Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

könyvtár bizottságát alkotta meg. Ez a bizottság már megkezdte ugyan működését, de saját erejéből, anyagi eszközei hiányában, annyi könyvet nem képes beszerezni, a mennyivel a nagy számban jelentkezőknek óhajtana szolgálni. Ez a könyvtár a munkásoké s azok családjáé leszen. De, hogy ez mielőbb meg legyen:

Hozzátok fordulunk lelkes magyar honleányok s hazafiak! Kérünk Titeket, adjatok egy-egy magyar könyvet a magyar munkások könyvtárának! Teremtsétek meg e könyvtárat hazafias adakozásaitokból, írjatok egy-egy raunkásnépnek szóló közhasznú mondást könyveitek első üres lapjára s küldjétek azt be neveitek sajátkezű aláírásával, címeitek pontos meg jelölésével az „Országos Nemzeti Szövetségihez (Budapest, József-körut 7.)

Nagy a mi hazafiságtokba vetett bizodalmuuk. Ennél nagyobb csak a Ti áldozókészségtek lehet, mely biztos hitünk meg fogja teremteni a magyar munkások könyvtárát. <§alassa $atal.

Naptáregyesités.

(Folytatás és vége.)

És, Méltóságos Ur, ez szól nem csak a cselédségről, de szól mindazokról a gkat. polgárokról, kik mint zsellérek az összes nyári gkat. ünnepeken kapálni, kaszálni, aratni csépelni kénytelenek, s midőn igy megbontják az anyaszentegyháznak az ünnepek megtartására vonatkozó parancsát, evvel kapcsolatosan megtágul lelkiisméretük egyebekben is áthágni az anyaszentegyház intézkedéseit. És vájjon, azok felelősök-é mindezekért Isten és a világ előtt, s különösen a 200 ezerre tehető magyar ajkú gkat. nép előtt, kik vagy fanatizmus, vagy ostoba felfogás mellett még ma is dogma és vallási sérelmet látva a naptáregyesitésben, elég számosán talán még a mostani időben is ellenezni merészük a naptáregyesitést!

Azt tartjuk, Méltóságos Úr, hogy bármily számmal lennének is a naptár egyesítésének elfogult ellenzői, ők a károkért és botrányokért felelősek nem lehetnek, mert a felelősség úgy a múltakban, mint a jelenben egyedül az intéző köröket terheli.

De továbbá, vájjon szóra sem volna méltó, hogy különösen midőn a két husvét között csak egy heti különbség van, akkor a gkatolikusok a komaság, a szomszédság, a rokonság és egyéb cimen a nagy hét szent napjain együtt sódaroz- nak, pászkát esznek a latin ritusuakkal! Hát ugyan ilyenkor mi értelme is van a gkat. Husvét pászkájának ?! S volna-é hát oly hitvány gondolkozásu keresztény, ki nem találná azt szebbnek és üdvösebbnek, hogy a világ ugyanazon egy Megváltójának dicső feltámadási ünnepét egyszerre ünnepelje a kér. világ ? ! . . .

De végre, mindezeken kívül elhallgassuk-é azt a másnemű botrányt, mely nem csak az aide a felvidéken is számtalanszor előfordul, mi * *

hangja újból eszméletre hozta az elájult nőt. S a vén katona addig egykedvűen fújta a füstöt. Látott ő már ennél szomorúbb képeket is az életben.

S midőn teljesen magához tért, a vén katona csákójába vizet hozott s azzal kendőjét benedvesitvén, Rebeka homlokára kötötte.

Rebeka fájdalmasan magához szorította gyermekét, igy szólva hozzá :

— Ne hidd fiam — ne hidd, a te apád nem halt meg — a te apád él! — De azért magában mégis azt gondolta, árva vagy és én özvegy és elhagyatott vagyok. És szemeiből akaratlanul is omlottak könyei, mert eszébe jött most a kitagadás s az apai átok . . .

