Zemplén, 1890. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1890-02-16 / 7. szám
Rendkívüli melléklet a „Zemplén“ 1890. évi 7-ik számához. A közigazgatás reformja. Zemplénvmegye törvényhatósági közgyűlése által a szabolcsi felirat tárgyában kiküldött bizottság pár nap előtt tartott ülésén ismét csak arról győződtünk meg: hogy a tervbe vett — és a kormány tagjainak itt-ott ejtett egyes nyilatkozataiból következtetett — közigazgatási reformnak csak egy »sérelmes« (?) része lesz, a választási rendszer megszüntetése. Csudálatos, hogy épen e mellékes rész lép így előtérbe ! Úgy Szabolcsvármegye felirata, mint a Zem plénvármegye közönsége által 1889. dec. 3-án hozott határozat, az önkormányzat főelveit és kérdéseit agyon hallgatja s tisztán csak a választási rendszer fentartása mellett kardoskodik Azt égé szén elfelejtik, hogy e másodrendű kérdéssel párhuzamosan a vármegyék egyéb, az önkormányzat karakterének pregnáns vonásait magukon viselő, sarkalatos jogainak fentartása és részben vissza- allitása érdekében kellett volna lándzsát törniök. Valóban kiveszett már az emberekből az önkormányzat iránti egészséges érzék ; ha itt-ott még föl is lángol egyszer-másszor a vármegyei intézményeket melengető-dédelgető tűz az illető tüzelők inkább a forma mellett buzognak, semhogy a lényeget igyekeznék kifejteni és megvédeni. És ez a különös jelenség tulajdonképen mégis természetes ! Hogy is legyen egészséges érzékünk az önkormányzat és közigazgatás iránt, a midőn egészséges önkormányzatunk és közigazgatásnnk még sohase volt. A hány időszak a nemzet életében, a hány kor a történelem szakadatlan folyamában. Magyar- országon annyiféle közigazgatás és annyiféle vármegye volt. Annyiban azonban mindnyájan megegyeztek egymással, hogy mind rósz volt Az 1848. előtti vármegye jellegét a követküldés és utasítás adás teszi meg, tehát tulajdon- képen nem közigazgatási, hanem politikai intézmény. így aztán ellentétben van saját természetével és rendeltetésével, mert természete és rendeltetése szerint, mint a helyi nemesség testületé, közigazgatási orgánum tartozott volna lenni. A sok politizálás miatt nem ért rá közigazgatni; politikájára meg nem adott seki semmit épen ott, a hol e politikának érvényesülnie kellett volna. A vármegyéknek volt pedig nagy becsületjük a mohácsi vész után vagy 200 évig; az ezen időben való pártharcok és belháboruk, melyek az országot három részre tépték, összetömöritet- ték és kifejlesztették a vámegyéket, melyek nem törvény alapján, hanem a viszonyok kényszerítő hatása alatt organizálódtak; egymással, mint önálló hatalmakkal, érintkezésbe és szövetségre lépnek, szövetségre még fejedelmekkel is fejedelmek ellen. A szatmári békekötés után hamar megszűnik ez a dicsőség. A megerősödött dinasztia imponált, a vármegyék készséggel meghajoltak a katonai egység csendes polgári hatósággá alakult Hanem egyúttal a dicsőség is oda lett! Ezen időtől fogva a vármegye nagy csendességben éli napjait, zajos vitatkozások, politikai küzdelmek minél ritkábbak Pedig azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy benne hatalmas politikai erő lüktet, bár fontos politikai kérdésekbe semmi beleszólója, még utasításaiban sem tárgyalhatta őket, mert hiszen a külpolitika, a hadügy, a pénzügy, a gazdasági és kultúrái politika a király fentartott jogai közé tartozott, melyeket az országgyűlés befolyása nélkül, az alkotmányon kívül intézett. Kérdem, mi maradt hát a vármegyéknek meg az országgyűlésnek elintézésre ? Az országos sérelmek ügye, meg a királyi előterjesztések! A királyi előterjesztésekről a vármegyék mit se tudtak, a követeknek adott utasításokban hát az állandó s conventionális sérelmi pontokon kívül, egy fontosabb kérdés sincs megemlítve. Sőt ha valamely lelkiismertesebb követ valami felmerült fontosabb kérdésre nézve pótutasitást kér, a vármegye gyűlése legnagyobb zavarba jön, annyira tájékozatlanok a legprimitívebb politikai kérdésekben is. S többnyire azt írják neki hogy ily fontos kérdésben egy megye szavazata nem határozván, az ország többi karaihoz és rendjeihez alkalmazkodjanak «atque potioritatem et plurita- tern votorum sequi student;« ilyen nagy volt a tudatlanság a magasabb politikai képzettséggel nem biró s a helyi életbe és érdekekbe elmerült megyei elemek körében. Szeretik mondani, hogy a vármegye »a köz- szabadság védbástyája, az alkotmány főbiztositéka, azon forrás, melyből a nemzet ezredéves viszontagságos múltjában a létfentartás megujoló erejét meríti (?) stb.