Zemplén, 1895. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1895-04-21 / 16. szám
Sátoralja-Ujhely, 1895, április 21. i«- (1321). Huszonhatodik évfolyam, ■ ~arrrj~ ^ ^ ^ ^ Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. megjelenik: ns/riisnDEnsr •v-^S-á.^jst.a.dp. "" HIBDETÉ3 DIJA hlTatalos hirdetéseknél; Minden szó után l kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték sserinc minden négyszög centim, után 8 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések ős pénzkülde- mények a kiadóhivatal- ___hoz intézendők. két társadalmi osztálynak pusztulása roppant veszedelem minden nemzetre, de legnagyobb veszedelem a magyarra, amely most végzi a nemzeti állam kiépítésének nagy munkáját, A kisgazdák és kisiparosok pusztulása okozta világszerte a szociális kérdést; ez kergeti a mi népünket is a nemzetközi szociálizmus karjaiba. Nemzeti létünk nagy érdeke függ tőle, hogy a szociális tanokat hóditó utjokban itt a magyar földön, amennyire emberileg lehetséges, feltartóztassuk. S ha fel akarjuk tartóztatni, védjük a kis emberek önállóságát, védjük tűzhelyét; mert a kis emberrel él, vagy bukik a mai társadalmi rend. Ha a kis ember »munkássá* lesz; ha szembe áll a »tőkével« s követeli evvel szemben az államtól az ismeretes három 8-at; akkor nincs a független társadalomnak talaja, az állam épülete ingoványon áll, melyet egy kisebb rázkódás is elsülyeszt- het. Ha a kis emberből kivész a népcsaládi, a fai érzés; ha a nemzetközi társadalomnak lett tagjává, hiába beszélünk mi nekik a magyar nemzeti államról! A mi istenünk nem lesz az 6 istene és szánalommal tekint majd azokra, akik a múlt idők jámbor hagyományaival akarják az uj világot boldogítani. Nálunk Magyarországon — Istené legyen érte a hála — niég messze vagyunk a közve tetlen veszedelemmel fenyegető romlástól ; nálunk a nagy vagyontalan társadalom még nem nyújtogatja kezét az állam- hatalom felé, hogy azzal leigázza a birtokos társadalmat s végül szolgaságba döntse önmagát; nálunk a vagyontalan társadalom még csak munka, egy kis vagyon és függetlenség után vágyik. Nálunk a szociális alapokon nyugvó államnak eszméje még csak egyes rajongóknak lelkében él s még nincs magyar ember, aki annak alakot adjon; de úgy látszik, nincs messze az idő, midőn az ismeretlenség homályából kilép az uj apostol, aki a hatodik pártnak zászlaját fogja kibontani és teljesen feldúlja vele elsősorban fajunk családi békéjét. Az uj ember zászlóbontását, ez előre látható, nem leszünk képesek megakadályozni, ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt arra nézve, hogy a népet távol tartsuk tőle. Tartsuk távol a népnek azt a rétegét, mely a független társadalom alapját képezi; tartsuk távol a kis gazdát és kisiparost, sőt számbeli erejének növelésével is fokozzuk e két társadalmi osztály ellentálló képességét. A helyett, hogy pusztulni engednök az önálló tűzhelyeket, szaporítsuk azokat s akkor a nemzetközi szo- cialisztikus áramlatok veszedelmét elodáztuk. S ez már maga is nagy dolog; mert aki időt nyer, életet uyer. Mikor áll be a nagy élet-halálharc az államhatalom birtokáért az uj »sansculot- te*-ok és a birtokosok között, azt természetesen senki sem tudja; melyik részen lesz a győzelem, azt még kevésbbé tudhatja halandó. Egyet azonban tudhat, aki az emberi természetet