Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-06-06 / 23. szám
csak röviden köszöntőm önöket ezzel a magyar szólásmóddal: Isten hozta hozzánk! találják körünkben magukat otthon. Kedves vendégeink, a németországi gazdák éljenek! A német nyelven megismételt üdvözlő beszédre felhangzó harsány éljenzések után von Oldenburg kamarás lépett a szószékre s köszönte meg az utazó társaság nevében a szives fogadtatást s kivánt áldást e főiskolára, mint amely bizonyára — épugy mint az ő intézeteik — a haza és király iránt való tiszteletre és szeretetre neveli az ifjúságot. . Felszólitására a vendégek háromszoros „Hoch“-ot mondottak a magyar királyra! Az imateremből, a „Himnusz“ hangjai közt a főiskola gyűjteményeinek megtekintésére i aduit a vendégsereg. Először is a könyvtár szép nagy termébe mentek; amint ide beléptek, a terem keleti karzatán elhelyezett főiskolai ifj. énekkar rázenditette a „Rajna őre“ (Die Wacht am Rhein) német indulót; a vendégek áhitattal hallgatták a szép előadást, sokan együtt énekeltek a karral s meleg köszönetét mondottak a kedves meglepetésül szolgált üdvözletért. A könyvtárt Szinnyei Gerzson főiskolai könyvtáros szakavatott kalauzolása és magyarázatai mellett alaposan végignézték a németek; nagyon tetszett nekik, hogy olyan sok német művet is találtak benne. De az ódon foliánsok mellett a karzaton végigvonuló virágkoszoru — szép lányokból s menyecskékből — is nem kevésbbé tetszett nekik. A könyvtárból, miután neveiket az emlékkönyvbe bejegyezték, a szépészeti és műrégészeti gyűjteménybe mentek, hol Finkei József és Rácz Lajos tanárok szolgáltak nekik felvi- lágositásokkal, magyarázatokkal; egyes érdekes régiségek, valamint az éremgyüjtemények gazdagsága láthatólag meglepték őket. Az idő rövidsége miatt a többi gyűjtemények (természetrajzi, természettani), valamint a tantermek megtekintéséről, sajnos, le kellett mondani. A pataki látogatás második pontja a Windisch-Grätz Lajos hg. Rákóczi-kastélyának megtekintése volt. Az uradalmi igazgatóság a legnagyobb készséggel nyitotta meg a várkastély összes termeit a német vendégek előtt s mutogatta, magyarázta meg az összes látnivalókat, történeti nevezetességeket. A várkastély kápolnájában mély elfogódás vett a németeken erőt, midőn arról értesültek, hogy abban a született II. Endre kir. leánya, szent Erzsébet, a későbbi türingiai őrgrófné. A régi vártorony tetejére a legtöbben fölmentek s bámulva, gyönyörködve szemlélték azt a remek panorámát, mely innen az ember szemei előtt felnyilik: az alföld és felföld ölelkezését, közepén a kanyargó Bodroggal! A várkastélyból és várkertből az iskolakertbe tért vissza a német vendégsereg, hol a tornatér szélén, a lombos árnyak alatt már teritett asztalok várták őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék s a szellem mellett a testnek is megadják a magáét. Ekkor már a tornatéren készen várta őket Kiss Elek tornatanár vezetése mellett a gimnáziomi tanulóiíjuság, zászló alatt tornaformaruhában. Amint a vendégek odaérkeztek, előlépett egy emelvényre Irócsányi László Vili. oszt. * nyát (neki minden piros „bíbor“ volt): nem lesz abból semmi baj. Az a virágos szoknya jobban is főst rajta. Egy csöpp zivatar se lesz. Veress Antal nem igen mert igy beszélni a jóságos Sára nénivel: papucs-kormány volt a háznál. Most elnyujtózkocük a falmenti padkán, makra-pipájából bodor, kövér füstöket ereget és szemeit rajtafelejtve okosabb felén, lopva ügyeli meg merész szavainak hatását. Zsuska is felbátorodik; odaáll a küszöbre és csengő hangon, kerekre nyitott epernyi szájjal odaszól anyjának: — Ez úgyis csak babona! . . A jámbor asszony elképped e szörnyű is- tentelenségre: kiejti kezéből a nagy konyhakést, melylyel a „fröstökömre“ való sonkát szeldelte, aztán keresztet vet magára és halkan, csakúgy a maga orrának mondja: — Hogy meg ne bűnhődjön érte . . . * A nap, mintha haragudott volna, dühös meleggel sütött le a sik határra, az alföldi sötétkék égen pedig meglátszott a ünom, zsibbasztó éter fehér rezgése. Zsuska a „járás“ felé irányította hintázó lépteit. Ott őrizte a Konkoly Feri a Veressék gulyáját: neki Ígérte meg a leányzó, hogy pünkösd vasárnapján kimegy hozzá. Hogy igy végighaladt az alacsony búza közt vezető dűlőn és nagy virágos piros szoknyája a léptektől meg-meglengett: gyönyörűség volt