« és valójában valljon, hogy áll a dolog? Valljon »átalakultak-e a honvédelem megannyi táborává, valahányszor a hazát ármány, erőszak, kül- vagy beltámadások fenyegették« ? Valljon képesek voltak-e a nemzet erejét egyesíteni a megtámadott jogok védelmére? Felelet: nem soha! Tiltakoztak s aztán beadták a derekukat; a nemes vármegyék egytől egyik mind meghajolnak mindig és végrehajtják a törvénybe és alkotmányba ütköző rendeleteket. Az a »dörgö szózat«, mely ez intézmények csarnokaiban fölemelkedik, mire papirosra kerül — egy két eset kivételével — gyönge hangú alázatos kérelemmé törpül. És az ellenállás e gyönge módját is p. I. József alkotmány sértő rendeletéivel szemben csak az egy Biharvármegye meri megtenni; a németnyelv életbe léptetésére vo natkozó rendelet ellen — a melynél pedig nem- zetölőbb és alkotmánysértőbb már nem képzel- zelhető — szintén felírnak itt ott, de azért a nemes vármegyék — »a közszabadság, a nemzetiség és alkotmány e nagy fontosságú véd bástyái« — a kitűzött időpontban egytől egyik kivétel nélkül németül hivataloskodtak. A megyék legnagyobb részében oly nagy volt a szolgaiság és meghunyászkodás, hogy nem is mertek ellenkezni s igen ritkán fordulnak elő oly esetek, a midőn a megyék többsége emeli fel szavát a kormány valamely sérelmes intézke- kedése ellen. Az 1822-ik évi súlyos alkotmány- sértést magukban foglaló rendeleteket az ország 42 vármegyéje szó nélkül azonnal végrehajtja s csak 10 vármegye mer ellenök felírni. Ilyen védbástyája volt az alkotmánynak a régi vármegye. Vármegye, mint politikai intézmény nem ért semmit, de mint közigazgatási sem volt megfelelő s nem is lehetett. A rendi társadalom mindig s minderkor ellentétben van az állammal, a mi már magában is lehetetlenné tesz minden közigazgatást A rendi társadalom vármegyéjében a rendiség szelleme uralkodik és igy nem lehet a közérdek megvalósítására irányozva. A rendi társadalom vármegyéjének tisztikara a választás folytán szükségképen a rendi és pártérdek szolgálatában áll; a megye uralkodó elemeivel szemben mint elnéző és kedveskedő jó pajtás kénytelen magát viselni; hivatala biztosságáért kénytelen az elemekkel szemben minden tekintélyét föláldozni. A rendi társadalom vármegyéjének tisztikara soha és seholsem volt képes szigorú, részrehajlat- lan és gondos közigazgatást teremteni, mert elméleti és gyakorlati képzettség hiányában sejtelme sem volt hivatása lényegéről, a közigazgatás gyakorlati feladatairól Ezért nem volt Magyarországnak sohase közigazgatása vagy legalább gondoskodásának nyomai sehol sem látszottak. Az idegenre, a mint az ország határait átlépi, azt a benyomást tette az ország állapota, hogy itt nincsenek hatóságok. Mindenfelé bizonytalanság, tespedés és nyomorúság; »s a mi leginkább feltűnő, az emberek ezt a nyomorúságot annyira megszokták, hogy nemcsak meg nem ütköznek rajta, hanem a fel- sőbbség tudatával és szánalommal tekintenek a müveit külföld nemzeteire, melyek elvesztvén szabadságukat (?) annyira fegyelmezettek hogy elvi- sélik a törvény uralmát s alávetik magukat hatóságaiknak s melyek az egyéni önkény és féktelen ség korlátozásának árán, a jogbiztonságot, a rendet és jóllétet szerezték meg.