*

Az öreg Áron feladta boltját, részint mert rosszul ment az üzlet, ebben a háborús időben, részint mert nem akart az emberekkel érintkezni, ^mióta vele az a meggyalázó eset történt.

Egy kis viskóba húzta meg magát, feleségével, az „istenfélő“ Sárával.

O nem törődött a politikával, nem tudta megérteni, miért oly bolondok az emberek, hogy önkéntesen berukkolnak. A házikó előtt, melyben lakott, egy kőpad állott és ott szokott délutánonként ülni, mikor a napsugarak besütöttek kis szobájába, mig ott a vén hársfa sürü lombja árnyékosán tartotta a helyet. Néha a szomszédok el-eljöttek hozzá, ha jó tanácsra volt szükségük.

De aki azt merte tőle kérdezni, hogy a leánya a szép Rebeka hol van és mit csinál, azt a íaképnél hagyta s arra nagyon megharagudott.

dőn a gkat. husvét, pünkösd s karácsony másodnapján, avagy más, még pedig néha templomi, más szóval búcsúi s nagy ünnepeinken megtartatnak az országos nagy vásárok, mint szintén a heti vásárok, — miként, hogy többet ne említsünk S.-A.-Újhelyben a b. főesperes minden fáradozásai dacára gyümölcsoltó nagy ünnepünkön, — vagy Ungváron magában a püspöki székvárosban Urszinváltozáskor, még pedig nemcsak templomi, de egyenesen a czehol- nyai búcsúi ünnepen megtartatott a nagy vásár, messze vidékről oda sereglett annyi temérdek buzgó nép nagy bámulására és megbotránkozására? !

Mindeme ezer és millió botrány soha elő nem fordulna: ha az ó-naptár folytán 12 nappal később nem esnének ünnepeink.

Igaz, első sorban itt arra a hálás és szép érzelemre gerjedhetünk, melyet Méltóságodnak a 10 ezer koronája, mint szép alapítványának letevése alkalmából mondott következő saját szavaiból is merítünk: „. . . valóban csodával határos, hogy g. szert. kát. híveink nemcsak léteznek, de keleti sz. rítusunk iránt való törhetetlen ragaszkodásukat . . . csorbítatlanul meg is őrizték“ . . .

Mihez képest másodsorban az a felfogás is támadhat többeknél, miszerint, ha az a menyei gondviselés annyi és pedig történelmi nyomatás, liányatás, sőt üldöztetés dacára igy fenntartotta e gkat. népet az ó-naptár használata mellett, hát majd megtartja továbbra is, ha ezentúl is megmarad az ó-naptár mellett.

Csakhogy e felfogás már a Szentlélek elleni bűnnek minősíthető, mely sem ezen, sem a más világon meg nem bocsájtatik azoknak a „többeknek“ vagy csak igen nehezen. Eme felfogás ugyanis a Szentlélek elleni 6. bűn első pontjával egészen rokon bűn, mely igy szól : „A Szentlélek irgalmában való vakmerő bizakodás.“ Sőt eme vétkes felfogás még több is, mint rokon bűn, mert ott csak az irgalomra, itt pedig egyenesen magára a Szentiélekre irányul ez a látszólag csak „nembánomság“ természetű, de azért lényegében mégis vakmerő bizakodás és számítás.

így hát, midőn látjuk, hogy népek, nemzetek óriási léptekkel haladnak a civilizáció utján, hát már csak ideje, de nagyon is ideje lenne hogy mi is, 100 ezrek forró örömére, különösen pedig lelki és anyagi javára szapaduljunk már meg ennek az ósdi ó-naptárnak kárhozatos használatától.

