Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1900-04-15 / 15. szám
jük, hogy a magyar nemzet mindenkor fenn fog maradni. Te haldokló század! Te adtál vissza minket önmagunknak; vérpatakkal mostad le tétlen apáink bűneit; te mutattad meg a világnak, hogy nemzeti jólétünk, tudományunk és művészetünk már „eget kér.“ Most, mikor utolsó Husvétodat ünnepeljük, óhajtjuk, bár mindig, a jövő századokban is nagy örömmel ülje meg a világ e magasztos ünnepet; s egy nagy gondolat dobogtatja meg sziveinket: hogy a magyar nemzet ne haljon meg többé soha, s ennélfogva történetében az idők végtelenéig soha se legyen többé — feltámadás! Hám Sándor dr. A kivándorlás Sok port vert már fel a kivándorlás, nagyon sokat foglalkoztak vele általánosságban, az országra való káros hatásáról ki-ki meg van győződve, ennek meggátlását felülről lefelé óhajtja mindenki, nyitját keresik mindenütt, de mindeddig hiába volt minden igyekezet. Sürgette e járványjellegü és folyton növekedő baj orvoslását nem régen vármegyénknek egyik előkelő országos képviselője is a Képviselőházban és mostan olvastam a „Zemplén“ múlt számában egy, e tárgyra vonatkozó Nyílt levél formájában a vármegye első tisztviselőjéhez intézett interpellációt (mellesleg legyen mondva, jobb szerettem volna, hogyha az ügy a vármegye presztízséhez méltóbb helyen, t. i. a vármegye őstermében hangzott volna el*) ezen kívül sújtó hatást gyakorolt reám és gondolkozóvá tett a „Statisztikai Havi Közlemények“ februári száma, mely 15,000 kivándorlóról tesz jelentést. Valóban megdöbbentők ezek a számok! A szorosan vett Magyarországból 9127 útlevelet adtak ki és pedig: 4539-et Amerikába, 2357-et Romániába, 2057-et egész Európába utazók számára; a kivándorlók legnagyobb száma (979) Sárosvármegyére, a legkisebb (108) Fogaras-várme- gyére esik. Bennünket leginkább felső vármegyéink érdekelnek és pedig elsősorban Zemplén- vármegye; innen kivándorolt 616, Ungból 571, Szepesből 568, Beregből 342, Abauj-Tornából 324 ; ha ezekhez a számokhoz még hozzávesszük a lopva kivándoroltakat is — akkor fájdalmas érzések támadnak minden jó honpolgár keblében és kérdi: a) hol rejlik e kóros állapot valódi oka ? mi ösztökéli e népet tűzhelye elhagyására és messzeföldre indulásra, hogy kenyérkeresethez jusson ? b) mily eszközökkel lehetne e bajokon segíteni ? A rutén-akciótól sokat várnak, nagy remé*) Voltaképp először ott hangzott el a f. évi febr. 27-iki rendes közgyűlésen. tízerk. örökké mosolygó arccal, szép, tüzes fényű villogó szemekkel, hol balra, hol meg jobbra fordulva bóüntgatott fejével, reszkető kezével pedig áldást osztogatott, mig az oltár előtt le nem tették. Két pápapi trónálló főpap s a szertartásmester segítségével felment a lépcsőkön, letérdepelt az oda már jó előre elhelyezett térdeplőszékre. A térdeplő előtt egy igen díszes, kipárnázott, öblös alakú szék volt, a melyre a pápa, két kezével megfogva, úgyszólván egész felső testrészével belyemélyedett. Bíbor köpenynyel letakart alakjával s hófehér fején a bíbor birétum- mal az agg szentatyja látása a lelket valami csodálatos, kifejezhetetlen érzelemmel töltötte el. Levévén a pápáról a biborköpenyt, felhangzott a lorettói litánia szivet lelket az egekbe emelő éneklése. Litánia után a pápa az oltárhoz lépett s fehér öves halványkrém