Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1891-10-04 / 40. szám
Huszonkettedik évfolyam, Sátoralja-Ujhely, 1891. október 4 40- sz. l előfizetés ás. Égés* évre 6 frt. Félévre 3 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől ÍO' gadtatnak el. Xóiir&toi nem adatna viiBza. Egyes szám ára 20 kr. A nyilttértea minden gar- mondsor dijja 20 kr. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE (Megjelenik minden vasárnap.) HIBDETÉSI DÍJ : hivatalos hirdetéseknél: Minden egyes szó ntán’ 1 kr. Ázon/elül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden Q centiméter ntán 8 kr számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések a „Zemplén“ nyomdába küldendők. A vármegye közgyűléséről. Vármegyénk bizottsága ez évi ú. n. őszi rendes közgyűlését szept. 29 és 30-ik napján tartotta. A tárgysorozat gazdag volt. és változatos ; de mert ez alkalommal választást nem tartalma zott, csak minden tizedik bizottsági tagra gyakorolt vonzó hatást és igy történt, hogy az egybe- ! gyülekezett vármegye-atyák száma alig köze’itette s meg a 60 at. Főispán Öméltósága, diszmagyar ruhába öl- j tözve, d. e. pontban 9-kor lépett a közgyű'és tér* | mébe. Az egybegyűltek lelkes éljenzéssel köszöntötték.. Öméltósága megnyitó beszédét avval kezdte, hogy a bizottsági tagokat és a csaknem teljes számban jelen volt tisztikart nyájas szavakkal üdvözölte. Azután elmondotta, hogy a vármegyei közigazgatás ügymenetét úgy a központban, mint a varannai, homonnai, szinnai és sztropkai járások székhelyein megvizsgálván, nemcsak megnyugtató állapotokat, hanem dicséretre érdemes eredménye- ( két is konstatált. A tisztikar kebelében legjobb egyetértés uralkodik ; úgynevezett »kanapé-perek« nem fordultak elő. Rend és pontosság észlelhető minden téren s evvel az eredménynyel a legridegebb bürokrata is meg lehet elégedve. A restánciák száma csökken, dacára annak, hogy az ügyesetek száma folytonosan szaporodik. Egy körülmény j azonban, hogy t. i. az irodai munka leköti a munkaerőt, gátlólag hat az ú. n. külső adminisz- ! trációra, mert a járási főtisztviselőknek csak igen kevés, vagy éppen semmi idejük sem marad arra, hogy községeiket gyakrabban látogathassák. — Azután Öméltósága rámutatott a közigazgatási tisztviselők silány javadalmazására és ebből íolyó- lag arra a mostoha helyzetre, mely a vármegye tisztviselőségének az államéval szemben osztályrészül jutott, mely annál nyomasztóbban hat a mi tisztviselőink munkakedvére, mert ők akciden- ciákra sem nem számítanak, sem olyakat nem keresnek; egyszersmind pedig fölhívta a közgyűlés figyelmét, hogy most, amidőn a pénzügyminister az állami tisztviselők javadalmazásának jobbítása céljából a tövényhozás elé javaslattal készül járulni, használja föl az alkalmat s tegyen fölterjesztést a a vármegyei tisztviselők fizetésemelése érdekében. — Végül fölemlítette Öméltósága, hogy az idei termés vármegyénk egész területén a középen alól álló maradt. Nehéz megélhetésre van kilátás, sőt a felső vidéket éhínségtől lehet félteni; mert a nagy esőzések miatt bekövetkezett rothadás a népet főtáplálékától, a burgonyától, megfosztotta. A főszolgabirák ne várjanak figyelmeztetést, hanem jó előre szerezzenek tájékozódást a lakosság nyomasztó helyzetéről s kellő időben forduljanak támogatásért a vármegyéhez. A vármegye közönsége, mely a közel múltban is az emberiség színvonalán álló részvéttél és szinte erejét meghaladó áldozatkészséggel segitett szenvedő embertársai nyomorán : bizonyára kész lesz most is minden alkalmat megragadni, hogy a fenyegető Ínség ellen hathatós védelmet nyújtson. — Ezek után Öméltósága köszönetét mondott a megjelenteknek azért, hogy a közdolgok iránt állandó érdeklődést tanúsítanak s önmagát továbbra is nagyrabecsült barátságukba ajánlván, elnöki székét lelkes éljenzés közt elfoglalta és a közgyűlést megnyitottnak nyilvánította. A napirendre történő áttérés előtt Horváth József, h. főjegyző, a