Zemplén, 1892. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1892-10-23 / 43. szám
Sátoralja-Ujhely, 1892. október 23 43. sz. Huszonhármatok évfolyam. KÄmvtto is. %e*** «T» 3 bt. FÍMvm 8 „ Ftf7«dőr?e 1 frt 60 fcr Bérmeatetían le^wek ceak iimttrt kwektCl fogadtatnak »1. IéslratQX nem adatna Tiaac». Egye« sc6m Ara 80 kr. A íyilttórton minden g»r- mondior dija 80 kt. É N Társadalmi és irodalmi lap. ZEBPLÉM-VÁRMEGYÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-HEGYE1 GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS JLAPJA. IkdCXiUTIDEIíT EI2DETÉ3 DU hivatalos hirdetéseknél; Minden egyel sző után 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetftk s körzettel ellátott hirdetmé- | nyékért térmérték szerint I minden »3 centiméter I után 8 kr számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtátik. Hirdetések a „Zemplén“ nyomdába küldendők. S.-A.-UJhely, 1899. ®bt. 33. A heéri kefera eset, melyről lapunk múlt számában ezen a helyen, de már akkor is kételkedve, emlékeztünk meg, neat bizonyéit „ázsiai“ jellegének. Vélekedésünk, hogy t. i. a hirtelen elhalt napszámos, mint a nyomozat kiderítette, még csak távolról sem érintkezvén kolerás vidékről származott egyénekkel, halálának oka sem lehetett ázsiai kolera : alaposnak bizonyult; mert as utólagosan teljesített bakteriológiai vizsgálat az elhalt oapssámos ember béltartalmában nem talált baciUuso- kat. Szolgáljon ez a tudósítás általános megnyugtatásul ! Elszigeteltségünk és jövőnk. Naivság manap nálunk a nemzet biztosságának fenállásával törődni, mert hisz, azt mondják, egyesek enemű jóakarata, avagy buzgalma úgyis a nevetségig törpül az ügy megmozditásának kezdő pontjánál. S első pillantásra ez talán az igazságnak bizonyos színezetével is bir, de csak is egy pillanatra; mert ha komolyan fontolóra veszszük, szerepet cserél a fenti okoskodás s maga lesz a legsajnálatraméltóbb nevetség. Vagy nem-e egyesekből áll - e az egész nemzet, s nem-e egyesek lánglelkü buzgalmától függ-e nemzetünk jövője s jóléte ? Nem-e az a biztos fokmérője a nemzetek erősségének, életrevalóságának, ha sűrűn hallszik fel az egyesek buzdító, bátorító, avagy a vész előtt aggodalmas szava ? A vén Európában kicsi nemzetünk áll csak árván egyedül, s magára hagyottan, a többi nagyobb nemzet mind széles, kiterjedt atyaíisággal van megáldva, melyre válságos óráiban több-kevesebb reménynyel számíthat, avagy egyenesen támasz- kodhatik. Ott a fráncia, a német, a szláv, melyeknek rokonsági kötelékei keresztül-kasul szeldelik Európa térképét. S mi? Mi magunk vagyunk e labirintuszban, s valóban istenünk különös kegyelme óvott meg csak, hogy egy évezreden át össze nem nyomott minket itt, a középen, e sok nyelvű és érdekű kolosszus. De persze kellettünk, sokáig, nagyon sokáig szükség volt ránk. Meg kellett védeni a nyugatiak egyházát s kultúráját s azért hagytak élni, hogy védőbástyául szolgáljunk, nemsokat törődve avval, hogy bizony eközben ugyancsak megfogyatkoztunk, ellfeledvé s elhanyagolva magunkat és nemzetiségünket. Szép hazánknak sok-sok tájain idegen szó hangzott fel s a nemzeti kultúra helyett nemzetiségi fészkelődések ütöttek tanyát, s már ma, ezer év múltán, még azt is kétségbe vonják, vájjon tulajdonképpen a ma. gyaroké-e igazán Magyarország ? S most tekintsünk tovább s képzeljük el a jövőt közmondásos vendégszeretetünk mellett. Hogy mi itt az óvószer, melylyel jövőnket biztosan megalapíthatjuk, mi az a segítség, melyet magunknak kell előteremtenünk a jövő válságosabb századaira, azt hiszem mindenki kitalálja, hacsak egykissé gondolkodik a statisztika arányosabb nyelvi számcsoportozatai felett. Ott van északon a mi kedves Kárpátunk kiterjesztett ölelő karjaival. Mily biztos védőbástya volna az, ha egyszer nemnemzeti öltönyt szabnánk rá, s édes hazai nyelvünkön megértenők egymást I Pedig hát ki mondhatja, hogy célt nem érnénk ott rövid idő alatt, ha az eszközöket is akarnék, s aki a célt akarja, annak az eszközöket is elő kell teremtenie. Van hozzá elegendő erőnk, csak más alakban kellene alkalmazni azt a védő erőt. Ott van lent a Duna, melynek szőke habjai vajmi kevés magyar szót vernek vissza. Mért nem lehetne azokat a partokat ott magyar határőrökkel megrakni, hisz nem áll ellent ebben sem más, mint az örökös kifogás, hogy nincs pénz, pedig hát van biz elég, de mikor az idők századai sem képesek minket arról meggyőzni, hogy a magyar iskola többet érne a kaszárnyánál. Hát hiába minden. Saját kárán nem okult még eléggé a magyar. Akié az iskola, azé a jövő. Régi