megfigyelte; tudhatja azt, hogy habár győzne is az alakjára nézve uj eszme, mely tartalmát tekintve a történelmi idők óta folyton kisért, olykor alakot is öltött, a társadalmak tengernyi vér és köny árán, mint valami kolosszális, uj nagy dologhoz fognak visszatérni, a tulajdont, családot, az egyéni szabadságot szent dolognak tartó mai társadalmi rendhez. Ha van népcsalád, melynek érdekében van. hogy ezt a nagy világfelfordulást az eresz alól nézze végig s legalább ebben az egy dologban a más kárán tanuljon, a magyar az; s ha van értelmiség, melynek faja iránt való legelső kötelessége, hogy a jelen társadalmi rend épülését támogassa, a magyar értelmiség az. A mi intelligenciánknak nem szabad A kis ember védelme. — Két cikkely — I. Nem a valódi kis emberekről, hanem azokról az úgynevezett »kis ember‘-ékről szólunk ezúttal, akiknek kebeléből származik a legtöbb emberi nagyság; szólunk a kisbirtokos, kisiparos és munkás népről, melynek védelmét a legelső állami feladatnak tartjuk. A mostani válságos gazdasági állapotok a társadalom minden rétegét elégedetlenséggel töltik el s mindenfelé panaszra adnak okot. A munkásnak, napszámosnak kevés a munkája, s ami van, az is gyarlón van fizetve; a kisiparost szoritja egyfelől a nagyipar, másfelől a gazdaosztály pénztelen volta ; a kereskedőtől is csak a nélkülözhetetleneket vásárolják az emberek; a földmives, a gazdálkodó, középbirtokos osztály exisztenciáját alig bírja fenntartani, a hallatlanul alacsony gabonaárak mellett; a hivatalnok is alig tud élni, mert az egy kenyér kivételével minden drága, az igények nagyok, a fizetés meg csekély; a független társadalom intelligenciájának legfőbb elemei, a papok, ügyvédök és orvosok is csak bajjal küzdenek, mert bár munkahiányról nem panaszkodnak, jövedelmük mégis gyarló. Szóval: panasz és elégedetlenség mindenfelé. Mennyire jogosultak ezek a panaszok, annak vizsgálatába nem bocsátkozunk ; any- nyit azonban mondhatunk, hogy ha van jogosult panasz, melyet mindenkinek meg kell hallani, aki a hazát nem a szájával, de a szivével szereti, az a kis ember panasza: a kisgazda, a kisiparos panasza. Erre a két társadalmi osztályra nehezedik legnagyobb sulylyal az időnek járása; ezt a két társadalmi osztályt fenyegetik pusztulással a mostani nehéz idők. Ennek ások tekintetben egymásra utalt TÁBO A, Mentés a tengeren. — A »Zemplén« eredeti tárcája. — Mielőtt belekezdenék a történet elmondásába, szükségesnek tartom megismertetni t. olvasóimmal a mentő-<W szerkezetét és annak használati módját. A bőé egy olyan mentő eszköz, amelylyel mi tengerészek segítséget nyújtunk azoknak a szeren csétleneknek, kiket vihar alkalmával a fedélzeten végig rohanó hullámok a vízbe sodortak, vagy pedig más szerencsétlen körülménynél fogva a hajóról a tengerbe estek. A bőé másfél méter hosszú és negyvenöt centiméter átmérővel biró, erős vaslemezből készült kettős henger, s ennek belseje foszfor-kálciummal van megtöltve, melynek az a tulajdonsága van, hogy vízzel érintkezvén erősen világitó fénynyel ég el. A két henger rácsalaku vastartánynyal van egymáshoz erősítve, éspedig oly módon, hogy abban négy-öt ember nemcsak megkapaszkodhatik, de kettőnek, a körülményekhez képest, még kényelmes ülőhelyet is ad. A hengerek végére egy-egy hordócska van erősítve, ezekben egy pár doboz huskivonat, kétszersült