vármegye közönsége nevében főispán Öméltóságát körül-belől a következő értelemben szóló, hatásos beszéddel üdvözölte : Méttóságos főispán úr l Tekintetes törvényhatósági közgyűlést Midőn Öméltóságának a közigazgatás minden ágazataiban megnyugtató, sőt megörvendeztető előterjesztése után válaszolni és Öméltóságát a vármegye közönsége nevében üdvözölni szerencsém van, úgy hiszem, hogy ezen régi szokás nem pusztán udvariassági tény, de sőt az, az államkormány és vármegyei törvényhatóság között fennálló jogviszonynak természetes folyománya; legyen bár az, mint jelen esetben, az összhang és jó egyetértés tolmácsolása, akár irányuljon a két alkotmányos tényező között felmerülhető differenciák kiegyenlítésének közvetítésére. Ez utóbbi föltevés azonban egy igen távol eső probléma; mert hiszen, amint a múltak igazolják, azon férfiú, akit az alkotmányos kormány a törvényhatóság élére állított, époly féltékeny őre a vármegye közjogi épségének és érdekeinek, mint aminök magok a legbuzgóbb önkormányzati testületek és közegek lehetnek. — De az is kétségtelen, hogy a vármegyénk közigazgatásának minden vonalán tapasztalható javulás és lendület s az Öméltósága által is hangsúlyozott megnyugtató állapotok nagyrészben Öméltósága fáradhatatlan munkásságának és tapintatos vezetésének eredményei [Éljenzés). Közpályájának legékesebb szószólói a vármegye anyagi és kulturális életében hathatós befolyásával létesített alkotások; újabban pedig egy, már-már a megvalósulás stádiumához közel álló azon szép remény, mely hivatva lesz a hegyaljai pusztulások által oly érzékenyen sújtott városunk sorsán egy állami ipartelep felállítása által köny- nyiteni [Éljenzés). Mindezek megnyugtatásul szolgálnak arra is, hogy az aggasztó jelek, melyek különösen felvidéki népünket e folyó évben is ínséggel fenyegetik és melyekre őméítósága a vármegye közönségének figyelmét már ezúttal felhívta, ha valóban bekövetkeznének, főispánunkat újólag élén fogjuk látni ama lelkes csapatnak, mely az ínséggel küz- ködők sorsának enyhítésére a múltban az emberbaráti szeretet forrásait megnyitotta. Úgy vélem, hogy mint más alkalommal, úgy jelenleg is, a vármegye közönsége osztatlan érzületét fejezem ki, midőn kívánom, hogy főispán Öméltóságát, szeretettől és tisztelettől környezve, vármegyénk élén a gondviselés sokáig tartsa megí A közönség lelkes éljenzésében nyilvánult elismerés után következett a napirend, éspedig: Az ügyrend 27. §-a értelmében tárgyalás alá vették az 1892. évre megállapittandó betegápolási, tisztviselői, nyugdijintézeti, közmivelődési és ka tona beszállásolási pótadók kérdését. A betegápolási 2°/0-os és vármegyei nyugdijintézeti i%*os pótadó, mint törvényben gyökerező és hat évre már megszavazott évi járulékok újból való megszavazásának szüksége fen nem forogván, csak a közmivelődési i%'os és a katona- beszállásolási 1/i°/0 os pótadók kérdése került tárgyalás alá; éspedig tekintettel arra, hogy a közmivelődési alap már ez idő szerint is tekintélyes tökével (15,000 fttal) rendelkezik, —a katona beT Á B 0 A, A gyászszoba a szabadságharc emlékeinek i kiállításában. Budapest, október I. Sajátságos mélázó bánattal lépem át rendesen a 48-iki kiállítás küszöbét. Olyan sokszor voltam már ott és olyan szivesen megyek mindig oda. Mintha abban a levegőben, mely most a vigadó termeit telíti, volna még abból a lelkesedésből egy parány, amely ama tüneményes időkben a gyermekből hőst, a férfiakból félisteneket csinált... és azt a levegőt, a hazaszeretet lángoló hevével impregnálva, oly kimondhatatlanul jól esik beszivnunk a mai léha korban, amelyben már semmiért sem lelkesednek az emberek. A legmélyebb bánattól akkor fogódik el lelkünk, ha belépünk az úgynevezett gyászszobába. Összeszorul a lélek és könynyel telik meg a szem attól, amit ott látunk. Vagy ki ne érezne tépő keservet elolvasva Damjanich utolsó levelét, melyet a kivégeztetés előtt való rémes éjszakán intézett imádott