát azzal, hogy mi is bele­essünk, ne kövessük oly vakon a könyvet, ha­nem vegyük azt ki a gyermekek kezéből, mel­lőzzük azt teljesen. Világosan és helyesen szabja meg a tanterv a tananyagot éppen úgy, mint a tanítási célt, ezeknek szemmeltartásaval válasz- szűk ki a nyelvtani tananyagból azt, a mi a nyelvtani oktatás elé kitűzött célnak szolgála­tában áll s hozzuk kapcsolatba a nyelvtani ok­tatást az olvasókönyvvel, fektessünk több gon­dot úgy a magunk, mint a gyermekek beszé­dére, szigorúan ügyeljünk arra, hogy az iskolá­ban s annak falain kívül mindenkor hamisítat­lan magyar nyelv csendüljön meg ajkunkon, melynek szépsége nem a cifra szóvirágokban, de az egyszerűségben, a világosságban rejlik. A használatban levő népiskolai nyelvtani kézikönyveknek egyik legfőbb hibájuk az, hogy a lényeg rovására sok olyan dolgot vesznek föl, melyeknek gyakorlati értékük egyáltalán nincs. Sok tanító aztán halad a könyvön elejétől vé­gig s igy nem csuda, ha a szabály helyes mód­szertani levezetésére s alkalmazásának kellő be­gyakorlására elegendő idő nem jut. (Vége köv.) Gardos Miklós. szerkesztő "biz. postája. B. K. „Uj irány“ e. munkája későn érkezett, a mennyiben a lap már ki volt szedve ; csakis a jövő szám­ban közölhető. Közgazdaság. Házi ipar. Irta: Deii Jenő. A házi iparok keletkezésére minden­kor az illető országrész vagy vidék terü­leti viszonyai voltak döntő befolyással. A házi ipar rendszerint ott keletkezett, hol azt a vidék orografikus minősége, termé­ketlen talajnak létezése, mely a mezőgaz­dasági üzem csekélyebb jövedelmezőségét okozta, megfelelő nyersanyagban való bő- velkedés, valamint más helyi vagy társa­dalmi okok szükségessé tették. Gyakran kedvező előfeltételeknek köszönhette léte­iét, sok esetben csak azért keletkezett, mert a nép primitív igényeit ki tudta elé­gíteni és megszűnt, midőn a kultúra hala­dásával ezek az igények fokozódtak. A házi ipar régebben szoros nexusban állott a mezőgazdasággal és hazánk szegényebb vidékein még most is kiegészítő foglalko­zását képezi a föld népének. Eredetben a földmives házi ipari fog­lalkozása csak saját családjának szükség­leteit fedezte. Midőn később nagyobb ügyes­ségre tett szert és termelése meghaladta az önszükségletet, a fölösleggel házalt, vagy a nagyobb fogyasztási piacra vitte azt el- árusitás végett. Nálunk, kerületünk közsé­geinek túlnyomó részében, különösen a len-, valamint a halina-szövészet terén még min­dig ebben a kezdetleges fejlődési stádiumban van a házi ipar és a paraszt neje és csa­ládjának nőtagjai készítik a ruházat túl­nyomó részét az egész család számára. Az ország más vidékein a házi ipari készítményekkel való házalásból fejlő­dött aztán az egyes biztos megrendelők (kereskedők, gyárosok, vállalkozók) szá­mára való rendszeres szállítás viszonya. A házi iparos az állandó megrendelő igényei­hez alkalmazkodott, utasításai, mintái sze­rint dolgozott. Hogy nálunk is épp úgy, mint ország­szerte a kiváló Ügyességű házi iparosból kézműves, valóságos iparos lett, egészen természetes és helyes fejlődési processzus ; valamint az is örvendetes és nálunk a múlt­ban gyakran észlelt jelenség, hogy egy-két ügyes iparos, arra alkalmas községben meg­telepedvén, az egész falut rávette valamely iparág tömeges űzésére. így keletkeztek a kosárfonó Laczkova (Szepesség), igy a Fazekasfalvak Gömörben és így a bortermő vidékeken a kádár-községek stb. A házi ipar fejlődési processzusának azt az egyszerű fokát, melyen a házi iparból gyári ipar lesz (lásd Szászországot és rop­pant fejlett kötszövő iparát) vagy azt a másikat, melyen a gyáripar bizonyos rész­letmunkákat a házi