Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-10-03 / 40. szám
II. Vilmos történelmi fontosságú felköszöntője okozta öröméből még tel sem ocsúdott nemzetünk, amikor I. Ferenc József királyunk ismételten olyan nagyszerű tettre határozta el magát, mely ritkítja párját a történelemben s mely hozzánk való szeretetének ismételt, .fényes tanujele. Őfelsége ugyanis szept. hó 25-én a következő levelet intézte Bdnffy báró miniszterelnökhöz : Óhajtván, hogy magyar székes fővárosomnak erre alkalmas terei oly kisebb méretű szobormüvekkel láttassanak el, melyek midőn a várost díszítik, egyszersmind a múlt idők azon kiváló alakjainak emlékét örökítik meg, kik a nemzeti élet különböző téréin kitűntek: udvartartásom költségeinek terhére, több évre terjedő beosztással megfelelő összegeket engedélyezek arra a célra, hogy a keresztény vallásért vértanuságot szenvedett (Szent feliért Csanádi püspököt, a hitbuzgó Ijizmány £éter ezstergomi érseket, Jjocskay (István és §ehlen §ábor erdélyi fejedelmeket, finnyady János és grinvi (Miklós, a haza és a kereszténység hős bajnokait, fjáltty János gróf, Magyarországnak a trón védelmében nagy érdemeket szerzett fö- hadparancsnokát, a honfoglalás történetét iró Bda király ffévtelen jegyzőjét, Werbőczy István, Magyarország nagyhírű jogtudósát és annak népszerű lantosát, ginódy Sebestyént ábrázoló szobrok készíttessenek — és megbízom Önt ezen elhatározásomnak végrehajtásával. Budapest, 1897. szeptember 25. FERENC JÓZSEF s. k. Bánffy báró s. k. Nincs szó, amely azt a határtalan és általános örömet kituduá fejezni, amelyet e legfelsőbb leirat országszerte gyakorolt. Őfelségének, a „legalkotmányosabb“ magyar királynak ez a tette legszebb tanúbizonysága egyfelől igaz szeretetének, másfelől nemes jó szivének, ki megérti az idők jelét s szive szerint óhajtja nemzete jövő boldogságát. Arra, hogy a háromszázados félreértéseket a jóság, béke és szeretet eszközeivel megszüntesse; hogy a századokig sajgó fájdalmakat lecsillapítsa: csak olyan TARGA. Pilyfalvai képek. — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — (Folyt, és vége.) 3. A három párlca. A pityfalvai elit-közönség legeslegelitebb dámái, századvégi nőkhöz illően, főzésnek, kertnek, kézimunkának elébe helyezik a tudományokat. Mióta pedig az „Excelsior!“ operában azt tapasztalták, hogy elegáns az, ha valakinek e fennebbi jelszó van papagály szinekkel ki- pingálva az orrára, azért a tudományágak közül is azokat válogatták ki, melyeknek forrásához csak e jelszóval lehet feljutni: Excelsior! Föl a magasba! Teszem azt ilyen a csillagászat, különösen pedig a Gönczöl-szekér vagy fiastyuk tanulmányozása, mert hát ezzel is elháríthatják magukról a gazdaság és aprómarha elhanyagolásának vádját. Romantikára hajló lelkületűk azonban leginkább az Olimpuszon szeret megpihenni. Egyedül ez a hely méltó befogadni azokat az isteni szikrákat, melyek a közönség szellemi sötétségeit lennének hivatva káprázó fénynyel bevilágítani, csakhogy hát magas ez Pityfalvának! Ez az a hely, melynél magasabbra nem vihetik már orrukat, akarom mondani, fennkölt szellemüket, mert bizony nem jó szemmel nézné azt Jupiter apó sem, meg kedves úri familiája, ha gyönge halandók licitálnak velük a hatalom, erkölcs és mindenhatóság terén. Hárman valának pedig ezek az önmeg- olimpuszosodott „drága nőcskék,“ hárman valá- uak ők, kik élénk mitológiai eszmecsere utján bölcs elme, csak olyan, a megpróbáltatásokat is nemesen elviselt szív képes, minő a mi jó királyunk szive és esze. íme a második s a legnagyobb erkölcsi elégtétel! Szebb idő küszöbén állunk. Nem várt, nem remélt álmok valósultak meg. Fejedelmi szózatok, legfelsőbb elhatározások hatották át földrészünket, melyek a modern villám szárnyain cikkázták be a világot, ezt harsogva mindenfelé: Ne bántsd a magyart ! Nyűgöt határán övé a jövő! Igen, mienk a jövő. Becsületes munkával megküzdőnk vele és levonjuk a következő szép tanulságokat: 1. II. Vilmos világraszóló felköszön- tője s I. Ferenc József király nagyszerű nemzeti ajándéka: jutalom a múltakért s erkölcsi elégtétel ellenségeink jogtalan támadásaival szemben. 