Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-08-08 / 32. szám
Sátoralja-Ujhely, 1897. augusztus 8. 32. (1924.) Huszonnyolcadik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-'VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA MEGJELENIK HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Jellem és kvalifikáció. Korunkban törvény az, hogy bizonyos állásra csak úgy választható meg valaki, ha kellő képesítés jogot ad neki erre, különben figyelembe nem jő a kérelme. Igen helyes és bölcs intézkedés, de nem elég garanciózus arra, hogy az egyén a választás, vagy kineveztetés révén reá bízott feladatot meg is fogja oldani úgy, mint azt a közbizalom tőle teljes joggal elvárja. Vannak állások, hová a képesítés egymagában nem volna szabad, hogy elég legyen, mert róluk a közmegbizatás természete oly jellembeli tulajdonságokat tételez föl, melyek nem mindenkinél járnak együtt a kvalifikációval. Pedig ezek az állások épp úgy töltetnek be a puszta kvalifikáció mértéke szerint, mint akár a harangöntő mesteri állása. Nem jól van ez igy, ezt mindenki elismeri, ha kissé alaposabb meggondolás tárgyává teszi a közjó érdekeit. Nekem olybbá tűnik, mint a lutrijáték, midőn nincs más biztosítéka az embernek, mint a puszta remény ez ezerféle esélyek útvesztőjében. De hát nehéz másként eljárni, mint a századok szentesitette uzus szerint, mint a vérünkbe átment szokás precizirozott módjai, vagy a törvény világos paragrafusai, utasításai nyomán. Napjainkban már szégyenletes gyorsasággal követik egymást az oly esetek, melyekben az egyén, kire közmegbizatás feladatának megoldása várakozott, csúfosan visszaélt a bizalommal, lealacsonyította állását, s hatalmas arcul- csapást mért kvalifikációja kiállítóira. Megsinli az állam, meg a társadalom, úgy mint az egyesek az ily esetek következéseit. De azért csak haladunk tovább a járt utón, hiszen egyebet nem tehetünk, legfeljebb információt törekszünk szerezni az alkalmazandó egyén jellemére, megbízhatóságára vonatkozólag. Pedig a tapasztalás tanítása szerint ez is hiú törekvés, mert a lélek jellembeli alakulatának megfigyelése nem hetek, hónapok, de évek hosszú sora tükrében lehetséges csak, s akkor is lelkiismeretes munkát, részrehajlatlan ítéletet s befolyásolhatatlan karaktert tételez föl. Sajnos, napjainkban ez az irányú törekvés, valamint a köznevelésben a jelzett cél felé való haladás meg van gátolva, részben a kenyér után való lázas hajsza, majd a nevelésben az észbeli csaknem kizárólagos képesittetés sürgős megsze- reztetése miatt. Az igaz, hogy a jellembeli megbízhatóságot nem lehet vizsgálatok tárgyává tenni, valamint nem lehet az ez irányú nevelői ténykedést ellenőrizni, de mégis azt hiszem, hogy volna arra lehetőség, mely szerint valami pozitivebb eredményt, némi garanciát e téren is lehetne elérni s illetve a társadalomnak nyújtani. így legelsőben az iskolai bizonyítványok viseleti jegyére nagyobb sült kellene fektetni, mint az összes tantárgyakéra, mert amaz magában foglalja a jellem alakulatát, az utóbbi pedig csak közismeretet jelent. Természetesen meg lenne hagyandó, hogy a tanártestület a viseleti jegyet csak oly alapos tanácskozás, széleskörű információ és lelkiismeretes megfigyelések után állapítsa meg, amikhez egyáltalán kritika ne férjen. Tudjuk, hogy az egyén iskolai neveltetése alatt legtöbb időt tölt házj körében, sokat hason- lókoruak