« De nem csak a tisztviselők hanyagok és tudatlanok, hanem maga a vármegye is erőtlen és álmos. Valami öntevékenységet alig fejt ki, még az autonómia jogával is alig él; a királyi rendeletek registrálásán és végrehajtásán kívül egyebet alig tesz. A vármegyék összes közigazgatási tevékenysége, néhány ár-limitáláson, előfogat kiállításon, primitiv igazságszolgáltatáson s — részben — adóbehajtáson túl nem terjed. Saját autonom hatáskörében is felsőbb rendeletre tesz csak valamit; minden legcsekélyebb helyi és személyes ügyben a király maga saját nevében és saját aláírásával kénytelen intézkedni, mert a vármegye nem tesz semmit. Még árva ügyekben és vármegyei költség- vetési kérdésekben is mindennemű önkormányzati tett ezen legjellemzőbb autonom ügyében is a király kénytelen rendelkezni. Tehát a vármegyék nem csak az alkotmánynak nem voltak biztosítékai, de még csak saját autonom hatáskörüket sem tudták megvédelmezni. Ezt még csak meg sem kisérlették. Tűrték, hogy az autonomikus önállóság minden attribútumait elszedjék tőlük; tűrték, hogy saját autonom jogkörükbe minden lépten nyomon intézkedőleg beavatkozzék egy idegen kormány; tűrték, mert ez volt a közigazgatás vitelének legkényelmesebb módja. Szép, de nehéz önlábunkon állni meg; mások által vezettetni vagy magunk helyett másokat engedni cselekedni sokkal könnyebb. És ez a vármegye még a helyi érdekek képviselője sem volt. A rendi társadalom vármegyéje helyi érdekeket nem ismer; pedig a helyi nemesség ,uni- versitasa«: a helyi érdek, a rendi külön érdekek zavaros formájában jelenkezik benne; a közérdek nincs felismerve s igy a helyi érdekek nem különölhetnek el. A rendi társadalom vármegyéje az önkormányzatnak (selfgovernement) sem alkalmas eszköze ; mert nem képes arra a magaslatra felemelkedni, hogy az állam érdekét, mint közérdeket, saját külön érdekével szemben öntudatosan tudná megvalósitani. A rendi társadalom nincs összhangban az állammal sehol a világon, és következetesen küzd ellene; választott tisztviselői büszkék rá, hogy ők nem az állam szolgái, s hogy nekik joguk van azzal szembe is szállni. Összes tevékenységének végcélja a mentességek és privilégiumok megóvása, tekintet nélkül azok érdekeire, akik ily mentességgel és privilégiummal nem bírnak. Trencsénvármegye, midőn egy II. József császárhoz intézett feliratában kimondá, hogy a haza polgárainak egyenjogúsításában csak az országot sújtó »gyalázatot* láthat, hosszú időre legkiválóbb színekkel jellemzé a vármegyei intézmény szellemét. Ezért nem fejlődhetett ki a 48 előtti vár- megyében a közigazgatási orgánumoknak még legkezdetlegesebbje: a község sem, a mely nélkül pedig sem állam, sem közigazgatás, sem pe^ dig különösen önkormányzat és autonómia nem : lehetséges. Ilyen volt ez az i848 előtti vármegye, a mely után még ma is sok ember sovárog; egy minden tekintetben tökéletlen intézmény, mely alakját és szervezetét a viszonyok kényszerítő hatalmának köszönhette s melynek egy valamivel magasabb állam szervezettel biró országban semmi helye. Az 1848-iki törvényhozás, midőn a modern politikai áramlatnak engedve, a vármegyéktől a követküldési jogot elvette, egyszersmind az éltető erőt is elvette tőlük. Lekötötte a vármegye életerét, a melynek lüktetése adott legalább hébe hóba életet a közönségnek. Amint politikai jogaikat elvesztették, a vár- megyék mély letargiába merültek. És ez természetes; a vármegyék sokkal inkább voltak politikai intézmények, mint közigazgatási közegek. Legjobban meglátszott ez 1861 ben és 1867- ben, amidőn a vármegyék újra föltámadtak. A múltak emléke föléledt és a politkai élet ereje újra lüktetni kezdett. A régi alapon álló,de politikai jogaitól meg. fosztott vármegye a legnagyobb politikai képtelenséget követi el, jeléül annak, hogy politikai szerep nélkül nem volt rationalis alapja, s hogy a parlamentaris kormányformával biró államszervezet körébe bele nem illik. A közigazgatástól elszokott s arra képtelen vármegye, újra lábra állítva, 1867-ben folytaja azt a szerepet, amelyet 1848-ban el kelle hagynia. Politizál és csinál ellenzéket a kormánynak. Aminő indokolt és hazafias tett volt ez egy idegen abszolút kormánynyal szemben, épolyan politikai képtelenség hazai, felelős parlamentaris kormányforma mellett. De sokkal könnyebb, mert nem jár veszéllyel ; innét van az, hogy a vármegyék sokkal erélyesebb oppositiót fejtettek ki, sokkal merészebb hangot használtak az 1867-iki magyar felelős mi- nisteriummal mint annak idején, a legfontosabb alkotmánysértések korában; a bécsi idegen kormánynyal szemben. Hát persze! a nézeteknek efféle tulhangos és erőteljes nyilvánítása azzal a másik kormánynyal szemben, könnyen börtönbe, sőt halálos veszedelembe is sodorhatta az illetőt.