ránézni. Valóságos isten csudája egy lány volt. Fehér, sima „testállója“ lágyan fogta körül karcsú derekának formás idomait; barnapiros arcában a nagy, mert e virág volt a németek diadalmas császár- búzavirág-koszorút nyújtott át nekik emlékül; tanuló s csinos német beszéd kíséretében egy jának, a német egység megalkotójának kedves virága s ez a mezőgazdák szimbolikus virága ! Beszéde magyarra fordítva igy szólt: Méltóságos gróf, .diszelnök ur ! Fogadja ezt a koszorút, azoktól a tanulóktól, akik közül a német egyetemeket éven- kint többen meglátogatják és akik elragadtatva emlékeznek meg arról, hogy egykor a német trónörököst is a .bonni egyetemen találták, mint annak hallgatóját. Fogadja, gróf úr, ezt a koszorút attól a nagy császártól, I. Vilmos-tói kedvelt búzavirágokból, aki a nagy és dicsőséges J^émet országot megalkotá és akinek legmagasztosabb elvei nyilvánultak abban a demokratikus tényében, hogy drága unokáját, a leendő császárt azért, hogy hazáját és népeit, ezek örömét és szenvedéseit megismerhesse, nemzetének ifjúságával nyilvános egyetemen neveltette. Fogadják ezt a koszorút önök, mint mezőgazdák abból a búzavirágból, mely önök előtt országuk mezőiről éppúgy ismeretes. A midőn I. Vilmos császárról ily kegyelettel emlékezünk meg, kiáltjuk anyanyelvűnkön szivünk egész lelkesedésével, hogy az önök bölcs és vitéz uralkodója és császárja, II. Vilmos éljen ! És ön, méltóságos gróf és a mélyen t. mezőgazdák éljenek! A szabatosan előadott beszéd s az emlékkoszoru egészen elragadta a német vendégeket s ez örömnek, elragadtatásnak, köszönetnek Haug- witz gróf első diszelnök adott beszédében kifejezést. Ezután a vendégek hozzáültek a villásreggelihez, mig a tornatéren a gimn. ifjúság csinos összgyakorlatokat végzett: fegyelmezettségük, könnyedségük, összetartásuk nagyon tetszett a németeknek s több Ízben hangos „Bravo“ kiáltásokkal adtak tetszésüknek kifejezést. A vendégek hideg ételeket ettek s vegyesen sört és szomorodni bort ittak; a sört dicsérték, a bort élvezték. — Midőn a hangulat egy kissé már fölmelegedett, Radácsi György közigazgató, a vendéglátó főiskolának házigazdája, emelt poharat s a következő szép beszéddel üdvözölte a német vendégeket: Igen tisztelt uraim! Mint a sárospataki főiskola mostani rektora, szerencsésnek vallom főiskolánkat, a melynek a nagy, német nemzet köréből kiváló vendégei érkeztek! Szerencsésnek vallom különösen azért, mert a kiváló vendégek eltértek tanulmányi utjok megszabott szakirányától s igy látogattak be a mi több mint 300 éves főiskolánk egyszerű, de tisztes falai közé. Igen köszönöm az igen t. vendégeknek ezt a lekötelező figyelmét s teljes szívvel üdvözlöm őket a főiskolai tanári kar nevében. Mi sárospatakiak s egész magyarországi reformátusok örök hálával tartozunk a nagy német nemzetnek, amelynek kebeléből sarjadt ki a reformáció élő fája; hálával tartozunk azért is, hogy segített nekünk a reformáció ügyét előbbre vinni, sőt biztosítani az által, hogy világhírű egyetemeit mindenkor szívesen kerekre nyílt, kék szemek, mint a gyémánt az aranyban, úgy fény lettek; epernyi rózsaszáját pedig két kicsinyke gödrikétől határolt, örökös mosoly ragyogta körül. Orrának nem volt semmi határozott alakja, de ngy illett aranyos arcába, mint, a recés szárnyú légy a sötét árvácskába: édes, mosolygó harmóniába olvadt kerekded arcában. Konkoly Feri illő párja volt a szép leányzónak ; hatalmas, magyar szál egy legény, kinek tiihegyesre pödört bajusza elért egész a füle cimpájáig. Mikor Zsuska letért a dűlőről, balra fordult a „szárnyék“ felé; mely úgy fehérlett a messzi járáson, mintha valami gomoly bárányfelhő pihenőre ereszkedett volna alá a zöld pázsitra. Feri már messziről észreveszi a kedves teremtést, elébe fut és ujongó örömét ostorába önti. Hamarosan pattogtatja, hogy csakúgy durran : cinkék, pipiskék és pillék ijedten félre- szállnak és meredt szemekkel néznek a futó legény után. Hogy hozzá ért, dorong két karjával felkapja, magához szorítja és össze-vissza csókolgatja a piruló leányt. — Feri, te! agyonszoritsz! A derék legény, mint a törékeny babát, oly vigyázva teszi le a pihegő Zsuskát. Félénken, mintha bizony vétkezett volna, mondja: — No, no, ne haragudj... Hisz a szivemhez szorítottalak csupán. Hát nem jó helyed van ottan? — De, de; csakhogy a csontjaimat majd