Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-06-26 / 26. szám
nem szereti, ne erőszakoltassék reá és ne töltessék el vele a tanulásra szánt időt. Az általános műveltséghez elég, ha némi tájékozódása vau az ifjúnak az effélében; aki pedig valamiből tanárnak, vagy tudósnak készül, az tanulja meg. De, hogy minden 8-adik osztályos mindent jól tudjon: azt kívánni sem kell. Ha felvergődött nagy költséggel, sok tortúrával, 18 éves korral a boldogulás ígéret-földéig: ne lökjük köuy- nyen vissza, hogy uj Sizifusként haszontalan kőhengergetést végezzen. Az ingadozókat sajnáljuk meg. Ki tudja miféle ügyetlenség miatt ilyenek! Vájjon bennök, szüléikben, nevelőikben, tanáraikban, egészségükben vagy más effélékben van-é a büntetendő hiba? Tantarvünk minden javítások dacára ma sem magyar, másolat innen-onnan, amit a külömböző nemzetek tanépületeibül kinéztünk magunknak. A magyar középiskola az, amely a magyar mivelődés-irány megteremtője kell, hogy legyen. Ha innen az ifjúság a magyar nyelv, az ősi magyar jellem elsajátításával, a nemzeti érzésnek, a nemzeti miveltségnek rajongó szeretető vei lép ki a megfelelő életpályára; ha ismeri irodalmunk gyöngyeit, tudja és érti nemzetünk történetének minden élet mozana- tát: akkor jól végeztünk, s biztosak lehetünk, hogy a nemzedék, mely utánunk jön, vészben és viharban biztosabban megtartja nekünk a vérrel szerzett hazát s ebben az elsőséget, mintha elvont ismeretekkel tele tömtük a fejét, elgyötörtük szivét. Mindig keservos dolog az, ha egy toronyról még csak a gomb hiányzik s mikor éppen azt is fel akarjuk tenui: félre billen s alá is zuhan. Az élet kiegészíti a hézagokat. „A gyenge elbukik, az erős megállja!“ Széchenyi gróf azt mondta: olyan kevés a magyar, hogy az apagyílkosnak is meg kellene kegyelmezni. Mi ue feledjük, hogy olyan kevés a müveit emberünk, hogy aki a gimnáziomot végig küzdötte: ölelve vegyük fel az intelligenciába. „Porma dat esse rei.“ Az értelmiség közé való bejutás korlátáit tartsuk ugyan fel, hogy a tultengést, a hivatatlanok tódu- lását megakadályozzuk: de a 8 osztályt végzett 18—20 éves ifjaiukal már ne gazoljunk, mert túllőve a célon, proletár-világot teremthetünk magunk körül. Erre pedig nincs szüksége a magyar társadalomnak. A búzát nem akkor kell egészen kirostálni akarni, mikor már készen áll a piaci eladásra, hanem előbb, mig az előkészületeken megyen keresztül. A bimbó-tépés mindig fájó s bizonytalan munka. V. K. B. törődik senki! Igazán bámulatos az a lelkiismeretlenség, az a tudatlanság, az a frivolitás, melylyel az újabb zeneirók „magyar népdalának nevezett lehetetlenségeiket összekompilálják, s „rotyogós csárdásának nevezhető kánkánjaikat összekotyvasztják. De hát hogy ne, mikor már a csaszlaui trombitás, meg a breszlaui pereces inas is magyar nótákat csinál! Pedig hát az a természete a magyarnak, hogy a nyelvét nem lehet grammatikából megtanulni, a nótáját meg nem lehet kottára Írni A magyar nóta nem csak a száj tátogatásából és a hangszalagok fe- szegetésébűl áll, de más valami is van benne, a mit papírra Írni nem lehet: a szive dobogása! Erről a szive dobbanásáról lehet megismerni a magyar embert, mert azt megtanulni nem lehet, avval,születni kell. És mintha ez a szivdobbanás megváltozni készülne. Az idegen nem tudja megtanulni, hát mi akarjuk megtanulni a másét! Az ember ha végig megy este Budapestnek a kávéházai mellett, szivébe nyilai a keserűség azoknak a „nótáknak“ hallatára, melyeket a szegény mártir- cigányok kénytelenek huzni a közönség kedvéért! Bihari, Boka, Rácz Pali, Simon ffy Kálmán, Csermák, Lavotta mintha nem is éltek volna. És hol vanak a Vayak, Fáyak, Bernáth Gazsi, Fáy Lend, Vojnits Pista, Szatmáry Király Janos, Fal ussy Miska, Nagy Jani, és még egy sereg úri mágnás és dzsentri-költő, a kik valóságos seregét készítették a legszebb r Érett iíjaink felszabadulása. Irta: László Béla. Ötven esztendő távolából mosolyog felénk ama feledhetetlen tavaszi nap emlékezete, melyet a diákság évek óta szabad ég alatt szokott feleleveníteni szónoklatok, szavalatok tartásával, a „Talpra-magyar“ visszhangoztatásával, menet rendezésével a város lakosságának élénk részvétele mellett. A diákságot nemcsak minden szép és nemes iránt való lelkesedése jogosítja fel, ez ünnep megtartására, hanem az a hagyomány is, hogy 1848. márc. 15-én az akkori ifjúság — Vi- dacs János' harmad-éves joghallgató vezetése alatt — szintén tömegesen csatlakozott a sajtó tényleges felszabadításához. Elődeink lelkesedését tükrözi vissza a maiak lelkesedése. A mi diákjaink is ünnepelni akarják 29-én, Péter és Pál napján, jó bor és cigány mellett felszabadulásukat. E nyári táncmulatságon, a zeneszó gyújtó hatása fogja a diadalt sikerre vinni, mert feltámadtak, hogy lelket adjanak egy újabb nemzedéknek. Hála és kegyelet heve fordul tehát az érettség napján azok felé az ifjak felé, kik sikeres vizsgálatuk után hirdethetik a szabadság diadalát. Tehát él teljesen az eszme, a szellem, élnek a vívmányok, melyekért nem kell többé kiizdeniök, mert kijutottak az iskola falai közül; szabad a szó, szabad a pályaválasztás s amire ma már törekedniük kell, az egészen más: az az anyagi jobb lét. hogy az életnek kevesebb súlyát érezzék, a fejlődésnek nagyobb lendületet adhassanak De bármint változzék is az élet, a jobb időkre sohasem lehetnének méltók ha nem fognak pályájuk iránt lelkesedni — kegyelettel azok emlékezetén, kik egykor a szólás, a sajtó és intézmények szabadságát az önök javára küz- dötték ki. Az élet a legnagyobb mester. Ezer meg ezer változatban tudja bemutatni azt, ami lényegben örökké egy. S ami benne talán legszebb és leginkább boldogító : az, hogy a pálya kezdetén a remény aranyos csillámai zárják el a véget, mig a megfutott útra az emlékezés szelíd fénye vet világot. A tavasz verőfénye betölti a lelket, mely a mező liimes virágai közt nem ér rá az őszre gondolni, mig a hervadó virág, a hulló levél a tavasz üde pompáját juttatja eszünkbe s az emlékezés melánkóüája enyhíti a fájdalmat, melyet a pusztulás képe különben okozna. Kevés változással igy van az emberi élet fejlődő szakaiban is. Ha szivünkbe belopódzott az őszi est hűvös szellője, Iriss tavaszt élünk gyermekeink szivében. Kölcsön veszszük tőlük azt, mi bennünk már nincs, s amiben ők még annyira bővelkednek. Bennök, az emlékezés melegével, újra átéljük saját ifjúságunkat. Sorsukban képét keressük saját életünknek. Jót látunk számukra abban, mi boldogságot árasztott egykor ifjú szivünkbe s vészesnek Ítéljük azt, mi kínzó fájdalmat termett nekünk. íme az élet igazság, mely sokszor támaszt vitát öreg s ifjú között. Az ellentét festése érdemes az érett ifjúság következtéseire. Mielőtt tehát letáncolnák, érett uraim, a dicső nap emlékezetét: fontolják meg a lét és élet igazságát, melynek eredménye életükben örökös lesz, viszhangozzék szóban, szívben tetteik emléke mentül elevenebben e feledhetetlen szép nagy nap évfordulóján. Szívesen fog társadalmunk minden rétege nótáknak kezdve a „Cserebogár sárga cserebogár“- tói egészen a „Beszegődtem Tarnóczára bojtárnak“-ig? Hol vannak? Eltűntek, senki se ismeri őket, elnyelte valamennyit az esztétika, a művészet, (?) az ízlés, (??) egyszóval a modern korszellem ! Minek is éltetek, be nem is értenek meg már benneteket! ? A vagy csak azért, hogy annak a kevésnek, akik a magyarság romjai között mint a hazajáró lelkek ődöngnnek, a szivét repesz- szétek meg. De ki is tud máma művészeink közül magyar nótát dalolni ? Blaha Lujza, más senki! S ha ez a tüneményes alak is lehunyja szemeit, kinek számára maradnak meg a Sárga csikó, a Piros bugyelláris, a Falu rossza stb. nótái ? Ki fogja tudni eldalolni ? Senki. Azon a pár vidéki dzsentrin, egy pár jó öreg uron és a romlatlan népen kívül senki. A mi művésznőink nem magyar nótára termettek! S a XIX. század embere ? Inkább sohase nyissa ajakát magyar nótára! Azt a mekegést, krákogást, sóhajtozást, vad bömbölést, a mit véghez visz, ha hallja ember, csak elszorul a szive, hogy mint tudott annyira átváltozni, megromlani ennek a szittya fajnak a szive, a lelke ! ? Sokat, nagyon sokat tudnék még Írni, de elég egyszerre ennyi is a keserűségből. Petrassevich Géza. részt venni örömnapjukban, mert