Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-28 / 4. szám

dom ez a történeti igazság mondat nélkül ott nem maradhat; mert e vármegye közszellemének, közéletbeli megnyilatkozásának irányzata a Dókus József főispán- sága alatt, a Péchy és Andrássy „co- mes"-ek sorozatában és a múltak hagyományos szelleméhez méltóan, szüntelenül emelkedő volt. De magáról az egyénről sem mondhat mást a vármegye Évkönyveinek Írója, mint mi mondottunk; mert Dókus József kortársai között és fölött nemcsak az elme és szív sok kiváló tulajdonságával, de legfőképp lángoló haza- és ember szeretetével tűnt ki.

Mikor tizennyolc évvel ez előtt — akkor 68 éves volt — föispáni állásától felmentetését kérve és nyerve az őt hőn szerető családhoz, felesége és gyermekei körébe, kikkel szive össze volt forrva, visszatért: úgy tekintettünk reá, mint a kinek munkásságától még sok jót várhat, habár csak szükebb körbe kiáradó eredménynyel is, a közélet.

ügy történt.

Erre az időre esik vagyoni és gazdasági rendbe szedése a s.-a.-újhelyi ev. ref. nemes egyháznak, melynek világi főgondnoka volt — és üzleti felvirágoztatása a s.-a.- újhelyi takarékpénztárnak, melynek igazgatósági elnöke lett; amott is, emitt is a hit- és ügyfelek iránta feltétlen bizalommal viseltettek, amiben nemcsak hogy nem csalatkoztak, de soha és még csak egy szempillantásig sem kételkedtek.

Hanem aztán egyszerre, váratlanul, hogy úgy mondjuk, böszült érzéssel megrendítő csapást mért reá sors. Ezelőtt három hónappal múlt három éve, hogy áldott jólelkü feleségét, ki a szó legnemesebb értelmében vett feleség volt, örökre elvesztette. Ezt a csapást, melynek súlyát soha sem bírta kiheverni, élete fogytáig érezte, sínylette. Az elvesztett „gyámkezet“ nem tudta többé helyettesíteni senki és semmi — sem gyermekeinek mérhetetlen nagy szeretete, sem barátainak kifogyhatatlan gyöngédsége. Azóta: hitté vált szivében, hogy a szebb és jobb lét a sirou túl van. Azóta nem múlt el nap, hogy képzeletben folyvást, a valóságban gyakorta ne arra a kedves sirra szegezte volna tekintetét.

Életének egyre ridegebbé vált magánya immár párossá vált. Leikeik az örök világosság hajnalában, porlandó részeik a békítő sir éjjelében egymással találkoztak. . .

Átmenetét napokig késleltették gyermekei, unokái, kiket haldokló ágya körül hiány nélkül, rendre megáldhatott.

Frissen hantolt sírján virágokat fakaszt majd a kora tavasz, de a melyeket leforráz a kései ősz fagyos lehellete.

De vannak s lesznek virágai, a melyek nem hervadoznak el soha: az emlékezés virágai.

Viraszt felette a hü emlékezet.

Sziveikbe zárják szükebb körű családján kívül az ő nagy családja: város és vármegye, mindenki, a ki szivből megsiratta, a ki tegnap sírba tett koporsóját könyeivel megszentelte.

Tovább nem folytatom.. . .

A közrészvét, mely minden irányban oly impozánsul nyilvánult és nyilvánul a gyászoló család iránt, minden szónál ékesebben hirdeti, hogy ki volt Dókus József?

Szép példa arra, hogy „az őszbe borult fő a becsület koronája."

Fény nevére!

Áldás emlékére ! — ó.

Emlékezés Dókus Józsefről.

A magyar alkotmánynak, a vármegyei életnek, vármegyénknek nagy halottja van : Dókus József, a ki, habár a viszonyok és pártalakulások változtával politikai pártállását néha változtatni látszott, de csak is látszott; mert mindenkor főleg magyar volt, az ősi magyar alkotmánynak mindenkor híve volt, s a régi vármegyei életnek nemcsak alapos ösmerője, de a gyakorlatban is nevezetes szerepet betöltött tényezője volt.