iparos által végeztet, — fájdalom — nálunk még nem értük el. Nálunk már az is örvendetes haladás lesz, ha kivihetjük, hogy becsületes, a pol­gári haszonnal megelégedő vállalkozók ke­zeikbe vegyék az életrevaló házi iparágak fejlesztését oly módon, hogy akár a nyers anyag előlegezése mellett, akár a nélkül állandó megrendelői és vásárlói lesznek az egyes községek házi iparosainak. Mielőtt a házi ipar fejlesztésére vonat­kozó javaslatainkat megtennők, egy előze­tes elvi kérdést akarunk tisztázni, t. i. azt: lehet e házi ipart ott is meghonosítani, hol az eddig nem létezett? Kétségtelen, hogy a múltban t. i. a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején, az intéző körök a házi ipar létesítése körül teljesen elhibázott eljárást követtek. Az Istenben boldogult felvidéki házi ipart fejlesztő egyesület tömérdek pénzébe került az államnak és a kassai keresk. és ipar kamarának, de összes alkotásai közül egyetlen egy sem létesített házi ipart, sőt egy szál házi iparost sem nevelt. Sem a homonnai müfaragó, sem a sóvári csipke­verő, sem a rimaszombati faragó, sem a dobsinai kőcsiszoló, sem a gnézdai kosár­fonó stb. tanműhelyek nem feleltek meg eredeti hivatásuknak, hogy a házi ipar il­lető ágait a felső vármegyék érdekelt vi­dékein meghonosítsák, — de vagy iparisko­lákká lettek, vagy rövid tengés után meg­szűntek létezni. A kassai keresk. és iparkamara évek hosszú során át utalványozott tetemes se­gélyösszegek árán arra a meggyőződésre jutott, hogy házi ipart tanműhelyek segít­ségével létesíteni akarni hiú kísérlet, meddő törekvés. De ezek a kellemetlen tapasztalatok nem tudták a kamarát azok táborába vinni, kik az eddigi kísérletek sikertelensége miatt elkedvetlenedvén, a házi ipar létesítésének és illetve fejlesztésének szükségességét ta­gadják. Határozott meggyőződésünk, hogy házi iparok ott, hol még nem léteztek, létesí­tendők és hogy a meglevő házi iparok ott, hol szükséges és lehetséges, fejlesztendők. És ezzel a kijelentésünkkel igenlően meg­leltünk a felvetett kérdésre is. Mi erősen valljuk azt a meggyőződést, hogy házi iparok ott is honosíthatok meg, hol eddig nem léteztek. Világos, hogy uj házi iparok létesítése nem eszközölhető egy varázsütésre, nem dekretálható rendeleti úton, de csakis a fiatal nemzedéknek oktatása és pedig kéz­ügyességre való oktatása révén. Ha a kézügyességre való tanítás (Hand­fertigkeitsunterricht) eszméje más orszá­gokban még fel nem merült, ha azt másutt még nem érvényesítették volna, nekünk szükségképpen fel kellett volna találnunk ezt az eszmét, mert ez az egyetlen helyes alap, melyre uj házi iparokat alapíthatni, vagy melyre állva a meglevőket célszerűen fej­leszteni lehet. Magától értetődik, hogy a kézügyes­ségre való tanításnál nem szabad abba a hibába esnünk, mely meddővé tette a leg­több házi iparegyesület működését; nem szabad az oktatást egy-két megkedvelt ipari foglalkozásra szorítani, p. nem szabad az egész világot kosárfonóvá vagy faragóvá tenni akarnunk, de minden egyes vidéken az ottani viszonyoknak megfelelő házi ipar létesítése kell, hogy mint végcél lebegjen szemeink előtt. Arra a kérdésre: hol és kivel tanitas­suk a kézügyességre a fiatal nemzedékeket? azt feleljük: a népiskolában külön házi- ipartanitóval. Mint utánzásra méltó példa lebeghet e tekintetben szemünk előtt Svédország, hol 550 népiskolában behozatott már az ok­tatásnak ez a neme (Slojd) vagy Belgium és Francziaország, hol 3—4 év óta a törvény rendelte el a kézügyességre való oktatást. Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a tanítás eme nemének nemcsak a létesi-

Next

/
Thumbnails
Contents