hát a jótékonyság géniusza, a „Kazinczy-köru és az önök felszabadulásának nagy napját örömmel megy mindenki ünnepelni. Desse\Vlfy Miklós, j Élt 29 évet! Láttatok-e erőtől duzzadó, koronáját magasan égnek emelő büszke tölgyet, melynek gyökerét kitépve pillanatok alatt dönti le a mindent romboló vihar! ? így bánt el ő vele is a sors kiszámíthatatlan szeszélye akkor, amidőn már a férfikorba lépve, a sors csapásaival bátran szembeszállva s azokat leküzdve, céljait elérve, vágyait majdnem teljesedni látta. Alig végezte el iskoláit és a magyar-óvári gazdasági akadémiát, az egész Tokaj-Hegyalját ért csapás, a filoxeravész, őt is érzékenyen sújtotta, tönkre téve vagyonának legtekintélyesebb részét. De ő nem csüggedett: küzdött, tanult tovább. És amidőn a Hegyalja közönsége, letargiájából felébredve, hozzálátott elvesztett vagyonának visszaküzdéséhez, szőlőinek rekonstruálásához : ő az elsők közzé tartozott, ki a felső szőlészeti tanfolyamot elvégezve, a rekonstruálás nagy munkájának előharcosai közzé lépett és kivívta azt, hogy egész Hegyaljánk mint egyik szőlészeti vezérfiát tekintse. Mint ilyent tüntette ki a különben még fiatal férfiút az 1896. évi V. t.-c. alapján az állami szőlő kölcsönöket finanszírozó Magyar-Agrár és Járadék-bank bizalmával, megbízván őt a Zemplén-vármegyéhez tartozó szőlőterületeken állami kölcsönnel megindított felújítási munkálatok felügyeletével. A mily lelkiismeretes pontossággal felelt meg e kötelezettségnek, épp oly buzgó kitartással járt elől, jó példát mutatva, saját szőlőinek felújításával, a sorssal dacolva, kiküzdvén ezzel mindazt, amire egy fiatal embernek törekednie kell: embertársai közbecsülését, szeretetőt önmagának a biztos életegzisztenciát! De a sors könyvében meg vala Írva, hogy az legyen erősebb és a büszkén dacoló fiatal tölgynek törnie kellett. . . . Az ős Dessewffy-vérrel örökölt büszke magatartás és emellett a mindenki iránt tanúsított leglekötelezőbb nyájasság, tisztesség-tudás, határozott kifogástalan karakter, minden szeszélytől ment jó kedély jellemezték az istentől kiváló férfi-szépséggel és feltűnő férfias termettel megáldott fiatalembert, aki mint ilyen nemcsak az 1896. évi nemzeti diszfelvonulásban résztvett vármegyei bandériomnak, de általában az egész vármegyének kiváló és közkedveltségü alakja volt. Ha vannak a nemzetnek, ha vannak a vármegyének oszlopai: ő mindenesetre egy lett volna! Mintaképe volt hazánk fiatalságának, amelynek bátran oda lehet példányképéül állítani: nézzétek és tanuljatok tőle munkásságot, tisztességet — s főképpen szerénységet! T. Ií. * A zempléni úri társaságnak előkelő és kedvelt tagja, a ma már néhai Dessewffy Miklós, mint tudósítónk Írja, a kerékpár-sportnak lett tragikus áldozata. Pár héttel ezelőtt ugyanis, amint egy nagyobb kirándulásról biciklizett hazafelé, útközben a gépről olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy erős lábzuzódást szenvedett. Kezelő orvosai kijelentették, hogy a sérült testrészt operálni kell, miért is fölvitték Budapestre, a vöröskereszt-kórházba. Az operáció igen jól sikerült, de a beteget, aki már jobban kezdette érezni magát, sőt tervezgetni is kezdett, úgyszólván váratlanul szívszélütés érte, ami azonnal kioltotta élétét. Holttestét Tolcsvárra szállították, ahol f. hó 21-én d. u. 5 órakor helyezték örök nyugalomra a családi sírboltban s általános részvét közt. * A gyászoló család részéről kiadott jelentés igy szól: Cserneki és tarkeői Dessewffy József és neje görgői és toporczi Görgey Jerta, úgy a maguk, mint gyermekeik : Tamás cs. és kir. kamarás, konzul Pittsburgban; Géza cs. és kir. kamarás, honvéd-százados; László cs. és kir. kamarás, huszár-százados és neje, született Salini Lamezan Louise grófnő, megtört szívvel tudatják felejthetetlen drága fióknak, fivérüknek, illetve sógorának, cserneki és tarkeői Dessewffy Miklós földbirtokosnak f. hó 18-án, esti 10 órakor, 29 éves korában, a vörös-kereszt-egyesület budapesti Erzsébet-kórházában bekövetkezett elhunyták Budapest, 1898 június hó 19-én. Béke hamvainak, áldás emlékének! Folytatás az I. mellékleten,