E téren első fellépése azon időre esvén, a mikor körülményeim engem vármegyémtől távol tartottak — közpályájának első éveiből csak any- nyit tudok felemlíteni, hogy 1849. április havában mint vármegyei jegyző (nyilván I-ső aljegyző) ifj. Nyomárkay József tiszttársával együtt a vármegyeháza erkélyéről olvasd fel a népnek a függetlenségi nyilatkozatot.

A fegyver-letétel után az első ideiglenes tisztikarban a terebesi járás főszolgabirája volt, s a hol lehetett — az akkori hatalom előtt kompromittált hazafiak és üldözött honvédek javára használta fel tevékenységét. Magam is — mint volt honvéd-tiszt — a volt honvédeket sorozó bizottság előtt Terebesen jelenvén meg: akkori menekülésemet a besoroztatástól részben Andrássy Károly gróf özvegyének — a későbbi kül- ügyminister anyjának — részben Dókus József főszolgabírónak tulajdonítom.

Későbben észrevevón, hogy a hatalomnak eszeágában sincs a magyar alkotmányt helyreállítani, sőt inkább Magyarországnak és a magyar nemzetnek, mint ilyennek eltörültetésére tör: a közpályáról visszavonulva, gazdálkodásának, kiváltképen szőlőművelésnek, kitűnő borai termesztésének szentelé tevékenységét.

Az 1860/61-iki rövid alkotmányos élet alatt a megyei törvényszék vezetője volt. Akkor még a törvénykezés is a vármegye kezében lévén, 1860. dec. hóban a törvényszék is választás utján alakíttatott meg; rendszerinti elnökei az alispánok voltak, de ezek többnyire közigazgatási dolgokkal lévén elfoglalva, az elnökséget szinte állandóan Dókus József látta el.

Nem tartom érdektelennek elmondani, miként szoktatta pontossághoz a többi ülnököket.

Az első teltes ülésben abban állapodtak meg, hogy mindennap legyen egy három óráig tartó ülés.

— Tehát — mondd az elnök — holnap d.

d. 9 órakor összeülünk és 12 ig tartunk ülést.

Ámde másnap 10 óra lett, mire az ülnök urak bejöttek. Dókus elnök szó nélkül üle az elnöki székbe s 1 órakor mondá:

— Három órát ültünk, berekeszteni az ülést. Holnap d. e. 10 órára kérem pontos megjele- nésöket.

De másnap ismét oly lassan gyülekeztek, hogy csak jóval 10 óra után lehetett az ülést megkezdeni. Az ülés végén mondá :

— Tehát, uraim, holnap d. e. 11 órakor kezdjük az ülést és tartjuk 2 óráig.

De már erre nem akartak az urak rá- állani, a mire aztán készeknek nyilatkoztak inkább pontban 9-kor megjelenni s azontúl meg is tették.

Ezen hivatalát 1861. évi november haváig viselte, a mikor is a Schmerling-féle provizórium behozatalának alkalmával felfüggesztetvén az alkotmány — vármegyénk egész tisztikara —■ Andrássy Manó gróf akkori főispánjával együtt a piarista „refectorium“-ban tartott emlékezetes közgyűlésen (mert a vármegye házát a csendőrök tárták megszállva) lemondott.*)

Dókus József ekkor ismét a magán életbe vonult vissza.

Midőn a provisorium alatt Lehoczky László főispán a Curiához. vitetvén, helyére Sztáray Viktor gróf neveztetett ki főispánná: felülről nyíltan -bevallották, hogy Lehoczky László nem volt képes 1861-ben a nem választandó, de kinevezendő tisztikarba elég olyan egyépt össze- toborzani, a kik a kivánalmaknak megfelelnek. Az uj főispán tehát meg volt bízva és felhatalmazva arra, hogy belátása szerint némelyeket elbocsásson s helyeiket másokkal töltse be.

Ezt „epuratio“-nak nevezték.

Sztáray nagyon ostromolta Dókust, hogy vállalja el az első alispánságot, a ki, midőn már igen megunta a rábeszélést, azt mondá, hogy elvállalja, ha Matolai Etel a másodalis- pánságot fogadja el. Természetesen tudta, hogy én nem fogadom el.

