Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-01-02 / 1. szám
1898. januárja__________II. MeHéklet a „Zemplén“ 1. számához. Saját mesterségünket meg kell becsülnünk, épp azért a választmány, miként az alapszabályokban körülírt kötelessége is, gondoskodni fog a nevelés és tanítás körébe vágó tudományos és gyakorlati kérdések tárgyalásáról. Lészen ez bár némelyek szerint unalmas, de azt hiszem, valamennyiünk szerint szükséges. Az én kis lányom nagyon szereti a cukrot, de ritkán van benne része, és hogy kellőkép fejlődjék, meg kell ennie a káposztát s paszulyt is. A cukrozott holmik s mézes madzagok tán egyesületi életünkben sem lesznek kívánatosak. Egymást tanítanunk, egymástól tanulnunk állásunkból folyó kötelességünk. A társadalom, a liaza jóval többet vár tőlünk, mint amire egy-egy közülönk emberileg képes. Egyéni tehetségeinket, munkabírásunkat túlbecsülik, ellenben a tanitó-egyesületünkben rejlő erőt alig-alig ismerték föl s becsülték meg. Törekednünk kell erőink igaz megismertetésére. Ne kívánjuk azt, hogy fölfedezzenek bennünket, hiszen nem vagyunk mi a ,legsötétebb Afrikában.“ Adjunk életjelt magunkról. Mutassuk meg hogy egyesületünk ereje, mely jóformán fölhasználatlanul heverő erő, sok jónak, üdvösnek lehet forrásává. A mi kis körünkben közre fogunk működni a felekezetek közt való béke ápolására s szeretetben való együtt mun- kálásra. Hivatásunknak gyönyörű tartozéka ez. Községeink, vármegyénk nemzetiségű lakosait igyekeznünk kell tapintattal a haza szeDt ügyének megnyerni. Mert a haza polgárainak külsőségekben is magyarokká kell lenniük, kellő -körültekintéssel a névmagyarosítást s föl fogjuk karolni. A kis kenyérre, de nagy szalonnára vágyó, csak jogokat, de kötelességeket ismerni alig akaró szocializmussal szemben határozottan állást kell foglalnunk. Kezdik már — itt is az ideje — általánosan belátni, hogy nem a slöjdre van nekünk szükségünk, hanem ami az előbbi kérdéssel is szoros összefüggésben van, a gazdasági fölvirágzást kell istápoluunk, hiszen hazánk őstermelő ország. A gazdasági szakoktatás, a gazdasági ismétlő iskolák általános megbeszélés tárgyai, mi sem vonakodunk magunkra vállalni belőlük azt, a mi ránk tartozik. Ezek legközelebbi föladataink, melyeknek keresztülvitelére rajtunk kivül álló tényezők segítségét is ki fogjuk kérni, vagy azoknak segítségére fogunk sietni. Ez a társadalom s hazánk iránt tartozó kötelességünk. A társadalomnak, a hazának velünk szemben formált követeléseivel pedig fordított arányban van az, amit nekünk adnak. Anyagi helyzetünk javítása állandó gondunk, állandó törekvésünk legyen. A jelek erre nézve már is biztatók, s ha nem kívánunk túlságosan sokat csak azért, hogy valami keveset kapjunk; ellenben ha a méltányosát kérjük s amellett kitartóan megmaradunk és a társegyesületekkel szövetkezve közös megállapodással, közös akarattal sikerül eljárnunk, törekvésünk nem lehet eredménytelen. Hogy egyesületünk erre nézve mindent megtegyen, ami módjában áll, magunk s családunk iránt való kötelességünk. Minden föladatainkban csak egészséges egyesületi élet juttathat bennünkek diadalra. Egyesületi életünk föllenditése céljából, összetartozandóságunknak s mun kásságunknak állaudó ébrentartására gondoskodott a választmány hivatalos orgánumról, evégre -sikerült megnyernie a „Zemplén“ t, azt a lapot, mely a mellett, hogy a tanítóságnak eddig is hű és igaz barátja volt, irányánál és színvonalánál fogva is valódi nyereségünk. Szerencsés volt a választmány abban is, hogy egy- akarattal, közös és teljes bizalommal, Schneider Jakab kartársunkat állította a tanügyi rovat vezetésére. Rajtunk függ, hogy az ő rátermettsége és tapintata mellett is nehéz állását megkönnyítsük. íme, e keretben van megadva mindnyájunknak a mód, melylyel egyesületünk iránt való tartozásunkat leróhatjuk. Mert egyesületünk iránt is vannak kötelességeink. Reményiem és óhajtom, ha közgyűlésünkkor könnyű volt az egyes tisztségeket