közt, gyakran megfordul nyilvános helyeken s ezenkívül az iskolában tölt 5—6 órát naponként. Ezeken a helyeken tanúsított viselkedése nem mindenütt egyforma, itt kinyílik bátran fejlődő jellemvirága, amott bezárul s a megfigyelő, ki nem alaposan végzi feladatát, igen könnyen téves irányba lesz vezetve. Azért megfigyelésünk ki kell hogy terjedjen, mindazokra a helyekre, hol az ifjú megfordul, mert csak igy ítélhetünk korrektül, vagy ha nevelők vagyunk, csak igy nevelhetünk sikeresen. Másodszor nagy gonddal kellene megállapítani a bármi néven nevezendő végbizonyítványban, s igy a képesitő-bizonyitványokban és oklevelekben is a viseleti jegyet, mert ez oly minősítése az egyénnek, amitől a jövőben a kenyere függ, de egyszersmind s legfőbbképen olyan is, ami a kenyeretadónak garanciát nyújt az illető megbízhatóságára nézve. Iskolai neveltetésünk zárultával ismeret- szerzésünk is egyik megállópontjára jutott ugyan, amennyiben ezután az élet és saját szorgalmunk képez tovább, de ami — bárha legtöbbször fölér, vagy túl is haladja a nyilvános iskoláztatás eredményét, — nem kerül többé vizsgálat alá, de igen is számottevő a társadalmi életben. De ha iskolai kiképeztetésünk bezárult, értelmi világunk rendszeres bővítése véget ért is : kedélyalakulatunk s jellemfejlődésünk még csak most ölti magára az élet kritériumait, mivel hogy az alkalom és önálló fejlődés korába értünk, mely a bensőnkben élő vágyaknak, szenvedelmeknek és indulatoknak szabad tért enged, mert nem feszélyezi őket többé az iskolai diszciplína. Ezek most már hatalmukba kerítik jellemfejlődésünket s rendesen a maguk részére teremtik azt meg. Eme fejlődés eltart a férfi élet deléig, meg- izmositja s a többi életidőre állandóvá teszi jellemünket, mely később érintetlen a körülmények befolyásától s arculata változatlan marad a sírig. Ennélfogva igen kívánatos, ha az életbelépő egyén viselete további megfigyelés tárgyává tétetik elüljárói részéről, mert nemcsak bizonyos mértékét kénytelen betartani az élet ezernyi örömeinek élvezetében, nemcsak a követelményeknek megfelelő módját kénytelen követni az emberekkel való érintkezésében, de tudván, hogy minden cselekedete a részrehajlatlan kritika tárgyává tétetik elöljárói részéről: jelleme, a megfelelő irányban fog megszilárdulni és fgy kifogástalan megbízhatósága hasznára válik úgy saját egyéniségének, mint a közjónak. Zseltvay B. Képek a tengerész-életből. m. — A „Zemplén* eredeti tárcája. — Irta: Klár István. a pusztára szerelt fedélzetet, hallatszott fel a hajó négy oldalán felállított őrszemek (Auslugerek) „Alles wohr kiáltása, miközben szorosabbra vonva maguk körül a kaucsuk-ruhán meg-meg- csúszó hevedereket, istennek ajánlva lelkűket, szorongva várták a még következő zuhatagokat, melyek után, lehet, hogy már csak három, vagy csak két oldalról fog felhangzani az „Alles wohl!“ kiáltás. Bőszül üvöltött az orkán. A másfél nap óta dühöngött sirokkó 8—10 méter magasra korbácsolta a háborgó hullámokat, melyeknek habos tarajját kísérteties fényben világította meg a sötét felhőkből időközönként lecsapott villámsugár. A villámnak szeszélyesen cikk-cakkos, szemkápráztató fénynyalábja egy pillanatra összekötni látszott a háborgó óceánt a viharos felhőkkel, hogy aztán annál áthatatlanabbnak tűnjék föl a koromsötétség, amit még borzalmasabbá tett az élesen suhogó csattanás. A hajó két oldalán alkalmazott