Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-10-31 / 44. szám
Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMFLÉU-VÁBMEGYENEH HIVATALOS LAPJA megjelenik: MINDEN TT-A. Sátoralja-Ujhely, 1897. október 31. 44. (1936.) Huszonnyolcadik évfolyam. HIRDETÉS DÍJJÁ hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. — ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Könyvtárat a magyar munkásoknak. — Kérelem a magyar nemzethez. — A szocializmusé a jövő. Egyesek már fáznak tőle, mások még nem hisznek benne. Egyik nézet sem helyes. A szocializmustól nincs okunk félni; de azt könnyelműen kicsinleni sem szabad. A szocializmus ma már nálunk is odaérlelődött, hogy azzal foglalkozni elmulaszthatatlan kötelességünk. Miért ? Vessünk csak egy pillantást arra a szocializmusra, mely nálunk vert gyökeret. S mit látunk? Azt, hogy itt nálunk a szocialisztikus tanokat oly elemek hirdetik, kik a nemzetközi szocializmusnak hivei. Ők szoros értelemben vett állami társadalmi rendet nem ismernek. Előttük megváltó eszmeként egy egységes állararend, megváltoztatott társadalmi formákkal lebeg. Ők a nemzetköziesség alapján állanak. Hazát nem ismernek. Azzal hogy ezer évvel ezelőtt vért és életet áldozva, ezt a hazát nemcsak megszereztük, hanem ugyanannyi időn át, bár nehéz küzdelmek árán, meg is tartottuk, ők nem törődnek. A nemzetköziesség elvétől megmételyezve nyiltan merik kimondani azt, hogy ök nem akarnak hazafiak lenni. Feltéve, de semmi körülmények között se engedve meg, hogy minden magyar elfogadná ezt: mi lenne akkor belőlünk ? Mi ? Hát elvesznénk nyomtalanul a népek óceánjában. Elvesztenők mindazt, a mit ezer éven át magunknak kiküzdöttünk. És a népek milliói s a nemzetek századai között talán érvényre juttathatnék törekvéseinket? Hát nem szolgálhat intő példáúl a történelemből vett népvándorlás szomorú képe, melyben egyes, nálunk sokkal TARCA. Fohász. Őrültnek hisznek, de jól látok én .. . Borzasztó sorsom, ádáz végzetem Ide láncolt e szűk falak közzé! . . . Megszabaditasz-é még Istenem ? ! Hű nő férje, hét kis gyermek’ atyja Könyörög hozzád mennyei atyám : Oszlasd elmém’ elborult világát, Hogy visszanyerjenek ők és hazám ! . . . Istent, hazát, imádtam, szerettem, Védelmeztem embertársim’ jogát, Családomnak éltem és követtem Az igazak’ útját és nyomdokát, ’S ily igaztalan a sors Istenem! Hét gyermekem — és elmém elborul, Még sok más gonosz él, vagyont szerez Alutakon, csalással, gonoszúl! . . . De Istennel perbe nem szállók én .. . Szeretteim ti bízva bízzatok, Ki elboritá lelkem’ világát Felderítheti még a holnapot, Vagy ha az van megírva — gyermekim — Hogy éltemre több nap már nem virad, Akkor is csak hálát rebegjetek, Mert: „becsületem, az tisztán maradi“ íd. Bajusz József? nagyobb, de hasonlóan elégedetlen nemzetek, sorsukon javítani akarva, elhagyták hazájukat s beleolvadtak abba a nemzettesbe, melynek keblén azt hitték, hogy boldogulhatnak. Mi történt velük? Eltűntek a föld színéről, még fajuk is kiveszett. Hát lehet-e józan eszü s gondolkozásu hazafi a nemzetközi szocializmusnak hive ? Nem! A mit mint önálló állam ki nem vihetünk, azt mint hazafiatlanok el sohasem érhetjük. A nemzetközi szocialisták pedig ezt igy akarják. Elismerem, sőt erős meggyőződésem, hogy munkásaink helyzetén és sorsán javítani kell. De nem hamis tanokkal, miket a magyar munkás sohasem fog megértem, hanem konkrét dolgokkal, melyeknek hasznát veheti. A munkások baját nem lázitó beszédekkel, emberbaráti intézkedésekkel: testvéri szeretettel, humánitárius eszközökkel lehet csak gyógyítani. Most ezen a helyen a munka és tőke közt fenálló viszonyról Írni nem akarok; de mivel az „Országos Nemzeti Szövetség“ sok üdvös céljainak egyike a magyarországi munkások sorsán javítani: komoly és erős törekvésünk mindenütt oda hatni, hogy javítsuk a munka feltételeit. E cél elérésére a magyar társadalomban hangulatot akarunk teremteni s a közvéleményt megnyerni. Járjon elő jó. példával maga az állam. Építtessen, de nem egyes üzérek utján, tágas egészséges munkásházakat, munkástelepeket. Lehetőleg közel a gyárakhoz. Inditasson a külföld mintájára, egyes helyeken már nálunk is meglevő munkásvonatokat, lehetően önköltségi