reverendájában megtört alakja úgy mutatott, mint egy túl világi megdicsőült szellem. Az áldás előtt mondott imát tisztán, érthető, szép, csengő s még eléggé érces hangon intonálta. A térdhajtást előíró mozgásnál le-lehaj tóttá kissé térdét, s ekkor a 91 éves egyházfejedelem úgy látszott, mintha leroskadna de csakhamar újra kiegyenesedett. És most elérkezett az a pillanat, a mely minden jelenlévőnek örömkönyeket facsart ki szemeiből. Az oltártól kifelé fordult a közönség felé, balkezét mellére tévé s jobbkezével háromszor keresztalakban áldást osztva mindnyájunkra s minden magunkkal hozott kegytárgyra hangos szóval, áldást osztott. O szentsége ezután visszaült bársonyszékére, biborköpenyét újra ráadták és fogadta a zarándokok vezetőit. Legelsősorban a két magyar püspököt, azután az országos bizottság elnökét s a bizottságnak tizenegy egyházi és világi tagját. A bizottság kézcsókja nyilvánításakor Vályi János dr. püspök olvasta fel az egymásután következettek neveit. nyékét fűztek és fűznek hozzá és, ime, a statisztika mégis ennyi kivándorlást mutat fel egy hónapban ! (Nem azért hozom ezt fel, mintha kételkedném az akció későbbi sikere felett, de mindenesetre jellemző és gondolkozóvá tesz!) A t. olvasóközönség ne vegye szerénytelenségnek, hogy ehhez a fontos ügyhöz hozzászólani bátorkodom; nem mondok tán újat, talán nem is mondhatnék, mert ez a kérdés már jeles és irányadó körökben oly gyakran szellőztetett, hogy a vidéki ember hozzászólása feleslegesnek mutatkozik ; mindamellett szerény nézetem az, hogy a véleménynyilvánítás semmi esetre sem árthat, még abban az esetben sem, hogy ha akadnak kritikusok, kik azt fogják állítani: hogy a mi jó benne, nem uj; és a mi uj, nem jó. Mostan áttérek a két kardinális kérdés megfejtésére és megkísérlem azokat, felfogásom szerint, igazi világításba helyezni. A kivándorlás okát nem a mai viszonyokban kell keresnünk, hanem vissza kell mennünk egészen a robot felszabadítása idejéig. Ez a nép szabad lett, emberi jogaiba visszahelyeztetett, az elbutitó gyámkodás alól felszabadult, önállóan kezdett lassan gondolkozni, mely időszak igen sok időt vett igénybe és noha a régi viszonyokból való kibontakozás nagyon nehezen ment és a felébredés következményeinek hatásából csak fokozatosan bontakozott ki, nem kételkedketünk, hogy annak morális befolyása nem maradhatott el; a nép öntudatra ébredt, sanyarú életmódját a fiatalabb nemzedék tovább tűrni nem akarta; és miután az élvezetek vágyát ők is, mint másutt és mindenütt, ki akarták elégíteni, de szűk viszonyaik, melyekben éltek, kielégítést nem nyerhettek, a keresetszomj felébredezett és vele a meggazdagodás vágya is. Ez volt az első impulzus, ez adta meg az első lökést. A kielégítő eredmény nem maradt el, mely a kivándorlást vonzóbbá tette és az ez ellen tett kísérletek és utjokba gördített nehézségek csak hatványozták; mint rendesen, úgy itt is, a nyomás ellennyomást szült. Nem titkolhatjuk el, hogy a nép ezt a kísérletet meg nem bánhatta, mivel csakugyan jólétet hozott a házhoz, jobb életmódot folytathatott és gazdálkodásában is jobb irányt követhetett, szóval önállóan kezdett gondolkozni is. Nem csoda tehát, hogy ez a nép, a múltakon okulva, a kivándorlási eszméért rajong, ott látja Eldorádóját, itt, a munkahiány miatt, a