arany igazság ez, mely a nemzetek élettörténetében mindenütt szigorú következetességgel teljesül be, s mi abból nem tudjuk, vagy nem akarjuk levonni a konzekvenciát; nem akarunk látni és tanulni, csak nézni és beszélni tudunk. Ott hagyjuk a nép iskoláját az örökös kezdetlegesség göröngyei között kínlódni, s talán azt várjuk, hogy ez a maga erején szálljon fel hivatása magaslatára, hogy rongyaiért uj mezt vegyen magára. Ne csodálkozzunk aztán rajta, ha hi- vatlan mecénások felkarolják az árvát és saját intencióik szellemében munkálkodtat- ják távoli irányban állami létünk követelményétől, vagy gyakran annak egyenes rovására. De hát mi megvagyunk elégedve, mert mi a statisztikából ismerjük, azt pedig azok diktálják be, kiknek érdekében van saját magzatjukat rózsás szinben tüntetni fel az ország színe előtt. Az az egypár állami iskola pedig, melynek összes évi fentartása alig haladja meg a százezer forintnyi törpe kis összeget, az szét van hányva széles Magyarországon úgy, mintha meteorologiai éz nem nemzeti szolgálatot volna hivatva teljesíteni, s ezen elszigeteltsége következtében aztán minden évben újra kell kezdenie az építést a nemzeti misszió érdekében, mert a körülötte elterülő nagy idegen ajkú sivatag nullára parralizálja működését. Bizony, bizony igy nem haladhatunk, igy nem érjük el célunkat az ország újra meghódítása ügyében. Lépésről-lépésre kell haladnunk s az egyszer kivivőit győzelmeit biztositanunk az által, hogy hozzá kapcsoljuk szomszédságával a mienkhez, s igy aztán ha egyszerre nem tehetjük, lassan de biztosan s erőpazarlás nélkül érünk a Kárpátok aljáig és a Duna déli áldott partjáig. T A B C A. Else dalm. )elkemben él a bús emlék (Midőn első dalomat, Szép, halavány szőke lányka Oly édesen daloltad. Még fölsir a fájó akkord S újra hallom csengő hangod : »Ha meghalok, shorn árváu domborul, Sirhalmomra tudom senki nem borul.* * Míg a mélabús dallamra Kék szemedben köny fakadt, Folytatását én daloltam Te meg sírva hallgattad. S elborongtunk mind a ketten Dalomon a méla csendben : »Nem lesz a ki könyiit ejtsen reája S egy koszorút tegyen korhadt fejfámra...« Múlt az idő, hűlt a szived, Kiégett mély szerelmed ; Lassan, lassan velem együtt Dalom’ is rég feledted ; Be szomorún szól azóta A bánatos régi nóta: »Ha meghalok, sírom árván domborul, Sirhalmomra tudom senki nem borul.0 HolossrL3ra.3r Cüril. Kálid oktatás a koleráról.*) 1. A kolerát a kolerás betegek ürüléke és hányadéka okozza, melyben megszámlálhatatlan sok és láthatatlanul apró csirája, fertőző anyaga van a kolerának. Ha tehát valakinek a kolerás ember ürülékéből, vagy hányadékából valami a gyomrába jut, a gyomrában s beleiben elszaporodnak azok a csirák s megbetegitik sőt meg is ölik őt. 2. A kolerás ürüléke vagy hányadéka különféle módon juthat az egészséges ember gyomrába. Például: elföcskendezik, elhullatják az ürüléket ágyneműre, ruhára, padlóra; ráhull az ápoló kezére ; most megszárad és elporlik és láthatatlanál a szájba kerül. Ha az ürüléket árnyékszékbe, udvarra, utcára *) Az »Egészség* legújabb számából vettük át Fodor József dr. tud. egy. tanár, közegészségügyi tanácsosnak ezt a derék kis cikkelyét, mely most kiváló fontossággal bir. Szerk. kiürítik, ott is elporladhat s az egészségesek testébe juthat. Az elporlott, széthordott ürülék ivóvízbe, élelmi szerbe is eljuthat (pl. tejbe, gyümölcsre, eltett hideg ételre, kenyérre) s azzal viszszük a gyomrunkba; avagy nyirkos padlóra, falra, udvarra, szemétre jut az ürüléknek valami része s onnét kerül testünkbe. 3. A kolera ellen tehát az a legfontosabb tennivalónk, hogy a beteg ürüléke szerte ne jus son a lakásban és ne fertőztesse be a lakást és a házat. E végből legjobb, ha a beteget kórházba adhatjuk; ha ezt nem teszszük, fektessük a beteget külön szobába, tartsuk tisztán és tegyünk mindent, amit beszennyezett ártalmatlanná, vagyis dezinficiáljuk. A látogatókat küldjük el. 4. A kolerás ürülékét és hányadékát ártalmatlanná teszszük, ha kétszer-háromszor annyi erősen forró lúgot öntünk rá, avagy ha sürü mész- tejjel keverjük (annyi mésztejet veszünk, a mennyi az ürülék.) Azután árnyékszékbe, avagy a kertben ásott friss gödörbe üríthetjük. 5. Ürülékkel szennyezett fehérneműt, ágyneműt (lepedőt, cihákat) tegyék lúgba és főzzék ki. 6. A nem mosható beszennyezett ruhát és ágyneműt, szalmát s effélét legjobb elégetni, avagy legalább is akaszszák ki a napra, a kertbe vagy a padlásra s 8—io napig jól szellőztessék és szárítsák. >~ Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.