A kiegyezés után Komáromi József és alulirt választatván meg alispánokul, Dókus ekkor politikai pártállásánál fogva a balközéphez tartozott, sőt az ellenzék egyik elnöke volt és csak mint a kórházi választmány elnöke szerepelt a vármegyén, miglen Komáromi József kincstári jószág-igazgatóvá (prefektussá) neveztetvén ki Sóyárra: helyére „első“ alis*) Ennek az alkotmányjogi fontos aktusnak részletes leírása olvasható az »Adalékok Zemplén-vármegye Történetéhez« e. havi folyóiratunk IV. évf. 24. és 159. lapjain.- Szeri.

pánná egyhangúlag Dókus József választatott meg.

1875-ben Vécsey Sándor báró a képviselő- házi, úgynevezett „fúzió“ alkalmával Tisza Kálmán belügyminister rendelkezésére bocsájtván állását: helyére máj. 10-ón Dókus József neveztetett ki főispánná s e méltóságot 1882. évig viselte, a mikor is lemondása folytán helyére mostani főispánunk neveztetett ki.

Mindezen említett állásában mint kizárólag képzett és kötelesség érző egyén, dolgát komolyan vette, állását a legtisztább kézzel és pártatlanul, kiváló képzettséggel és szorgalommal tölté be.

Végül engedjék meg tisztelt olvasóink ez alkalmat felhasználnom annak nyilvánítására, hogy viszonyom vele, mint főispánnal, a lehető legkellemesebb volt,

Matolai Etele.

Dókus József föispáni székfoglaló beszéde.

— Elmondotta 1875. máj. 19-én. — Tekintetes megyei bizottsági Közgyűlés!

Tisztelt Uraim 1

Ő császári és apostoli kir. Felsége által Zemplén-megye főispánjává legkegyelme- sebben kineveztetvén, alattvalói tartozó hűségem és hazaflui érzelmeim egyaránt parancsolták egész készséggel és odaadással vállalkoznom azon nehéz kötelmek teljesítésére, miket uruuk-királyunk kegyelme és a kormány kitüntető bizalma ruházott re ám.

Nem erőm és tehetségem túlbecsülése indított ez elhatározásra; sőt ha visszapillantok e megye főispánjainak fényes névsorára, csüggednem kellene mélyen érzett egyéni parányiságom miatt.

De másrészről mélyen érzem azt is, hogy vétenék az ország érdekei ellen, ha a jelen komoly percben, midőn hazánk állapota mindenkit erélyes cselekvésre int, szerénykedve tagadnám meg jó akaratú közreműködésemet és tétlenül akarnám szemlélni az események fejleményeit.

E mellett azon remény is lelkesít, hogy Önök, t. uraim, úgyszintén kedves tiszt- társaim, kikkel együtt töltém az ifjúság és a férfikor legszebb napjait, kikhez a tisztelet és szeretet legkedvesebb emlékei csatolnak, nem fogják megvonni tőlem nagybecsű támogatásukat most, midőn csak címem s hatásköröm lett más, de céljaink közössége s önök iránti tiszteletem és őszinte ragaszkodásom legkevésbbé sem változott.

Nem akarom a tisztelt Közgyűlést fárasztani az ország jelen helyzetének fejtegetésével.

A sebek érintése nélkül is mindnyájan érezzük azoknak fájdalmas sajgását és az egész nemzet osztatlan közvéleménye hangoztatja, hogy bajainkon segíteni és pedig haladéktalanul kell segíteni.

Az 1867. évi átalakulás nagyszerűsége a hideg számítást némileg háttérbe szorította.

A vérmes remény túl emelkedett a nemzet erejének természetszerű határain s a kezdet varázshatásu vívmányai között a részletek nehézségei, a mostoha fordulatok esélyei kellőképp mérlegelve nem lettek.

Nem egyesek, uem osztályok tévedése volt ez uraim! Tévedtünk és csalódtunk mindnyájan és a véletlen is inkább sujtólag, mint kedvezve nyúlt számításainkba.

Azért ne vádoljunk és mentekezzünk! Mindkettő csak meddő elmélet lenne, de nem orvoslás, az országnak pedig nem izgalmas eszmecserékre, hanem tettekre, hü fiainak őszinte közreműködésére van szüksége.

E meggyőződés indította a két nagy országgyűlési pártot is, hogy felhagyva a közjogi téren folytatott csatározásokkal, az eddig különvált szellemi erőket, állami és nemzeti létünk érdekében közös cselekvésre egyesítse.