nyomort! Ebből korrolariumként emelkedik ki a b) kérdés megoldása; t. i. a bajok orvoslásának eszközeit csak abban találhatjuk, hogy ha a népnek munkát adunk és pedig jól fizetett munkát, hogy hazájában találhassa a rekompenzációt. És e feladat megoldását ne várjuk egyedül a kormánytól, az államtól; hanem az Isten kegyéből bőséges földi javakkal megáldott magyar urak fogjanak kezet, — ne a panaszokban, hanem a tettekben keressenek kielégítést! A szép szavak, az ékesszólások célhoz nem vezetnek. Létesítsenek mindenütt gyárakat, fej- leszszék az ipart, adjanak a nagy munkaerőnek elegendő munkát, adják meg a megélhetés módElőzetesen Vályi János dr. eperjesi gk. püspök a kéz- s lábcsók előtt a pápának kifejezte a gör. kát. magyarok hódolatát a jubileum alkalmából s tolmácsolta a magyar liturgiára vonatkozó kérésünket, átnyújtotta az erre vonatkozó díszes kiállítású, magyar és latin nyelven szóló emlékiratot, amely egy pazar kiállítású fehérselyem albumban volt elhelyezve. Az album a magyar könyvkötészet remeke, rajta van címlapján a Roskovics Ignác festőművész pingálta remek „Patrona Hungáriáé“ kép s a magyar címer. A zöld bársony párnácskán az emlékirat albumán kívül még egy sötétpiros bársony remek erszénykéban volt elhelyezve a zarándoksereg tagjainak Péter-fillére 2000 (kétezer) arany, melyet szintén az eperjesi püspök nyújtott át hűségűnk s szeretetünk jeléül. Az emlékirat átnyujtásának tényét a magyarok újból éljennel s tapssal üdvözölték. A pápa őszentsége igen szívélyesen válaszolt Vályi dr. püspöknek s gratulált két püspökünknek a sikerült szép zarándoklathoz; minden egyes elébe járult országos bizottsági taghoz is volt egy-egy kegyes, szeretetet tanúsított atyai szava. . . . A magyarok után következett a többi nemzetek vezetőinek kéz- és lábcsókja. Egy óra d. u. elmúlt, midőn egyházunk fejét újra a „sedia gestatoria“-ra ültették s szűnni nem akaró taps és éljenzés, kendőlobog- tatás, kalaplengetés között a kápolnából kivitték. Mig a kápolnából kiment, többször felemelkedett hordozószékéből s áldást osztott a lelkes magyarokra. Szinte meglátszott egész lényén, a szeméből ki is lehetett olvasni, mennyire jól esik neki a magyarok zajos, talán nagyon is zajos s lelkes éljenzése. Római utazásunk legszebb része nem remélt sikerrel fényesen végződött. * Ezután ebédelni, s ebéd után ismét a búcsú ját és ez a nép itthon fog maradni és el nem hagyja hazáját, tűzhelyét. Mig ez az idő he nem következik, vándorolni fognak és pedig jogosan. Minden erőszak alkalmazását a kivándorlás ellen, az emberi jogok ellen iránytott sértésnek tartanám. (Ungvár, ápril. 10.) Thomán Dávid dr. !Egy család tragikuma. — Szózat az emberszeretö nemes szivekhez. — Évekkel ezelőtt, a tavaszi nap meleg sugarai révedezve pihentek meg Németország egy városkájának boldog család lakta fészkében, mintegy irigykedve tekintvén be a lakószobákba, hol jólét, megelégedés, boldogság uralkodott. . . A családfő, a boldogság derűjével, szelíd, jóságos arccal lapozgatta az újság fóliánsait, mig szemei végre egy hirdetésen akadtak meg, mely szerint Magyarországon egy nemesi birtok „a tej- jel-mézzei bővelkedő, Kárpátoktól övezett Kánaánban“ igen előnyös feltételek mellett eladan- dónak hirdettetett. A gondos, jó családapának szivében szeretett