2. Fényes tanujele fajunk, király- és hazaszeretetének, 3. szívósságának s történeti múltjának, 4. műveltségének, mely erős hazafi- ságával mindig karöltve jár. (A mi édes nemzetünk azért szereti úgy királyát és hazáját, mert józanság, ép Ítélet s magaviseletének dolgában nincsen párja. Őserő van benne a kultúra iránt s különös tehetséggel fogadja vissza mindazt, ami voltaképp ő belőle lett.) 5. Felszívó erejének, mely a körötte lakó idegen ajkú testvérnépeket úgy olvasztja be, hogy kultúrájával előbb meghódítja. Számtalan példa van rá, hogy idegen, főleg német ajkú ifjú, a magyar műveltség folytán elsőrangú magyar tudóssá lett s mellé kitűnő hazafiuá. (A két Hunfalvy, Budenz, Volf György s tömérdek élő jelesünk. Ugyanaz mondható a politikai, társadalmi s irodalmi életről is.) Azzá teszi a magyar föld átalakító ereje s a magyar faj varázsa Ezer esztendő múlva „annyi viszály után“ végre győzött a nemzeti eszme: nem szégyen, nem bűn többé jó magyarnak lenni! Hozsánna Neked németek császárja! Dicsőség Neked magyarok királya! „Ave Caesar!“ Sassi Nagy Lajos. élesítek nyelvüket azaz — de eljár a toliam ! — eszüket, ezzel nemesitek amúgy is puritán jellemüket. — Ugyan mondják csak, kérdé egy ily élesitő művelet alatt Sári a „gyorskezü“ — kik és mik voltak azok a párkák ? — Ne úgy kedvesem, hogy kik voltak, magyarázza Mári a „gyorslábú,“ léteznek azok most is. Kérded hol ? Hát itt ni, ebben a szobában : ami személyeinkben. A görög parkos/ a latin fátum kimondott dolgot, végzetet, sorsot jelent. Innen a görögös Párka, a latin Fatum elnevezés. E fogalomnak képviselői a párkák : Klóthó, Lakhezisz és Atróposz. Ezért látjuk őket aztán a régi római falfestményeken fonállal kezükben ábrázolva : Klóthó fonja, Lakhezisz tovább sodorja, Atróposz levágja az élet fonalát. Nos és nem vagvunk-e mi hárman méltó utódaik nekik ? Nem mi intézzük-e az egyesek sorsát a községben? Nincsen-e az teljesen kizárva a mi magas szinvonalu társadalmunkból, ki nem fonja velünk együtt e fonalat? És kimondta az Ítéletet Náni a „gyorseszü.“ — Persze, hogy úgy van ! Bizony igy is volt az és nem máskép. — A sok közül, csak egy ily „olimpuszi játékát“ mondok el. Volt egyszer egy fiatal káplán Pityfalván és mert fiatal volt, szerette a fiatalok társaságát. A három párka azonban nem csak azért, mert asszonyok, hanem mert párkák is, örök ifjúságot arrogálva maguknak ugyancsak számítottak széptevéseire, de hát sehogy sem vállalkozott e heraklesi munkára a káplán. Bosszú, olimpuszi bosszú ezért! — Tudjátok mit ? — kezdé Sári a gyorskezü — majd én föl csapok Klothonak. Egy csapásra két legyet. Ráfogjuk a kispapra meg az egyik tanítónőre, hogy „holtamiglan holtaA vármegye közgyűléséről. A vármegye díszterme szept. 29-én tartott közgyűlésünk első napján, mikor a bizottsági tagok szinültig megtöltötték, amint el-elnéztük a hatalmas két képet, Őfelségéiknek a díszteremben fölfüggesztett, ragyogó aranyrámákba foglalt, a festőművész ecsetjét dicsérő portréit; és amint nézegetve a felségek hatalmas képeit, el-elgondolkoztunk afölött, hogy nemzetünk, a királytisztelő magyar nemzet, éppen most országszerte ünnepli a nemzettisztelő magyar királyt : úgy tűnt föl előttünk a helyzet képe, mintha nem is a vármegye díszterme volna az a hely, hol százan meg százan együvé sereglettünk egy szívvel, egy lélekkel, egy érzéssel, egy gondolattal, — de úgy tűnt föl nekünk ez a diszterem, mintha lett volna az ősi alkotmány temploma, melyben a