Zemplén, 1895. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1895-02-17 / 7. szám
Sátor alj a-Ujhely, 1895, február 17. 7. (1312). Huszonhatodik évfolyam, Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN VARMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK HvEIISTIDZEKST VjSlSARNí5lP. HIEDETÉS Dili hivatalos hirdetéseknél; Minden szó után l kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Petitnél nagyobb, avagy di8zbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 8 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések ős pénzkülde- mőnyek a kiadóhivatalhoz intőzendök. ELŐFIZETÉS Lka: Egész évre 6 ft. Félévre 8 ft. Negyedévre 1 ft 50 kr Bérmenteti en levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám árt. 15 kr. A nyílttérien minden gar- mond sor dijja 20 kr. A munka télen. Magyarországon csak most kezdik át látni, hogy megélhetést minden téren csak munkával lehet biztosítani. A tisztes munka az, amely minden körülmények között meghozza a gyümölcsöt s a fáradozás csak akkor meddő, ha a munka hiábavaló cél felé törekszik. Azért maradtunk hátra a többi nyugati államokhoz képest vagyonosodásban, mert a munka áldását csak későn tanultuk meg ismerni. Régen azt hittük, hogy szükségletünket megtermi a föld, minek tehát megerőltetni magunkat, mikor a pénzzé tett gabona áráért megvehetünk mindent. És ezért van az, hogy a nyugati államok között Magyarország népe dolgozik legkevesebbet. Pedig különösen a múlt évi aratás meggyőzhette a gazdát arról, hogy a föld még a tiszteséges kamatot sem hozza meg. A gabona árak oly alacsonyak, a forgalomra valami ismeretlen teher oly sulylyal nehezül, hogy a gazdának több főfájást okoz a termésen való tuladás, mint annak learatása és betakarítása az egész évi munkával együtt. Az anyaföld az igaz, hogy mindnyájunk táplálója. Mert a mikor termés van, akkor az egész ország nem fog szükséget szenvedni. Mert, ha közvetlenül nem is, de közvetve mindenkinek a föld adja a mindennapit. Ámde a midőn a föld hozadéka már az átlagos kamatot sem üti meg, midőn alig térül meg a befektetett tőke és a ráfordított költség, a földmivelö nép helyesen cselekszik, ha jövedelmének kiegészítése végett máshova fordul és különösen télen, a mikor pihen a föld, nem veszi igénybe a gazda idejét a külső munka. A mit a föld meg nem ad, meghozza a kézműipar. Ott van Svájcz, hol a sziklás, kopár föld a betevő falatot sem termi meg, de lakosai még sem szorulnak arra, hogy a szomszédba menjenek kölcsönért, mert a mire szükségük van, ha a föld, az anya- természet jószántából nem adja meg, kierőszakolják két kezükkel erővel. Minálunk könnyebb az élet. Kevesebb erőfeszítés kell a kenyér megszerzéséhez. Mégis nagy a panasz. De mindennek oka saját hibájában és mulasztásában találja magyarázatát. Most a tél derekán azt hiszi népünk, hogy a nyári mezei munka kárpótlásáért neki joga van a telet a kemencéhez támaszkodva munka nélkül eltölteni, nem gondolván egyébre, mint a napi életre és megelégszik, hi tudja, hogy a jövő aratásig néki elég lesz a kenyér és szalonna. Ilyen körülmények között aztán nem csuda, ha a nép élete folytonosan a nyomor korlátái közé van ékelve, mert olyan felfogás mellett, hogy a telet pihenésre teremtette a jó Isten, bizony éhen lehet halni, még akkor is, ha többünk van, mint amennyi kell, hát még ha csak annyink van, mint a mennyire épen szükségünk van. A földmivelö osztálynak, hogy bizton megélhessen, nem egy telet, de egy évtizedet kell magának előre biztosítani. Össze kell raknia minden fölösleges krajcárját, mert ha tiz év alatt csak egy rósz termése van, már koldussá lehet. De megeshetik, hogy minden tiz esztendő alatt kétszer vagy többször ismétlődik a balsiker. Az ilyen csapást olyan ember, akinek csak annyija van, mint amennyire épen szüksége van, el nem viselheti anélkül, hogy teljesen tönkre ne menjen. Akiknek a csapások után még marad valamijök, azok is csak addig tengődhetnek, a mig egy újabb katasztrófa utói nem éri őket. A jövőnek biztosítása tehát nem abban áll, hogy pénzünket vagy az aratott magot elteszszük a jövő esztendőre, hanem abban, hogy tönkremenés esetében ne legyen mentőeszközünk a koldusbot, hanem a megszokott munka, mely biztosabb egzisztenciát nyújt a veremben elhelyezett magnál, sőt magánál a pénznél is. Németországban, Fránciaorságban, Angolországban a földmivelö nép a telet nem tölti el henyéléssel, hanem éppen olyan serényen munkálkodik otthon a családtagok közreműködése mellett, mint a forró nyáron kint a mezőn és ha nem is többet, de any- nyit mindig megkeres, mint amennyi kell neki a nyári munkához. így biztosítja magát a külföldi földmives a természet nyári szeszélye ellen. A magyar földmivelö se henyélje el hát idejét a télen. B—S. A