elfogadnunk, ha könnyű volt a tagsági kötelezettségeket megajánlanunk, az azokkal járó munka teljesítése sem lesz uehéz, hanem kívánatos és üdvöt hajtó. Sokan, majdnem mindent csak az elnök személyétől vártak és várnak, pedig ne feledjük, hogy magában az elnök is csak egy ember, kicsi és gyarló, de az egyesület lehet uagy és erős, jertek hát kartársi szeretettel és barátsággal támogatására ! Munkára fel! Hodossy Béla. * Mélyen tisztelt Kartársaim ! Egyesülétünk igen tisztelt és nagyrabe- csült Elnökének ezen igazán szép és ügyszeretettől áthatott felhívása után engedjék meg, hogy néhány szóval reflektáljak az egyesület választmányának kitüntető megtiszteltetésére, mely csekélységemet érte, midőn e rovat vezetésével megbízott. Noha teljes tudatában voltam annak, hogy e megbízatás sok fáradsággal járó munkát igényel és a felelősséggel járó kellemetlenségek egész özönét vettem nyakamba; mindazáltal szívesen vállalkoztam reá, mint oly kötelesség teljesítésére, mely az egyesület minden tagjára hárul, ha arról van szó, hogy az egyesület által kitűzött célokat előbbre vigyük. En az egyesület szellemi céljainak legfőbbjét abban látom, hogy a megye tanitósága egy közös szellemi otthonnal bírjon, hol nemcsak anyagi bajainkra szánt orvoslás — módokkal fogunk foglalkozni, de- c rovatban gyakran és közvetetlenül fogunk egymással érintkezni és eszméinket kicserélni.*) Amidőn a választmányban azon Ígéretet tettem, hogy minden erőmből igyekezni fogok úgy az egyesület, mint az egyesek ügyeit híven és legjobb tehetségemből szolgálni, tettem azt azon reményben, hogy tehetséges és tollforgató kartársaim e feltevésemben támogatni fognak ; amiért is azon kérelemmel fordulok tisztelt kartársaimhoz, hogy az egyesület ezen szellemi célja érdekében szíveskedjenek segítségemre lenni, e rovatot szellemi termékeikkel minél gyakrabban felkeresni és e rovatba szánt közleményeiket egyenesen címemre beküldeni. Magamat kedves kartársaim becses jóakaratába ajánlom és mindnyájuknak boldog uj évet kívánva, maradtam : S.-A.-Ujhely, 1898. jan. 1. Kartársi szeretettel: Schneider Jakab, rovatvezető. Megnyitó beszéd.**) Mélyen tisztelt Közgyűlés ! Nagyérdemű díszes Közönség! Fogadják őszinte szívből származó üdvözletemet eme tisztújító közgyűlésünkön való becses megjelenésükért, mely annak fényes sikerét már előre is biztosítja! „Magyarországot még egyszer meg kell hódítani, s e nagyfontosságu feladat megoldása a néptanítókra vár“, — mondá nehány évvel ezelőtt hazánk legnagyobb Írója, Jókai Mór. Ki volna közöttünk, ki e prófétai ihlett- séggel s bölcs belátással mondott igéket azóta ne tudná, ezeknek kétségbevonhatatlansága, igazsága felől meg nem volna győződve ? S melyik kartársam volna, aki ne e szavak át- érzésével lépne mindannyiszor növendékei s embertársai közé, és akit nem ezek a jós-igék vezérelnének minden utain? Én hiszem, teljesen meg vagyok győződve afelől, hogy Zemplén-vármegye minden tanítójának, különösebben pedig a „Zemplénmegyei Tanitó-egyesület“ minden tagjának a szivét ez a magasztos feladat és hivatásbeli kötelesség *) B napokban veszik t. Kartársaim a „Zemplén“ előfizetésére szóló külön felhívásunkat, melyet ezúttal is szives figyelmébe ajánlunk. **) Tanítói körökből hozzánk intézett közóhajtásnak teszünk eleget, midőn Oérecz Károly v. ügyvivő alelnök- nek a Zemplén-megyei tanitó-egyesület tisztújító közgyűlése alkalmával (S.-A.-Ujhely, 1897 dec. 9-én) olmondott megnyitó beszédét a fentebbiekben közöljük. R.