legmagasztosabb királytisztelet gyűjtötte együvé a „híveket“ vallás különbsége nélkül, hogy egyesült ajakkal, egyesült szívvel kiáltsák, amint kiáltották is: Éljen a király! Es az ősz főispán, mikor meghatottan, egyszerű, keresetlen szavakkal, amik szívből fakadtak és szívhez szóltak, rövid történeti szemlélődés után, az aligmult napokban vett királyi ajándékért, elrebegte háláját, — és amint a hazafias meghatottság könynyei ott ragyogtak szempillái alatt: úgy tűnt föl nekem, mintha nem a főispánt, hanem a vármegyének álmosi lelkületű „comes“-ét láttam volna, amint áldást kér a „legalkotmányosabb“ királyra, amint imát rebeg a „legjobb“ király hosszú életéért, boldogságáért, amint hálát mond nemzetének bol- dogitásáért . .. És úgy tűnt föl nekem az a fönséges jelenet, midőn egybe forrott szívvel, a lelkesedés hatalmas föllángolásával éltették a királyt; hogy a királyi jelmondat „ viribus unitis /“ (egyesült erővel) nem is óhajtás már, de egy szent egyesség király és nemzet között; a mindenható hatalomnak közöttük nem föltétele többé, de szilárd alapja már, melyen nem vesznek erőt még a „pokol kapui“ sem. *- Amint d. e. pontban 10 órakor belépett a főispán, a közgyűlés termében minden részről lelkes éljenszó köszöntötte. És amint elnöki szókét elfoglalva, szólani kezdett: „Örömhír érkezett Budavárából...“ legott tomboló erővel tört ki a lelkesedés, szinte szünetlenül hangoztatván: „Éljen a király /“ Azután elmondotta Öméltósága, hogy királyunk őfelsége elrendelte, miként magyar udvartartása költségére emlékszobrok állíttassanak föl * Budapest székes fővárosának arra alkalmas pontjain, tiz oly jeles magyar történeti alak megörökitéseül, kiket tisztelettel vesz körül a nemzeti kegyelet. Azután felsorolván a haza, a trón, az egyház és a nemzeti ügy szolgálatában magukat kitüntettet és a nemzet és az élő nemzedék hálájára magukat mindétig érdemessé tett honfiakat, kiknek emléke, királyunk őfelségének akaratából és parancsára, művészi szobrokban lesz megörökítve, — korül-belül igy folytatta szavait: Az imént felsorolt nevek között voltak kimagasló hazafiak, akik bár diglan“ szerelmesek egymásba. Ha látja majd a kispap, hogy maga is kellemetlen helyzetbe jutva, egy fiatal nőt vele kompromitálnak: vagy hozzánk pártol, vagy megy. Olyan furcsa gombolyagot fonok én ebből, hogy maga Klóthó se font még ilyet! — Ha te Klóthó, én Lakhezisz vévé át a szót Mári a gyorslábú, egy nap alatt tele lesz a nagy újsággal a falu: a kispap szerelmes, órákig áll a tanítónő ablaka alatt, mindketten elhanyagolják hivatalbeli teendőiket és kötelességeiket, sőt még este is együtt vannak; most meg azért ment haza a kispap, hogy szülői en- gedelmével áttérjen a Kálvinék vallására, azután ledobja a reverendát, a tanítónőt feleségül veszi és fölcsap rektornak. így lesz, értem én azt lelkem, csak rám kell bízni! — Persze, hogy úgy van — végzé Náni a gyorseszü — akkor hát nekem Atróposz marad. Úgy kitörlöm őket a pityfalvai magas társadalomból, hogy nagyon. Persze, hogy megteszem ! Ez a skeletje annak a nagy port fölvert regénynek, melyet a pityfalvai párkák, a többi sok más között, szőttek és melyből én most vaskos regényt Írnék, ha a jó isten regényírónak teremtett volna. De miután csak amolyan „névtelen krónikus“ vagyok, azért csupán az eredményt, regisztrálhatom. ük mondák tehát, hogy legyen skandalum és lön skandalum. Mit értek el vele ? Mi lett az eredménye ? Az, hogy aláásták egy védtelen, ártatlan leány szeplőtelen jó hírnevét és lerontották egy fiatal embernek minden ideálizmusát, megingatták lelki egyensúlyát, szellemi proletárrá, ember- gyűlölővé tették. íme, ez hü „silhouette“-je a pityfalvai elitdámák magasabb közéleti erkölcstanárnak és vele általános, szomorú társadalmi viszonyainknak. Folytatás az I-ső mellékleten.