És Méltóságod, midőn legközelébb remek bizonyítékát mutatta be az ország színe előtt valóban atyai szívj óságának a felvidéki rutén nép ínséges nyomorán enyhítendő, — ehhezképest mi, a hegyaljai esperesi kerület papsága, nem is annyira a magunk, mint inkább egyenesen a hitélet megóvása és a hajdú-dorogiakkal is együtt érezve, e fontos ügyre vonatkozólag a 200 ezernyi magyar ajkú gkat. nép érdekéből, midőn ezúttal fiúi hódolattal emelünk szót Méltóságod kegyes színe előtt: vájjon nem remél- hetnénk-é mi is azt, hogy midőn a naptár egyesítése oly régen vajúdik, s a lapokban is évről- évre felmerül, és pedig mindég annak világos és kétségbevonhatatlan feltüntetésével, hogy az ó-naptár tökéletben, vagy más szóval, hogy hát még is csak jobb a Gergely pápa naptára, „vájjon tehát Méltóságod apostoli buzgalma és

Egy meleg augusztusi nap délutánján kint ült a kőpadon s eltűnődve a múltakon, egyik karjára hajtotta fejét. A szomszéd is oda jött s megzavarva a mély csendet kérdé:

— Min töri a fejét Áron szomszéd! ?

— Azon, Vermes szomszéd uram, hogy, hogy lehet az ember olyan bolond; csatába menni, ha nem muszáj !

— Tudj -e, hogy Keresztes Péter uram is elment a csatába? kérdé a szomszéd.

— Mi közöm tüle, feleié rá hetykén és félvállra Áron.

— Hát az, hogy elesett a, hazáért s meghalt a csatatéren, azt tudja-é, Áron szomszéd!

— Mit bánom én — mondá reá Áron s nyugodtan fújta a hosszú- szárú cseréppipa csípős füstjét.

— Hát a feleségével és gyermekével mi lesz ?! — kérdi újból a szomszéd.

— Mit bánom én — mi közöm hozzájuk. Éljenek ahogyan tudnak, — feleié Áron.

— De azoknak nincsen ám semmijük sem s Áron szomszéd csak nem hagyja őket elpusztulni s éhezni, hiszen a leánya ...

Mintha megszurták volna az öreg Áront, úgy felugrott, védőén maga elé nyújtva kezét.

— Az én lányom ? Mit gondol maga Vermes uram! Isten ments, az nem az én lányom. Az én lányom zsidó volt, nem katolikus, az én lányom szót fogadott az atyjának, az én iányom szerette szüleit, az én lányom becsületes volt, az én lányom már régen meghalt!. . .

Ezzel aztán ott hagyta a szomszédot, be ment szobájába, bezárta maga után az ajtót és imádkozott egész délután. Nem • tudott aludni

éles előrelátása nem jogosithat-é fel bennün- nünket arra a bizalmas feltevésre, hogy Méltóságod a küszöbön álló országos autonómiai kongresszuson főpásztori legfontosabb gondjai közé fogja sorolni a naptár egyesítés fontos ügyét szőnyegre hozni, eme mély alázatosságu feliratunkkal kapcsolatosan ?

Igaz ugyan, hogy az ósdi ó-naptár használatával megszoktuk már a politikai szennyet magunkon hordani; s az is igaz, hogy a világ szeme is megszokta már kétségtelen hazafisá- gunkon e foltot, e szennyet szemlélni, s ily módon talán megélhetnénk már továbbra is az ó- naptár kárhozatos használata mellett; — de midőn a mai konstellációk mellett e naptár használatának alázatos előadásunk elején vázolt politikai oldala veszedelmes logikával közéig már felénk: ez alapon nem csak jelenünkre és múltúnkra, de jövőnkre való tekintetből is a higgadt és józan felfogás mellett itt a 12-ik órája annak: hogy valahára szabaduljunk meg az ó-naptár kárhozatos használatától.

És nekünk úgy látszik, hogy a Gondviselés Méltóságodnak tartotta fel osztályrészül azt a szép szerencsét, hogy a mit némely felejthetetlen elődei meg nem tettek, avagy talán meg sem tehettek, azt Méltóságod mintegy még most is elég tekintélyes, és pedig mint ős-anya egyházmegye lángbuzgalmu főpásztora tenné meg, hogy Méltóságod nagy neve túlragyoghassa minden dicső nagy elődeinek nevét.