neje és gyermekei biztos jövőjének megállapítása iránt érzett nemes tett vágy buzdult fel. . . A szokásos pertraktációk után a „feketepataki“, ezelőtt Brandis grófi birtok, emberünknek: Gritters Lajosnak a tulajdonába ment át. A boldög család még a tavasz folyamán Feketepatakra költözött. Elkezdődött a szizifusi munka, a gazdálkodás .... Hanem egyrészt a túlságosan magas vételár, másrészt a birtokon már bekebelezve volt terhek, nem különben a mostoha sors csapásai, szűk esztendők, rossz termés, — de nem könnyelmű életmód, mert az a derék német család előtt ösmeretlen fogalom volt — csakhamar felemésztették a család készpénzét . . . A mi ezután következett, azt már csak könyes szrmmel lehet elmondani. A családfő — betegség hozzájárulásával Is — a folytonos perlés, végrehajtás, árverés meg-megnyuló csapásai alatt megtört s el is halt .... a legnagyobb nyomorban hagyva hátra övéit, az anya, kilenc élő gyermekével, ez idő szerint is Fekete-Patakon tengeti gyászos életét, távol honától, idegenek közt, minden segedelem nélkül. S vájjon miből és hogyan? A fekete-pataki volt „földesúrinak a legidősebb most fia mint kocsis szolgál egy parasztgazdánál ; két-három nagyobb gyermek napszámba jár a parasztgazdákhoz, a többi — hisz’ azok még kicsinyek, nem birnak dolgozni — gyászba borult anyjukkal rágcsálják a kolduskenyérnek száraz és keserű falatjait, melyeket a jószívű parasztok könyőrületből nyújtanak volt földes- uruk családjának. Mily idegrázó tragikum! A földesur gyermekei paraszt ruhában, azok kegyelméből tengetik életüket, kik ezelőtt apjukat szolgálták! elnyerhetése végett elmentünk a bazilikákat látogatni s az előirt imákat elvégezni. Megható volt reánk magyarokra s bámulatot okozó az idegen nemzetiségekre azoknak a szép egyházi énekeknek a zengedezése, melyeket a Szent-Péter-bazilikába a szentkapu előtt megkezdve, aztán a templomban folytatva, minden egyes bazilikában, tehát a „Santa Maria Magiore“ a „LateránP és a „Szent-Pál“ templomokban is hatalmas összhangban énekeltünk az ég s föld Urához, a magyarok Istenéhez. A szent helyekről lassanként szétoszlottunk Róma elhagyása előtt még egyszer összejöttünk mindnyájan a „Santa Martha“ Belvedere nevezetű étkező helyiségébe, melyben 2000 ember kényelmesen ülhet, hogy ott megvacsorázzunk. Minden arcon a lelkesültség tükrözött vissza. Ez alkalommal megköszöntük egyházi s világi vezetőinknak kegyes vezérletét s hatalmas „éljen“-nel róttuk le adósságunkat velők szemben. Egy kedves jelenet következett erre. Monsignore Ungherini pápai főpap is megjelent közöttünk a vacsorán. Latin nyelven egy hosz- szabb és érzelemteljes toasztot mondott püspökeinkre, világi vezetőinkre, de különös lelkesedéssel éltette e magyar hazát .melynek“ — „földjén — úgymond az én családom is született egykor, az én őseim is magyarok, bár a magyarságból nekem csak az érzelem és olaszul felvett vezetéknevem, az Ungherini, maradt meg“... Hogy az olasz-magyart lelkesen megéljeneztük s szivünkbe zártuk : ezt mondani sem kell. Zarándokutunkat ezzel befejeztük. A zarándokok egy nagy része — egy nehány a II. osztályú utazók közül, a legtöbben a III. osztályú utazók —márc. 10-én reggel 8 órakor a különvonattal Rómából elutazott. A püspökök s az intelligencia legnagyobb Folytatás az I. mellékleten
