Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-04-11 / 15. szám
Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA megjelenik: i^iinsriDEOsr T7-^ sAeit^-p. Sátoralja-Ujfcely, 1897. április n. 15- (1907.) Huszonnyolcadik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 írt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittafik. ÁMandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Erdélyi-szobor.) „Emlékek, melyeket a nép állít jeleseinek, mindenkor magasztos érzetközösség jelei, s minden ily emlék a nemzeti összetartozás és összetartás egy-egy erős láncszeme.“ E szavakkal végezte Greguss Ágost a szatmári Kölcsey-szobor leleplezésekor mondott emlékbeszédét, a fölött a Kölcsey fölött, kinek emlékét N.-Károlyban épen ma egy hete egy újabb szoborral tisztelte meg a kegyelet és hű emlékezés. Ha van valami, ami az ifjúságnak, a „nemzet virágának“ az elhúnyt nagyokkal való eme magasztos érzetközösségét mindeneknél ékesebben érvényre juttatni képes, ami nem csupán múló pillanatokra, hanem késő időkig fennmaradva hirdeti ennek a nemes, eszményi kapcsolatnak a létezését és fenmaradását: úgy egy emlék, legyen az bár egyszerű, igénytelen, — bizonyára az; ha van valami, ami az összetartozásnak és az összetartásnak erős láncszemét képezi: úgy egy kicsinyke szoborműnek azzá kell lennie, melynek szerencsés megalkotása egy ifjúságnak igazért hevtllő lelkét dicséri. Emberek vagyunk. Szeretünk felejteni. Hasson lelkünkre bárhogyan egy-egy örökéletű alkotás; vésődjék bár szívünkbe minden picinyke sora egy-egy világraszóló remekműnek : mégis ... felejteni szoktunk, s a nagy alkotó iránt való kegyelet, ha nincs, ami minden lépésünkben élesztgesse azt, hervadozik olykor mibennünk. Kell, hogy maradjon fel valamilyen más emlék is elköltözött jeleseink után, hogy ezeknek szelleme leszálljon abba a, kegyeletes szívek létrehozta szoborműbe és szüntelenül *) T. laptársainkat bizalommal kérjük e közlemény átvételére. Szerk. TARGA, A pataki Várba’.. . .*) Mikor én még gyermek voltam, Ici-piei lányka, Ott sétáltunk, szaladgáltunk A pataki várba’, A pataki vár kertjében Bodrog-partján mindég, Míg a vízbe kavicsokat Es porondot hinték. Majd meg béka-teknő után Szaladgáltunk szerte, Oly boldog volt, amelyikünk A szebbiket lelte ! Majd meg lomha csiga-bigát Vadásztunk a fűben És ha leltünk: olyan félve Fogtuk a kezünkben. S énekeltük: „csiga-biga Nyújtsd ki szarvacskádat; Mert külömben, majd meglátod, Betöröm a házad’.“ S ráhajolt a zöld falombok Enyhét adó árnya A két vidám, gondnélküli, Boldog kis leányra. •) Mutatvány a mi kedves költőnőknek a „Zemplén* múlt számában említett és pünköstkor [megjelenő verses kötetéből. Szerk. ezt az intést súgja fülünkbe: tanuld tisztelni a nagy szellemeket, tanulj emlékezni! Sárospatak negyedfél-százados tanintézetének ifjúsága bebizonyítani óhajtja azt, hogy nem szokott, mert nem tud felejteni. Pedig egy ily kis város szűk körében, ahol minden hely, minden talpalatnyi tér a már itt élt s áldásosán munkálkodott nagy embereink virág- s gyümölcsfakasztó kezét dicsőíti, s ahol a hívságos nagyvilági élet lármája nem csábítja az ifjúságot arra, hogy könnyen megfeledkezzék a kegyelet szent kötelességeiről: talán nem is látszik oly múlhatatlanúl szükségesnek. Ámde az ifjúság, s közelebbről annak „Magyar Irodalmi Ünképző Társulatba, feladatának ismeri el azt, hogy méltóképpen kifejezze háláját és tiszteletét azok iránt, akik nemcsak itt e szoros körben, nemcsak a sárospataki főiskolának, hanem az egész magyar hazának díszei, büszkeségei voltak. Nem is olyan sok idő múlt el azóta, hogy a Virágregék lánglelkű dalosának egyszerű, de nekünk oly drága emlékjelét az ifjúi lelkesedés és a nagy közönség szíves áldozó készsége létrehozta; csupán nehány rövidke hónap röppent tova, mióta a mi szeretett mesterünknek, Tompa Mihálynak, ércbe öntőit jóságos arcát naponta szemlélheti vágyó szemünk. Lehoztuk az ő alakját ide, közénk, közelébe annak az iskolának, amely egykoron szárnyakkal ruházta fel őt, hogy azokkal biztosan repülhessen keresztül az életen. Itt áll a szobor, mi közöttünk, s mi beszélgetünk a mélabus költő szellemével. Még szobra alján nem