hivatalos lelkiismeret és a lelkiismeretes hivatal. Közéletünk e két kelléke egymáshoz körül- belől úgy hasonlít, mint a barométer a termométerhez, t. i. egyik a nyomásnak enged, mísik a melegnek felel meg. De hogy a gyakorlati élet mezején mennyire föltételezik egymást, erről kívánok e rövid cikkelyben elmélkedni. A hivatal feje volna tulajdonképen mindenütt a hivatalos lelkiismeret birtokosa, letéteményese, s ha hivatala egyes ágaiban a személyekben van a hiba: ő tartozik hivatalos lelkiismeretét érvényesíteni ahelyett, hogy az úgynevezett tapintatosság labirintjában keresne búvóhelyet. TÁPCA, Az én kalandom. — A ,Zemplén« számára — Irta : Siokolsily Reit'ó. Sürgönyöm jött Debreczenböl és a sürgönyben ez volt írva: »Kis Pubim keresztelőjére várlak holnap. Barátod Muki « Nagyszerű! Az én kedves Mukim, az én aranyos Mukim: beváltotta ígéretét. Mint az én kedves Mukimnak puszipajtása, akivel »in illő tempore« együtt jártam az iskola körül és a kivel még akkor abban állapodtunk meg, hogy az első keresztelő örömeit egymás híjával nem élvezzük: íme sürönynyel invitál, hogy az ö örömének osztályosa legyek. Kész voltam az áldozatra. Azért mondom hogy áldozatra, mert hiszen a megboldogult »Baross ur“ az ő zónájával akkoriban még ösmeretlen fogalom volt a világon. Feleségem akkor éppen nem volt nálam, Első panasztétel céljából járt Debreczenben, akkor még nem a kir. táblán, hanem az anyósomnál. Kiváltom, mert nem én voltam a hibás. Ha jól emlékszem azon pereltünk össze, hogy nem akartam megjubilálni a tízezredik csókot. Hova is gondolt ? . . . Házas életünk harmadik hetében, s a mi több, a hónap végén. . . A vonat indulása előtt egy órával már az állomáson voltam. Egy darab örökkévalóságnak tűnt föl nekem mig az érkező vonat fütyülését meghallhattam. Gyorsan fólszállottam. Két szundikáló asszonysághoz tuszkolt egy rezes orrú konduktor. Beszédbe ereszkedtem a tisztes hölgyekkel. A lehető legeredetibb vicceket hoztam előttük forgalomba, de a miken csak én nevettem nagyokat, ők pedig, mintha csak valami szivfagyasztó drámát beszéltem volna nekik, a legeslegkomolyabb arccal, ja és nein-nal feleltek . . . Majd mit mondtam a németeknek. Unalmamban fütyörészni kezdtem hát, mire aztán utazó társnőim a faképnél hagytak. Annál jobb, gondolám magamban, legalább alszom egyet. És csodák csodája, ela'udtam. Megjegyzendő, hogy éjjel utaztam. Azt álmodtam, hogy meg vagyok halva. Itt tehát meg kellene állanom, mert hiszen aki egyszer fölveszi a ,néhai« nevet, annak már elhegedülte szent Dávid De velem nem úgy történt. Az a szomorú temetői ének egyre hangosabbá egyre templomiatlanabbá vált, mig végre eget-földet rázó zsivajjá alakult át. Erre aztan feltámadtam. A sötét éjszaka, amint szemeim elé tárult, valóságos utolsó ítélet képét mutatta. Mintha a a földnek hangot adható összes elemei összebeszéltek volna, olyan pokoli lármához hasonló koncert volt odakünn. — Hollá ... mi ez ? kiáltám. Semmi válasz. Teringettét, ez nem tréfa-dolog gondolám magamban, s az ajtóhoz ugrottam. — Mit csinál az ur ? Kiöntötte a teáját kiáltja valaki. — A teámat ? . . . Mit akar azzal a teával f — Az igazgatóságtól jött a parancs. — Micsoda parancs? — Hát kérem alássan, hogy adjunk teát az utasoknak, ha elakad a vonat. Tehát elakadtunk. Ennek is most kellett megtörténni. — Milyen messze lehet még ide Debreczen ? kérdém. — Jó félóra-járás. Ez nvnden kellemetlenség dacára is kellemes egy értesülés volt nekem. Kész voltam a gyaloglásra. De ebben a kegyetlen időben és ebben a ruhában 1 Mindegy. Elhatároztam, m?g is cselekedtem. Soha még egy ilyen éjszakát a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok. Falb az elsőrendű kritikus napok közé sorozhatta volna bátran. Mintha minden hópihe egyenesen az alvilági tü- gyárban készült volna azon melegiben, úgy szúrt, úgy sütött. De mind a mellett, hogy úgy szúrt, égetett, taszigált az a goromba vihar, tessék elhinni, volt benne valami élvezet is. Az a harci morajszerü tombolás, az a tömör harmóniává olvadt Sivitás oly kellemesen hatott rám, hogy úgy tetszett, mintha egy győztes hadsereg kísérő zenéje mellett lépkednék előre. Már úgy képzeltem, hogy közel járok Debreczenhez, mikor — uram fia — úgy jártam, mint a mádi zsidó Tállyán. Fél óra múlva ott voltam, ahonnan elindultam, t. i. az elakadt vonat közelében. Mai napig se tudom, hogy eshetett meg velem ez a bolond eset. Bizonyosan egy nagy körutat tettem abban a jóhiszemben, hogy Debreczen felé megyek. Vagy talán, ami még valóbbszinü, úgy jutottam vissza oda, ahonnan elindultam, hogy annyival taszított vissza a íergeteg, ameny- nyivel én előrehaladtam. Ebbe is belenyugodtam. Mert hát én mindenbe bele szoktam nyugodni — ha muszáj. Sőt A Zemplén mai száma nyolc oldal. “iSSS