villámos reflektorok fénycsóvái, mint egy óriás pallosnak fényes acélpengéje, mélyen bevágva a viharos éjszaka koromjába, ide-oda való röppenésük közben észrevétlenül vesztek el a beláthatatlan mesz- szeségben, — vagy, ha a hajó hullámvölgybe került, éleden világították meg a hajót körülzáró vizbástyákat, melyeknek minden porcikája izgett- mozgott, forrott, zúgott, mintha agyonzúzással fenyegették volna az acélsarkantyujával testükbe fúródott páncél-óriást. A fedélzeten csendes és néma volt mindenki. Csak időközönként, ha a sós hullámok egész a parancsnoki hídig verődve, zúgva mosták végig A félig leszerelt árbocok tömör dereka sírt, nyöszörgött, mint egy szorongatott óriás, mely az ellene támadó gigászi erőnek sokáig ellenál- lani már nem lévén képes, közelegni érzi gyászos vesztét. Az őrült erővel fel-feluju]ó orkán játszi könnyűséggel szakítva ketté a karvastag- ságu köteleket, bőgve repült át a kötélhálózaton. S mig az elszakadt kötelek alácsüngő darabjai kifoszlányosodott végeikkel a viharban ide-oda kígyózva, a fel-felvillanó villám fényénél úgy tűntek fel, mintha óriás-kigyók nyújtogatták volna undok lapos fejeiket a parancsnoki hídon lévők felé, a még épségben lévő köteleken, mint egy óriási hárfa húrjain, olyan idegborzogató melódiákat játszott légi ujjaival a vihar, hogy még az öreg Giovanni is, ki a kormánykeréknél állott őrségen, nagyokat prüszkölt, ha az orrán-száján behatoló zugó habok kesernyéssé tették a baloldalra vágott bagót: aggodalmasan húzogatta az álián keresztülcsatolt rohamszíjat, ha az orkántól folyton ostromolt kaucsuk-sisakját lazulni érezte ráncos homlokán. A fedélzet alatt, az ütegek között, egyhangú sárgás világosságot terjesztettek az izzólámpács- kák gömböcskéi. Időközönként, ha a gépóriás járása szabálytalanná vált, az elömlő világosság is hol homályosabb, hol fényesebb lett, mintha az óriás a másfélnapi folytonos zakatolásba belefáradva, lehunyni szerette volna fáradt szempilláit. Sőt néha egy-egy pillanatra ki is aludt, majd ismét fellobbant, mint egy magára hagyatott olajmécses, melynek lángja a koppantás hiányában sercegve küzd a mindinkább felszaporodó bélhamv ellen. A kerekes szellőztetők fáradt búgással nyomták a vizpárával telitett levegőt a hajó alsóbb régióiban lévő őrállomáshoz, hol is az őrszemek félig meztelenül fel és alá ödöngve, a pokoli hőségtől eltikkadva, orcáikon a halálos fásultság kinyomatával, egy-egy csomó jutta-fonalat szorongatva kérges tenyerükben, törülgették veritékes tagjaikat. A felhúzó gépek fogas kerekei fülsiketítő zajjal vontatták fel a kazánházakból a még üszkös szénsalakkal telt zsákokat. S mig a gádoron át, mint az őszi köd, sürü gomolyagban tódult fel és terjedt el az ütegek között a leöntözött szénsalak után fejlődő, fojtó, mérges gázokkal telitett párázat, a lőréseknek a hosszú hánykódtatás alatt meglazult tömítése mellett, vékony sugarakban egyre lövellt be a tengervíz, ha a hajó egy-egy pillanatra alábukott. Az apránkint beszivárgott viz lassacskán egy tócsává szaporodva fel, a hajó hánykódása folytán az ütegek között ide-oda való hömpölygésében valami szennyes lévé alakulván át, az izzólámpák sárgás fényében tunya locscsanással törtek meg az ágyutalpak fényesre csiszolt fogas koszorúin. Alvásról szó sem lehetett. A közvetetlen egymás mellé függesztett ágyakban fekvők az IMF" A Zemplén mai száma nyolc oldal. *^|