hogy össze nem törted. nyitotta meg a tudománykedvelő magyar ifjak előtt s közülük többet és több helyen jelentékeny jótéteményekben részeltetett. Hálával ismerjük el, hogy még többet is tett! Mikor itthon üldözöttekké lettek őseink s ezt a főiskolát már harmadizben fenyegette a megsemmisülés árvize: a poroszok hatalmas királya, I. Frigyes Vilmos készséggel használta fel a maga roppant tekintélyét a főiskola megmentésére! Üdv önöknek uraim ! üdv az önök nagy, hatalmas nemzetének, amelynek az a felséges missió jutott istentől, hogy anyagi és szellemi erejével a gyöngébbeknek vezére és segítője legyen! Viszontszolgálatra nincs s ne is legyen önöknek s az önök nagy nemzetének szükségük soha! De óhajtanok, ha azzal a meggyőződéssel mennének el közülünk, hogy ez a főiskola nem volt méltatlan soha a nagy nemzet rokonszenvére ! Mert ha nem versenyezhetett is a nagy német egyetemekkel, de az igaz, tiszta tudománynak, a megvesztegethetetlen hazafiságnak s a szabadságnak, humanitásnak mindenkor dús tenyészetü melegágya és rendíthetetlen védbástyája volt. Még egyszer isten hozta önöket közénk, igen t. uraim! Isten áldása kisérje önöket további utjokon s vigyék meg hazájuknak, egész nemzetüknek legszívesebb üdvözletünket! Isten éltesse mindnyájukat! Amint szavait befejezte, Rácz Lajos dr. gimn. tanár emelt szót s német nyelven tolmácsolta a közigazgató meleg üdvözletét, fejezte ki azokat az igaz érzelmeket, melyekkel az igazgató s az egész tanári kar német vendégeink s az egéz nagy német nemzet, mint a kultúra előharcosai, a reformáció megindítói iránt viseltetnek. Szavait a német császár éltetésével fejezte be: ez, valamint az egész üdvözlő beszéd igen nagy lelkesedést keltett a német vendégek körében, aminek Groeben gróf diszelnök sietett is azonnal kifejezést adni. Eközben előlépett a főiskolai énekkar s előbb müdarabokat, majd magyar népdalokat adott elő; láttunk vendéget, aki könyezett a szép dalok szép előadásának hallatára. Kun Dániel sárospataki földbirtokos s volt főbíró szintén német nyelven a város polgársága nevében köszöntötte fel a német vendégeket. Délelőtt 11 óra körül volt az idő, midőn fölkerekedett az egész társaság s kifelé indult a vasúti állomáshoz, mert a program tovább szólította a német vendégeket. Szivük telve volt a szives fogadtatás miatt örömmel, hiszen nemcsak a tanárok, a vendégfogadó-bizottság tagjai, hanem még a leányok s asszonyok is, kik szintén teljes számban kiki- sérték őket a pályaudvarra, búzavirágot hordtak keblükön jelvényül, melyből utóbbiak a vendé geknek is bőven juttattak. Bizony nem volt csoda, ha egyik másik vendég itt felejtette szivét. Szives üdvözletek, köszönetmondások után végre tovább utaztak Tállyára. Hogy e pár órai kirándulás nyomokat hagyott lelkűkben, hogy azóta is visszaemlékeznek Sárospatakra, mutatja a következő sürgöny, melyet junius 3-án a csorbái tótól intézett Ilang- witz gróf Radácsi György közigazgatóhoz: „Einen Abschiedgruss und nochmal herzlichsten Dank von den deutschen Landwirthen.“ Für —; Bocsáss meg! Lásd, úgy örülök, hogy jöttél. És milyen szép is vagy Zsuska; meg a piros szoknya is rajtad van. — Igen rajtam, de nem kellett volna fölvennem, mert pénteki mosás. Csak a te kedvedért tettem: azt mondta, hogy ez fest rajtam legjobban. — Angyal vagy Zsuska! De most már gyere; üljünk le a puha gyepre, ott a szárnyék árnyékában. El is indultak, le is ültek, oly közel egymáshoz, hogy egy szalmaszálnak való hely sem volt közöttük. Boldogok voltak! Édes szókat mondtak egymásnak, de csak suttogva. A szerelem halkan beszél. Egy piciny pacsirtafiók befurakodott a hátuk megett a szárnyék nádjába, hogy ellesse tőlük az édes hangokat : elcsattoghatja aztán a természet dicsőségére. így ültek ott sokáig, megfeledkezve környezetükről, csak szerelmüknek, csak boldogságuknak éltek. Beszédüket, vagy talán hallgatásukat a szarvasjószág hirtelen, busán vonyitó bőgése szakította félbe. Feleszmélődött mindkettő, de már későn . . . Mig ők gyanútlanul szerelmeskedtek, a természet nyájas képe mogorva lön. Tömör, nagy fekete felhők komor gyorsasággal száguldtak az égen és miközben egymás fölé tornyosultak, az első villámlást durva dörgés követte. A jószág mind ott verődött össze a szárnyék közepén. Zsuska fölpattan ültéből, ujjaival végig- Folytatás az I. mellékleten.