és két üveg rum van elhelyezve, hogy a tenger hullámaiból kimentett ember legott erősítőket is vehessen magához. Ezek a bőé-k a hajó hátsó részén vannak elhelyezve olyképpen, hogy azok egy kötélnek egyszeri megrántására, amely kötél mellett folytonosan őr áll, azonnal a tengerre bocsáthatók. A kötél megrántása folytán nemcsak a bőé oldódik el a hajótól, hanem a hengerekben levő foszfor-kalcium is szabad kiáramlást nyer a vízhez, meggyulad s az igy elégő foszfor-kalcium fénye éjjel tesz szolgálatot, nappal pedig a zászló, melylyel minden mentőeszköz el van látva, mutatja a bőé hollétét nemcsak a vizb eesettnek, hanem a megmentésére kiküldött csolnaknak is. A mentés munkája csendes időben alig vesz pár óranegyedet igénybe, mivel a hajó megállítása, a csolnak lebocsájtása és a vizbeesettnek kihalászása nem jár sok veszödséggel. De egész másképp van a dolog viharban, mikor a fedélzetet eldöntő hullámok lesodorással fenyegetik a fedélzeten szabadon mozgókat; amikor a vihartól fölkorbácsolt tenger, elszaggatva a köteleket, a félig leeresztett mentő-csolnakot elragadja, még mielőtt a mentésre kiküldöttek abba bele ülhettek volna ; amikor a csolnakkal való vizreszállás olyan veszedelemmel jár, hogy életüket kockáztatják maguk a mentők is, mivel a hullámok, ha fel nem is fordítják a csolnakot, de rendesen mértföldnyi távolságra is elsodorják a hajótól. Ilyen esetekben beletelik legtöbbször egy félnapba, de néha többe is, mig a bőé-1 megint megkeritik, ha mindjárt, ami ilyenkor, sajnos, gyakran megesik, üresen is. Amióta tengerész vagyok, csak egy esetnek voltam szemtanúja. A mentés ekkor is sokkal rövidebb ideig tartott és sokkal könyebben ment, semhogy abból következtethettem volna egyéb ' esetekben fölmerülő nehézségekre és veszedelemre. Az eset igy történt. Már a tizedik napot töltöttük a tengeren anélkül, hogy jelentékenyebb kikötőt érintettünk volna, ahol egy kis friss élelemre tettünk volna szert, — hanem folytonos manőverezéssel jártuk be az utat, mely hajónk elé ki volt tűzve. Amikor útra keltünk, hajónkon minden a legszebb rendben ment. A legénység hosszú pihenésben jól kiheverte az utazás fáradalmait és elfelejtve a nélkülözéseket, erejének s életkedvének teljes birtokában volt, úgy, hogy legnagyobb pontossággal és éberséggel teljesítette a szolgálatot, melynek végezte után a legjobb hangulatban töltötték szabad idejüket a íedélzeten, részint egymással tréfálkózva, részint énekelve, vagy pedig régibb tengerész-éleményeiket fölele- venitve, Egy éltesebb matróz, az öreg Giovanni, aki érezte a többiek fölött szerzett fensőbbségét, egy csomó kötélen ülve, jobb kezével borotvált bajuszportáját s hosszú pofaszakálát simogatva, szívta kurtaszáru fapipáját, miközben rettenetes komoly arccal beszélte el a hihetetlennél hihetetlenebb és izgatónál izgatóbb, úgy a szárazon mint a tengeren átélt kalandjait, amiket fiatalabb matróztársai, kik részint guggolva, részint pedig törökösen a fedélzetre kuprodva kört képeztek körülte, lélek- zetüket visszatartva áhítattal hallgattak, oly any- nyira, hogy egyik-másik a rég bevenni szándékolt bagóról is teljesen megfeledkezve azt hüvelyk- és mutatóujjai között fogva egész az elbeszélés végéig a szája előtt tartotta. Az elmondott egy-egy élemény után, ha JP(^ A Zemplén mai száma, nyolc oldal. *^|