áron alul. Tessék a végrehajtási törvényt — tekintettel a munkások mos toha helyzetére — humanitárius szepontból revideálni. Munkanélküliség esetén a saját magát és családját biztositó házi vagy gyári munkával ellátni, vagy neki egyébb időszaki foglalatosságot nyújtani. Rokkantság esetére pedig az ország különböző helyein felállítandó rokkantmunkásházba felvenni, nehogy éhen haljon. Igaz ugyan, hogy mindezt az állam csak akkor viheti keresztül, ha hogy hathatós támaszul szogál e törekvésében a nagy társadalom. Ne várjunk mindent az államtól. Valósítsuk meg azt, a mire saját erőnkből is vállalkozhatunk. Hiszen mindenütt rendeznek téli estéken át jótékouycélu hangversenyeket és egyéb ünnepségeket. Gondoljuuk e szegény, nyomorgó munkásokra is. Szervezkedjünk vármegyeszerte. Gyüjtsünk pénzt. Legyen minden egyes vármegyének egy rokkantmunkásház-alapja s később rokkantmunkásháza. Ha ezt idővel elérhetjük — csak akarni kell — akkor a magyar munkások maguk fogják kifüstölni gyülekező helyeikről a nemzetközi apostolokat. Ezekhez a bajokhoz még egy harmadik baj is járul, nevezetesen, hogy anyagi eszközök hiányában nem nyer szellemi szórakozást. Mit csinál tehát ? Eljár a korcsmába s leiszsza magát. Napikeresményét eltéko- zolja, családját otthon nyomorogni hagyja, saját egészségét tönkre teszi. Végre elkeseredik. Az „Országos Nemzeti Szövetség“ belátta, hogy itt sürgősen kell tenni a munkásokért s ezért felállította a mun- kásképzö intézményt. Csakhogy még ez is kiegészítésre szorul. A munkásképző intézményt teljessé csak az önképzés teheti. E célból az „Országos Nemzeti Szövetség“ a munkásr Áron leánya. — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — — Elbeszélés. — Irta: Jónás Izsó. (Folyt, és vége.) Egy holdvilágos nyári estén újra kint ültek a kertben. A falu csendesebb volt, mint azelőtt s a kert is nem a virágok ihlatával tölté be a levegőt, mint annak előtte, hanem a búsuló égbe szóló sóhajtásokat hangoztatta vissza. Egyszerre kopognak a kapun! Rebeka a kapuhoz siet. — Hátha a férjem?! A kapu megnyilik s egy poros, összetört alak, mankóra támaszkodva, fújta feléje a füstöt egy kurta szárú cserép pipából. — Jó estét bácsi'! Mi tetszik ? kérdé az idegentől Rebeka fuladozó hangon. — Jó az estéje annak, akinek jó, de nekünk nem ! Most jövök a harcmezőről! — Mi hirt hozott? kérdé Rebeka dobogó szivvel. — Menjünk beljebb, majd rendin eléadom, s azzal belépett a kertbe s ott a legelső padra vetette magát. — Éhes is volnék, szomjas és fáradt — mondá körültekintve fürkésző szemeivel. Rebeka beszaladt a házba és előhozta a mije volt: egy darab fekete kenyeret. —- Lássa bátyám nekünk sincs egyebünk, de ezt örömmel oda adom. — Köszönöm! köszö ............s mohón belé harapott — köszönöm! Rebeka vele szemközt ült s a szőke kis fiú anyja mellett állott. Mikor a vén katona Z< ínplén ixi><i Hziinia nyolc oldal. megette a kenyeret, a kúthoz ment s egy jó izüt ivott a vederből, száját megtörlé s igy szólt: — Hát hallgass ide lelkem! Tied ez a gyermek ? — Igen, mondá Rebeka. — No hát nézzük csak elébb, jó helyen járunk-e? S kiveszi a dolmánya zsebéből az abban levő kis „medaljomot“, melyben Péter és az ő képe volt üvegre festve s arra egy tekintetet vetett a vén katona s látva az azoa festett nő és a Rebeka közt való azonosságot, igy folytatta: — Te vagy tehát lelkem Keresztes Péterné ? A nő igent bólintott lehorgasztott fővel. — Hát igazán a tied ez a gyermek ? kérdé újra. — Igen! mondá Rebeka. — Na hát, sajnálom szegénykét, — de meg is van benne az apja vonása, szól a még mindig a kezében levő képre és a kis finra tekintve. A nő rémülten tekintett az öreg katonára, s annak kezét megfogva igy szólt: — Mit tud? kérem szóljon, beszéljen s remegett egész testében. — Hát azt tudom, szólt hegy kén az öreg katona, hogy szegénykének az apja elesett a csatában . . . A nő hangja elakadt, szive hevesen dobogott, szeméből könyek s homlokáról hideg verejtékek gördültek le sápadt arcára. A fiúcska reá nézett kék szemével a sánta katonára, de mikor anyja felsikoltott és összerogyott, sirva melléje dűlt és csókolgatta hideggé lett sápadt arcát. S igy kiáltott föl: — Mama, kedves mama! — S a gyermek