-rez»tő. érzete dobogtatja s vezérli tetteiben úgy az iskola szűk falai között, mint azon kivül, a közélet tágas mezején. És ha ez igy van s ha fel sem tehető, hogy másként lehetne : kezdhettem volna-e én rövid megnyitó beszédemet most értékesebb alapigékkel, mint ezekkel: „Magyarországot még egyszer meg kell hódítani s e nagyfontosságu feladat megoldása a néptanítókra vár“! Ugyan mi van kifejezve e végrendelet- szerű, aranynál, gyémántnál becsesebb mondatban ? Az, hogy dicső őseink ezt a drága hont legdrágább kincsük, életük s mindenük feláldozásával szerezték vissza, mint huntestvéreik idejében századokkal előbb elvesztett országot; vérük ontásával és életük árán tartották meg az utódok .számára, akik között vagyunk mi is. Es — legyen hála a magyarok istenének — azóta már ezer esztendő századai merültek az enyészet végtelen óceánjába a Duna és Tisza gyönyörű rónái s a koszorús ősz fejti, gazdag Kárpátok bércei fölött, mióta ők ezt a dicső szép országot elfoglalták s örökségül reánk hagyták. Ezer esztendeje, hogy ezt Magyar- országnak keresztelték s mi, kik ennek kebelén születtünk, ennek fiai és leányai vagyunk, nyelv és vallás különbsége nélkül mindnyájan a miénknek tarthatjuk, nemcsak, hanem büszkék is lehetünk reá! Hogy joggal-e, megmondják a történelem, alkotmányunk és a legközelebbi események. És mégis — Magyarországot még egyszer meg kell hódítani! . . . . Igenis meg kell hódítani az általános nemzeti műveltségnek, mely a földmivelés, ipar, kereskedelem, tudomány, művészet minden nemét magában foglalja s azokat minél magasabb fokra emelni és átalánosbitani van hivatva; meg kell hódítani a szabadság, egyenlőség, testvériség alkotmányos törvényeink szerint való érzetének és gyakorlásának; meg az egyházi és pplgári törvényekkel teljes öszhangban álló vallás-erkölcsi érzületnek és életnek ; de a mi mindezek fölött való s éppen azért leginkább ki- kell emelnem és legerősebben kell hangsúlyoznom, meg kell hódítani ennek az ezer évet túlhaladott édes hazánk szent szeretőiének, hogy ennek a mi imádásra méltó közös édes anyánknak ne legyen egyetlen egy fia, egyetlen egy leánya sem, aki az ő zengzetes szép nyelvét ne tudja, ne értse, magyarul érezni, magyarul gondolkozui, magyarul Írni, olvasni, beszélni és cselekedni ne tudjon, ne akarjon. Meg kell hódítani úgy, hogy bármily fényes palotában vagy igénytelen kis kunyhóban ringatták legyen bölcsőjét, bármily keresztes vagy csillagos, tornyos vagy tornyatlan templomokban imádja a világ urát és bölcs teremtőjét, e hazának minden szülötte örömest és nemes büszkeséggel vallja magát magyarnak, édes gyermeki szeretettel teljesítse ennek törvény szabta parancsait, boldogitására és dicsőségére munkálkodjék a béke áldásai között, szives készséggel áldozza filléreit a haza oltárára, sőt ürítse ki érette a legkeserübb poharat is — ha kell! Mert, mélyen tisztelt Közgyűlés, vájjon ilyenek-e, igy éreznek, igy gondolkoznak s igy cselekesznek-e mindnyájan e drága hazának nem még neveletlen, de már felnőtt gyermekei, fiai és leányai'? Úgy szeretik, úgy tisztelik-e mindnyájan mint kellene? Közremüködnek-e boldogságának gyarapításában? Együtt örülnek-e, együtt gyászolnak-e velünk magyar nemzeti örömünknek vagy gyászunknak napjaiban ? S úgy becsüljük-e, úgy szeretjük és tiszteljük-e egymást valamennyien, mint egy édes anyának ugyanazokkal a jogokkal bíró s ugyanazokkal a kötelességekkel tartozó kisebb-nagyobb gyermekihez illik? S nem elszomorító tény-e, hogy ezer esztendő boldog és boldogtalan korszakai sem tudtak úgy egyesíteni bennünket, hogy meg tudtuk volna, vagy most már meg tudnék érteni egymást és egy közös célra; kedves Magyarhazánk, következésképpen a saját magunk boldogságára és dicsőségére törekednénk ? ! ... De mind ennek mi az oka ?... Az, hogy nem úgy valának mindnyájan nevelve! Ezért mondja a mély belátása és igazán bölcsnek nevezhető egyik legnagyobb, dicsőségben és honfiúi erényekben megőszült fia hazánknak : „Magyarországot még egyszer meg kell hódítani s e nagyfontosságu feladat megoldása a néptanítókra vár.“ És amikor tudjuk, látjuk, hogy ez már nem egy embernek, hanem az egész nemzet legbölcsebb, legjobb és legnagyobb fiainak a hite, meggyőződése: nem lehetünk-e büszkék reá, hogy mi is néptanítók vagyunk s egy zászlóalját képezzük annak a folytonosan hadi lábon álló hadseregnek, melyre Magyarország még egyszeri meghódításának ama nagy feladata vár!
