Zemplén, 1895. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1895-02-03 / 5. szám
S át or alj a-Uj hely, 1895, február 3. 5. (1310). Huszonhatodik évfolyam, ELŐFIZETÉS ÁEA: Egész évre 6 ft. Félévre S ft. Negyedévre 1 ft 50 kr Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. lé siratok nem adatnak vissza. Egyes szám ári. 15 kr. A nyilttérben minden gar- mond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN- VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. megtelenik: avEi3sriDE3sr HIEDETÉS DIJA hivatalos hirdetéseknél; Minden szó ntán 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbettlkkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, ntán 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pőnzkülde- mények a kiadóhivatalhoz intőzendök. Margit-sziget. A »Margit-sziget* eladó. — Budapest főváros érdemes tanácsa kérdés tárgyává tette megvételét. Nem is kérdés, hogy meg kell venni bármi áldozat árán. Hiszen az egyik fő ékessége, egyik büszkesége a fővárosnak, hová dagadó szívvel, első sorban vezeti az országunkat látó idegent. Es most az ezredéves ünnepély elöévében — lehet-e azon gondolkozni? Ugyan mily Ítéletet mondana a külföld szépérzékünkről, fejlődési képességünkről, ha megtudná, hogy azon az ezüst szallagon, a nemzet testének egyik alkotó részén, a Dunán csillogó érem a Margit-sziget nem a nemzet tulajdona ; a nemzeti önérzetet helyéből kiszorító üzleti szellem, nem birva a haszonlesés nyűgéből kibontakozni — idegen kézre juttatta azt. A Margit-sziget megvétele elejtetett. Úgy becsülgette azt a tanács, mint egy közönséges földterületet — csodálatos ! Nincs reá pénzök, nem veszik meg, és ezzel punktum. Össze teszik kezeiket, visszaszáll a nyugalom lelkökbe, mintha jót cselekedtek volna. Hát hogy is bírhatná meg a főváros a fentartásával s különösen a hozzávezető közlekedési eszközök fenntartásával járó költségeket, hogy hozhatna ilyen áldozatot? mikor fájdalom nem bir a világvárossá fejlődés eszmei kellékével. Jó tehát a főváros erre nem áldoz; de hát nincs ott a tanácsban egy ember, aki nemzeti szégyennek tekintse, hogy azon kis paradicsom, esetleg egy konzorcium kezébe esve füstölgő gyárak színhelyévé tétessék s a ki indítványozza, hogy ha a város nem hozhatja meg tekintettel más életszükségletekre, azon kétségkívül nagy áldozatot, keressen módot rá, hogy azt a nemzet meghozhassa, s a Margit-sziget ismét állami vagyonná tétessék. Azért irom, hogy ismét, mert úgy értesültem, hogy a ,Margit-sziget« tulajdonjoga, rendesen a nádori méltósággal járt, s a közbejött nagy nemzeti események és nehéz évek folyamán változott jogviszonyok mellett, igy jutott a jelenlegi birtokos tulajdonába. Én nem akarnám világért sem a legmagyarabb főherceg tulajdonjogát vitatni — semmi esetre sem szállott reája oly jogcímmel, mint a Krisztus palástjának egy himes darabja a kufárra. Ám a Margit-sziget is egy himes darabja szép hazánknak. Nagy Lajos királyunk leányának Szűz Szent Margitnak legendája van reá kihimezve. // Ketten tudták, O, és nagy költőnk Arany János, hogy azon a kis szigeten az ihlet lakik. Ez az egyetlen pont a haza szivében, hova a fülemile fészket rakhat. Ne engedjük azt idegen, vagy magánkezekre jutni. Az ó korban a ligeteket az isteneknek szentelték- minden kiválóbb pontot a hazafiság oltárává avattak s ezek az oltárok még féltettebbé még szeretettebbé tették a hazát. Intézzen a főváros közönsége felhívást az ország törvényhatóságaihoz, hogy ter- jeszszenek együttes feliratot az országgyűléshez, hogy ajánlják fel esetleg a törvény- hatósági pótadókat, s ambiciót találva azon történelmileg is érdekes, tündéries kis sziget nemzeti tulajdonná tételében, annak az ezredéves emlékünnep nagyobb díszére szolgáló megvételét kérelmezzék. Payzsoss. Népünkért. Irta: Geöcze Sarolta. — Két cikkely. — II. Bajának oka a magárahagyatottság, a szervezetlenség. Nos tehát, fel kell fogni rajta; szervezni kell; önbizalmat kell belé önteni; meg kell tanítani arra, hogy önerejében bízzék s egyesült erővel iparkodjék elérni azt, amire az egyes ereje nem képes: szóval meg kell alakítani a szövetkezeteket. De ezt ki tegye? Maga a nép még nincs hozzá eléggé érett, nincs eléggé önálló; nincs a függetlenséghez annyira hozzászokva, hogy célját maga tűzze ki magának s hogy kitűzött célja elérésére maga válogassa meg eszközeit. De már itt-ott mutatkozik benne a függetlenségre való hajlam. Maga a kivándorlás, ott a saját erejére utaltság, a küzdelem