Ugyanazért nem időzve annál a pontnál, mennyire felette szükségessé vált immár, hogy a naptár egyesítése minél előbb megtörténjék; nem időzvo annál a pontnál sem tovább, menynyire káros, mennyire lealázó és sok helyen és tekintetben pedig mennyire szégyenletes is már a mai korban, hogy mi mint különben liü katolikusok, az emberiségnek ugyan egy Megváltóját hiszszük és imádjuk, még is azért ugyanannak az egy Megváltónak örvendetes születésünnepét, midőn még protentáns kér. atyánkfiái is egyszerre tartják a latin katolikusokkal, mi katolikus létünkre más időben és csak 12 nappal később tartjuk meg!

Hiszen ha ugyan egy, a minthogy csakugyan nem is kettő a Megváltó, van-é a világon nagyobb logikátlanság, mint az, hogy mi gkatolikusok, kik különben oly közel állunk a rkat. egyházhoz, hogy teljesen benne is érezzük magunkat lenni, még is azért az ünnepeket külön tartjuk! Holott protestáns kér. atyánkfiái együtt ünnepelnek a latin kát. egyházzal, kik pedig egyebekben annyira eltértek tőle.

Ugyan hát mi örömünk, mi dicsőségünk lehet nekünk az ó-naptár mellett még ma is vesztegelni, midőn oly régtől fájdalmasan tapasztaljuk, mily igen lealázó ez ó-naptár használata annyi 100 ezer gkat. hívőre, sőt káros magukra a vegyes szertartásu házasságban élő latin kát. hívőkre! . . .

Persze az intézőkörök távolról sem tapasztalják a csak rövidesen vázolt ezer és ezer léle botrányt; mert ha tapasztalnák és tudnák, úgy bizonyára már réges régen egyszerre ünne- pelnők a sz. karácsonyt.

Azért mi, kik nemcsak tapasztaljuk, de mélységes megilletődéssel át is érezzük mind ama számtalan botrányt, mely az ó-naptár dé- delgetéséből ered: igazán szent és elmaradhatatlan kötelességünknek ismerjük ezúttal fiúi hóegész éjjel, csak az a gondolat bántotta, — — hogy az özvegyen maradt Keresztesné mégis csak az ő lánya, — az ő vére. Felkelt, gyertyát gyújtott s felkölté feleségét.

— Látod fiam, mondá izgatottan, még sem jól cselekedtem, mikor egyetlen gyermekünket kiátkoztam! Isten meghallgatta apai átkomat s máris csapással sújtotta s most először ejtette ki e szavakat, könyek közepette, férje szegénynek meghalt, elesett a csatában! S az „istenfélő“ jámbor asszony e szavak hallatára sírni kezdett. De Áron igy szólt hozzá:

— Ne sírj, hagyd, azzal úgy sem segítünk rajta! . . . Ide hallgass én gondolkoztam a dologról s azt vélem, hogy legjobb lesz, ha igy cselekszünk.

— Te a fiút tanítani fogod Jeliová-t dicsőíteni,, megismerteted majd vele Mózes szent tanait. En pedig, hogy az átok a kis fiú ártatlan fejét ne sújtsa, kiengesztelem a mindenek urát, a legkegyelmesebb és legjobb Adonájt és az én bűneimnek, valamint a leány bűneinek kiengeszteléseért elzarándokolok Dávid templomába, Jezuzsálembe! . . . Ha elérem a szent földet, szent port hozok a ti számotokra is, do ha nem térnék vissza, akkor őseink porától szentelt földbe térek nyugalomra. Legyen meg az Ur akarata s kegyelmezzen meg neki az ur isten! . . .

E szavak után a két öreg keservesen zokogott. Az öreg asszony nem mondta, hogy ne menjen, de nem is biztatta, hogy menjen, mert öröm és fájdalom fogta el a szivét; öröm, hogy újból szabad gyermekét haza hoznia és fájdalom, hogy öreg férjét ilyen nagy útra elbocsássa.

Folytatás a mellékleten.