nő ugyan virág, de mindég van rajta üdezöld, friss koszorú. Legyenek áldva a kezek, amelyek koszorút kötögetnek a költészet oltárára! . . . Orgonafa lilaszínű Szirmát hullogatta, Koszorúba fűztük azt is Egymás fölé rakva. Majd meg szedtük az akácfa Fehérlő virágát, Kis szalagos kalapunkhoz Tűzve egy-egy ágát. Pataki vár Bodrog-parttal A homályba tűntek, Vissza-visszagondolni rá Jól esik lelkűnknek. Egymásután idézzük fel S gyönyörködünk benne, Mintha minden egyes emlék Drága kincsünk lenne. Drága kincs is a gyermekkor Tiszta verőfénye, Még a késő vénségbe is Bevilágít fénye. S hogyha bánat-fellegek közt Látjuk tiszta kékjét: Beragyogja majd a szívünk Bánatos sötétjét. Hej, azóta sokat éltünk Jót meg roszat által! Rég letűnt a gyermekkor is A pataki várral! Lesz idő még, hogy ott járunk A várban sétálva; De a régi szép időnek Nem lesz meg, csak álma!. . . ________________Krüzselyi Erzsiké. S most ismét egy másik nagy, jeles embernek óhajt szobrot emelni a pataki ifjúság, maradandó emlékét hervadhatatlan érdemeinek. Szobrot állítottunk a költőnek, állítsunk emléket most a kiváló múbölcselö, a nagyérdemű tanár tiszteletére: Erdélyi Jánosnak, kinek megdicsőiilt hamvai ott nyu- gosznak Sárospatak város temetőjében. * Hogy mi volt Erdélyi János nekünk, mi volt a magyar haza irodalmának: felesleges talán részletesen elmondanom. Megszentelt emlékének hatása alatt állunk mindannyian, dicséretét zengvén őneki, akinek munkálkodása meg van örökitve irodalmunk történetében, meg lesz őrizve főiskolánk történetkönyvében. Költői munkálkodásának fölötte gyümölcsöző hatása volt a megújhodás korában. Az alkotmányos életünk újjászületése után következett mozgalmas korszaknak, nemzetünk örömeinek, reményeinek hűséges visszatükröztetője az ő hazafias költészete. Nem számított ő e téren babérokat elérni, s nem is csapdosta az egeket merész szárnyalással. Korára gyakorolt nagy hatásával nem kevésbbé verseny zik az a siker, amit népköltészetünk kincseinek gyűjtése körül aratott. Hervadhatatlanok az ö érdemei e téren. Az annyifelé elfoglalt nemzet figyelmét ráterelte egy mérhetetlen drágaságú kincses-bányára, s azonnal üdítő fuvalom lengte körül irodalmi életünket, amikor ő egyszer-egyszer megajándékozott bennünket a népköltés szingazdag virágaiból font csokorral. Megszerezte a polgárjogot a hamisítatlan magyar szellemnek, megfigyeltette hazájával a valódi nemzeti szellem ereinek a lüktetését. Tette ezt nemcsak mint fáradhatatlan gyűjtő, hanem mint kiváló esztétikus, amikor a saját fáAz átöröklés szerepe az értelem kifej lődésében*) Ismeretes dolog, hogy minden szerv a gyakorlat folytán fejlődik: így a kovács karjának, a nagy gyalogló lábának izmai. A szerv hozza létre a munkát, de viszont a munka is visszahat a szervre, mégpedig fejlesztőkig. Vájjon ugyanígy áll-e a dolog az agyra nézve? Növekszik-e a gyakorlat következtében? S e gyarapodás átruházható-e átöröklés útján? Nem lehet benne kételkednünk. — Broca különféle vizsgálatokra támaszkodva azt állítja, hogy a koponya térfogata s következéskép az agy kübtartalma a különböző fajok értelmi fokának felel meg: legnagyobb térfogatú a fehér fajnál, azután a kaukázusi fajnál, végül az áfrikai négereknél; az ausztráliai négerek az utolsó helyet foglalják el. — Az anatómusok, akik hosszú évek során szellemi munkával foglalkozó egyének agyát felbontották, valamennyinél az agytümeget igen tö- mörnek, a szürke agyat és a csavarulatokat igen kifejletteknek találták. Az agy-tömeg növekedését, szerintük, részint a művelt és műveletlen emberek agya közt levő különbség bizonyítja, részint az agynak az európai műveltség haladásával együttjáró gyarapodása, amely az átöröklés folytán annyira fölhalmozódik, hogy biztosan kimutatható. Tényleg látjuk, hogy a művelt osztályoknál a fej térfogata általában na*) Mutatvány: „A lelki átöröklésirta Ribot Th., fordította Holló István — cimü műből, mely mostanában jelent meg a m. Tud. Akadémia könyvkiadó-vállalatában. A fordítást az eredetivel összehasonlította Rácz Lajos dr. sárospataki tanár ; ugyanő írta hozzá az előszót is. A mű bolti ára 1 ft 50 kr. (XVI + 474 1.) Szerk. MF* A Zemplén mai száma tiz oldal.