nejéhez. Mennyi hősi lemondás, mily Isten ben vetett végtelen bizalom lengi át a hős vértanúnak ama sorait. Nem különben oly mélyen megindító Pöllenberg tábornoknak ugyancsak nejéhez intézett végbucsuja... A hős nem rettegi a halált, csak az fáj neki, hogy attól kel'ett válnia, aki az életben legdrágább volt neki. Kinek szive nem dobbanna meg, látva azt a széles, fekete selyem-nyakkendőt, melyet Damjanich a kivégeztetés előtti percben oldott le nyakáról. Egy pillanat, a meddig százat ver az ütőér, annyi volt még csupán a földi élet és ő farkasszemet nézett azzal a rémmel, melytől egyként remeg a király és a koldus, hideg vérrel oldja le nyakkendőjét és megparancsolja a bakónak, hogy össze ne borzolja remek, fényes szakálát. Ugyancsak e szobában van Kazinczy Lajos ezredes, nagy költőnk Kazinczy Ferenc fiának olajfestésü arcképe is.Ő Zsibónál tette le a fegyvert s október 10 én szenvedett vértanúhalált Aradon. Mellette függ a falon az első vértanuk egyikének arcképe, a Mednyánszky László báróé. Pozsonyban a Szamárhegyen akasztatta őt fel az osztrák kormány, mert Lipót-várat nem akarta feladni ; sajátságosán épen azon a napon, 1849 ben június 5-én, amely napon Kossuth az osztrákoktól visszafoglalt fővárosba bevonult. Tovább nézegetve, egy sajátságos alkot vány vonja magára figyelmünket. Fából faragott miniatűr kaszamátája ez az olmützi várnak, melyben Kossuth Sándor alezredes és Zambesi ezredes voltak elzárva. Óh 1 ha azok a falak beszélni tudná nak, mennyit regélnének ama rettenetes időkről, mikor a hazaszeretetnek ilyen földalatti börtön volt a büntetése. Ugyancsak itt vannak Hadik Gusztáv és Lenkey bilincsei is. A rozsdás nehéz láncokat félve nézik a teremben levő hölgyek. Amikor véletlenül megzörren, összerezdülnek és eszükbe jutnak azok a szomorú történetek, melyeket apáikról hallottak a vérbe és gyászba fullasztott dicsőség tüneményes napjairól. Hős időkről beszél az a széles kard, melyet, mint a hadak istene, annyi csatákon győzedelmesen hordozott a rácok réme, a nagy Damjanich\ tört reménye kről az a másik, melyet a vitéz Pöl- tenberg tábornoktól Sarkadnál vett el az osztrák önkény. Nem tehetünk egy lépést, hogy a múlt dicsősége, gyásza át ne hassa lelkünket, idegeink minden szálát s fáj a késő kor törpe gyermekének, hogy nem lehetett ott, ahol ágyuk villámló lobba- nása, zászlók lengése nemzeti jobbl ltunk hajnal- pirkadását jelezte. A termekben, mint a nagy idők élő emlékei, járkálnak az öreg honvédek... ők, akik látták lobogni Buda ormain a győzedelmes trikolórt; ők, akik ott voltak Branyicskó nál, akik ott sírtak Világos nál, a magyar nemzetnek egész Európa könyét és tiszteletét kiérdemelt sirja mellett' . -. Kackiás átillában, karddal az oldalán, ott jár köztük a hős Carl is, egyike ama nő-honvédeknek, kikről az 50-es évek poézise teli szórta az akkori almanahok és emlékkönyvek lapjait virággal. Családi nevén Pachné Labstück Károly Mária. Azátillán két érdemjel hirdeti, hogy hős volt. Arra vall az is, hogy főhadnagyságig vitte, most mint volt 48—49-iki honvéd huzza rendes nyugdiját. Mosolyogva beszélget a fényes napokról az őt kérdezkődőkkel, azokról az időkről, a melyekben volt valami a levegőben, ami eldobatta a deákkal a könyvet, a földmivessel a kapát, a nővel a varrótűt, hogy mindnyájan kardot ragadjanak a haza védelmére. A kiállítás tömeges látogatása mutatja, mily életrevaló eszme volt a kiállítás. Idegen, vidéki nem jön a fővárosba, hogy meg ne tekintené a vigadó termeit s egyetlen egy látogató sem hagyhatja el a kiállítást, hogy teljes megelégedéssel ne távoznék. Szerintem nem is magyar, nem is hazafi, a ki azt elmulasztja. Különösen a szülök igyekezzenek oda gyermekeikkel, hogy azok a múlt példáin tanulva lelkesedni, el ne feledjék a hazát szeretni s tudjanak érte meg is halni, ha kell; mert: „Dulce et decorum est pro patria móri.« Csegei László. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva,