a folyton megújuló nehézségekkel, sót talán maga az az elhatározás is: szakítani a megszokott viszonyokkal és nekimenni egy új, ismeretlen élet küzdelmeinek, a férfiúi jellem bizonyos nemesebb vonásait fejlesztik ki benne, a felelősségérzetet és önállóságot, mely belőle eddig hiányzott. Önmagát szervezni ez a nép most még nem képes ; de ha lesz, aki útját megmutassa, lesz képes követni. Útmutatója, vezetője, az életét átalakítani hivatott mozgalom kezdeményezője pedig nem lehet más, mint a megye gondolkozó, művelt úri osztálya, az értelmiség. Mikor még Brassóból járogattam haza, a Bodrog mellé, sokszor meglepett a kishitűség. Nem bíztam e vidék jövőjében. Mert magam sem ismertem még akkor a kibontakozás eszközeit. De a »Szövetkezés4 múlt októberi számában olvastam a nyitrai zászlóTÁRCA, T élen, Bus, bánatos téli tájon Jártatom a szememet. Zeng a lantom húrja, fájón Búbánatos éneket. Téli tájról, elmúlásról És halálról szól a lant, Bárha tudom, nincs enyészet, Elmúlás a hó alatt. Kikeletkor, napsugárban Újra éled a világ ; Újra nő az erdő lombja S újra nyit a sok virág Visszatér majd napkeletről S újra zeng a sok madár Tél helyébe tavasz jő majd S a tavaszra újra nyár. Tudom én ezt, mind tudom jól Még is bus az énekem. Uj tavaszra, kikeletre Már reményem nincs nekem, Fii, fa, virág újra éled, Ha eljő a kikelet, Csak én huzom — nem remélve Uj tavaszt — az életet! Krüzaelyi Erzsiké. Hófúvás. — A .Zemplén« számára — Irta: Tarnól. (Folytatás és vége.) Török Gedeon jómódú birtokos volt a vidéken. Magyaros, vendégszerető házat tartott s Béla akkoriban gyakori látogatójuk volt. Már nem emlékezett egészen biztosan, hogy a kis Mariska kedvéért kezdett-e járni hozzájuk, vagy a leányka csak később tetszett meg neki olyan nagyon; de arra emlékezett, hogy igen boldog volt közelében és hogy nagyon szerencsétlennek érezte magát, midőn hivatása a fővárosba szólította és Mariskától válnia kellett. Szentül megfogadta akkor, hogy vissza fog jönni ide s akkor azután itt is fog maradni, vagy ha nem lehet, el fogja vinni magával Mariskát is. azt a barna hajú, ejszemü angyalt ............s ime, most veszi észre, hogy elmúlt azóta négy év, vagy talán már ót is és alig gondolt ez idő alatt e vidékre hol boldog volt, elhanyagolta a leányt, kit szeretett, megfeledkezett róla. . . Miért, és hogyan ? Nem tudná megmondani, hiszen szive nincs máshol lefoglalva, nem is volt boldog azóta, mióta innen elment, sőt most érzi, hogy szerelmének lángja nem aludt ki szivéből, már, ha csak viszontlátására is gon - dől a leánynak, édes, mámoritó érzés fogja el, ugyanaz, melyet akkor érzett, midőn közelében élt. De még nincsen késő, gondolta magaban. A mit ő elmulasztott azt helyrepótolta a véletlen. Ide hozta a közelébe, itt marasztalta, most már azután nem is megy el addig, mig Mariskától biztos ígéretet nem kap. E közben repült a szán, egymásután maraA Zemplén mai száma nyolc oldal. doztak el a táviróoszlopok, a vonatot azonban még mindig nem lehetett látni. Türelmetlenül biztatta nagyobb sietésre a már amúgy is vágtató lovakat. Ostorhoz is nyúlt, midőn a távolban, a végtelen fehérségből egyszerre kivált egy parányi fekete folt, csak akkora, mint egy csöpp fekete bogár, de ő azért jól tudta, hogy a gőzölgő mozdony az, melyről leolvadt Ja hó. A vonat többi része már nem látszott, a kocsikat hólepel takarta. A szán mindinkább közeledett hozzá, a pont mindjobban nőtt, végre már ki is vehetett egyes alkatrészeket. Lassanként előtűntek a behavazott kocsik is, ezután már csak pár perc kellett s ő elérte a vonatot, mely kétségbeesett utasaival, személyzetével tehetetlenül vesztegelt a hóban. Az utasok nagyrésze az ablaknál állott várva a segítséget, lesve a történendőket. Béla az egyik ablaknál már messziről megpillantott egy női alakot s egy benső sugallatnak engedve gyanította, hogy ez ő. S nem csalódott. Még egyszer, utoljára ütött a lovak közé s a következő pillanatban már ott állott a kocsi ajtajánál a bámuló hölgy előtt. — Én vagyok az Mariska nagysád 1 Úgy e már meg sem ösmer ? — Nini, csakugyan maga az Béla? Nem akartam hinni a szemeimnek. — Eljöttem magáért. Hazaviszem a papához, ha ugyan rám meri magát bizni — tette hozzá a fiatal ember mosolyogva. — Oh, hisz szánkáztunk mi már együtt eleget. Mitől félnék ? Azzal vette kis podgyászát és átadta Bélának, ki azt elhelyezte a szánon. Majd lesegitette ót is a kocsi magas hágcsóin. Ekkor látta csak, hogy Mariska mennyire megváltozott. A tekintet,
