Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1900-01-28 / 4. szám
Sátoralja-Ujhely, 1SOO. január 24. Rendkívüli kiadás. Harmincegyedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN1-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET “-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK MINDÉIT S-A. E3 .A. E3. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 2 fill. Azonfelül bélyeg 60 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Csabacsüdi Dókus József. 1810—1900. „vezér“ vármegyében vezető szerepre hivatott egy nagy úri családnak s vele együtt, a rokonérzés szerint, egész Zemplén-vármegyének mély gyásza van. Mert hogy a ki lehullott, annak a nagy úri családnak feje-koronája: az Zemplén- vármegyének is koronája, feje-ékessége vala. Megszűnt dobogni egy valóban nemes magyar szív: az „öreg Dókus“ meghalt! Mint futótűz áradata terjedt házról- házra a hiób-hir f. hó 21-én este és mindenütt, fent mint lent, általános, mély, igaz részvétet keltett; mert az „öreg Dókus“-t ösmerte, szerette, tisztelte gazdag, szegény egyaránt és mindenik szivéből meg is siratta. Az „öreg Dókus“. . . Ez a két szónyi szálló-ige a „Sátor“ alján lakók ajkiról ékesen szóló egy egész beszéd. Ragyogóan van kifejezve abban egy pátria, kális, ritka nemes jellem — és fényesen ki.j/an fejezve abban a közbe- csülés — úgyszintén ki van fejezve az a kettő együtt s mint drágakő a gyűrű aranyában: egymással szoros kapcsolatban. Az „öreg Dókus“. . . így nevezte tisztelettel, becsüléssel, [ szeretettel az egész város, az egész vármegye, a közönség nagyja és apraja — az „öreg“ szót régi szép magyaros értelemben alkalmazva emberére; hogy t. i. mint toronyban az öreg harang kiválik a harangok közül szavára hallgatva : tekintélyre nézve kivált ő is a hozzá hasonló halandók közül. De kivált ő még tisztes korára nézve is ; mert annak a nyolc X-nek rogyasztó súlyát könnyeden, mondhatni csak az agg- ság hamvával hordozta homlokán. Azt tartja a közmondás, hogy a kit az isten szeret, hosszú, boldog élettel áldja meg. No hát a mi néhai való „jó főispán“- unk mint életében szép példája volt annak a közmondásnak, az lesz és marad halálában is; mert jóságának hire, neve, dicsérete túl éli őt magát s nem tűnik el vele néma koporsóba. Nemes lelke elszállt az örök üdvösség honába, de neve az „öreg Dókus“ itt marad glóriának családja és a tisztelők számára. Hanem azért nagyon hiányozni fog nekünk az a nemes ivezetü, hófejér, a díszes múlt tisztességétől ragyogó Elizeus-fej, melyet oly jól esett látnunk „zöld“ asztalaink mellett, mint milyen jól eső pázsitos mezőkről néznünk a télszinbe öltözött Vihorlat pilisét. Időbe, szomorúságba kerül megszokni elmaradását az ősi termekből, hol hiven résztvett tanácskozásainkban, örömünkben, búnkban; közöttünk volt, velünk fáradt, velünk munkált még azután is folyvást, hogy 1582-ben. hét éves főispánsága után, mellén a jeles Lipót-rend-del, homlokán nem hervadó borostyánnal nyugalomba vonult. Valóban az „öreg Dókus“-t szépen jellemzi az, hogy valamint ő maga nem változott meg, mikor kezéből a hatalom szceptrumát kiadta, épp úgy nem változott meg vele szemben nyugalomba vonulása után a közvélemény sem. És most, hogy rozoga sajkája az élet zajgó tengeréről a béke csendes révpartjához elevezettv sem változott meg iránta a közvélemény. Épp az az osztatlan, épp az a fölemelő elösmerés nyilatkozott meg neve iránt, a mi környezte és körülvette őt magát szép hosszú életében. Kétszer sirattuk meg: azon a napon, mikor végképp nyugalomba vonult és az ő utolsó napján, mikor örök nyugalma helyére távozott. Eltávozása az „örök keletbe“ alkalmat ad nekünk, hogy rövid bucsutekinte- tet vessünk az ő nemes, férfias munkával telt közhasznú életére, szintúgy klasszikus szép jellemére. Kezdetben 1871-től mint alispán, utóbb 1875—1882. mint főispán tizenegy teljes év folyamán kormányozta a Drugethek vármegyéjét. Az alkotmányos közélet legnehezebb éveiben, az ú. n. „fylfoöt“ misztikus jegyében született nemzeti liberális közgondolkozás magyar földön, magyar ég alatt történendő megerősödésének izgatóau nehéz éveiben. Épp akkor, midőn a „Deákpárt“ és az úgynevezett „balközép“ fúziója megteremtette a ma már országszerte hatalmas szabadelvű pártot, mely nem is két, de négy láb sebességével nyargalva hódította meg az alkotmányos többséget hazánk közkormányzata és konszolidálása számára. Heves ütközései voltak akkor a pártpolitikai „kosfejek “-nek székházunk ősi nagytermében! Heves volt még az érdeklődés is, nem csak ott bent, hanem kint a társadalom életében is. A szerteszét ágazó pártpolitikai és társadalmi törekvéseknek csak egy összehúzó ereje volt: az önzetlen hazafiui érzés. A ki szírt-magas és szikla-erős abban az érzésben: csak az volt képes kitartani a párt- politikai és társadalmi hullámverések közt, hogy azután nyugodt irányt szabjon, biztos révpartot tűzzön ki a Szcillák és Káribdisek között a vármegyei önkormányzat recsegő-ropogó hajójának. És kellett, hogy a kormányosnak ne csak a karja, de a szive is, feje is elég erős legyen... Azokról a nehéz időkről az újabb nemzedék aligséges alig tud már valamit. De azt tudnia kell, azt felejtenie nem szabad, hogy azokban a nehéz időkben, mikor egész ember kellett a gátra, épp Dókus József volt a „vezér-vármegye“ főispánja, ki a szebb és jobb jövő hajnalának derengése alatt a zempléni közélet hányt- vetett hajóját zátonyra dobatni nem engedte, sőt minden legcsekélyebb hiba és baj nélkül mindig előbbre meg előbbre vezette a szabadelvüségnek még akkor ut- talan vizein. Mint vármegyénk főispánja, nemcsak hogy a vármegye „első“ tisztviselőjének vallotta magát, hanem, mint olyan, ő maga volt a megtestesült kötelességtudás, — a mit aztán minden tisztviselőjétől föltétlenül meg is követelt, a mint hogy meg is követelhetett az egész vonalon. Azonkivül gondolkodásának nemessége mellett nyájas bánásmód az emberekkel egészítette ki egyéniségének nemességét. Élt munkálkodva közöttünk, hogy példát adjon szorgalmával. Küzdött velünk, hogy példát adjon kitartásával. Közszereplésre hivatott életének minden cselekedetét, jó szivének minden indulatát a köznek áldozta! Nem e röpke nekrológnak feladata, hogy a most már néhai Dókus József érdemeit taglalgassa és felmutogassa külön- külön. Erről gondoskodik majd az arra hivatott és az ő emléke iránt hálás közönség, a ki majd méltóan is, illően is meg- örökitteti azokat a vármegye Évkönyveiben, a hol az a történeti igazság: hogy kiváló hazafi, népszerű főispán volt, és ezt nehéz időkben igazolta jellemével, tetteivel, azért e nagy vármegyének mindenik jó, mindenik hü fia, szivéből megsiratta, leikéből meggyászolta az ő halálát — mon-
