Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-16 / 160. szám
1939 JÜLIUS 16, VASÄENAP TELVlDEkl -AfeßtsRHIRMK 21 TA PA I Irta: Bibó Lajos A kántor befejezte a búcsúztatót, halkan elmormolta még az imát, azután hátrább áll a sírtól. Az illendőség kedvéért várt néhány pillanatig, azután Tápaihoz lépett. — Isten álgya kendet!... — mondta halkan és kezet nyújtott az embernek. Tápai a sírt nézte, a felhantolt földet s érezte, hogy most már csakugyan vége, az asszony lent van a földben s onnan többé nem is jön vissza. A kántor felé fordult s mert látta, hogy már az is megy és így magára marad, feltette a kalapot és lassú léptekkel megkerülte a sírt. — Megköszönöm... — mondta és kezet fogott a két sírásóval, akik lapáttal döngették a sír oldalát, hogy a két végén sarkos legyen. — Isten álgya mög kigyelmedet... —• köszöntek azok is s merthogy a munka egy pillanatra így abba maradt, elébb az egyik, azután a másik is kifutta az orrát. Tápai indult. Előtte a csapáson két öregasszony ballagott s olyan zajtalan, csöndes léptekkel mérték az utat, mintha egyedül őket figyelte volna a temető. Gál a temető kapujánál várakozott és amikor Tápai odaért, hozzá szegődött s úgy mentek most már kettesben szó nélkül tovább. Az asszony, Julis, most már nincs, állapította meg magában Gál és így Tápai magára maradt. Nehéz sor, az bizonyos, dehát ebbe bele kell a történtek után törődni. Még jó, hogy nincs kis cseléd. Hát ezt mingyár meg is mondta: — Hát nagy szöröncse, hogy nem maradt árva... — Az, — felelt Tápai s mert hogy erre eddig nem is gondolt, most először fogta el olyan érzés, amely jóleső csöndet hintett szét a lelkében. De nyomban rá az asszony nélkül maradt házat látta, a kutyát az udvaron és úgy tetszett neki, mintha a pitvar meg a szoba sötét lenne. Ez megint nehéz és bizonytalan érzés volt, más felé terelte tehát gondolatait. A Gál portája tűnt fel előtte. Az udvar. Ni-ni, hiszen a kakas szalad is, nincs semmi baj, még a nap is süt és a dolgok mennek tovább a maguk útján. Őrá múlva beértek a városba. A Gál háza elé. Ott Gál megállt: — Na, — mondta — ha erre kerül kend, hát csak nézzön be. Oszt az óltetőt talán fölhúzzuk. — Az ólét? — Azt. Tápai darabig várt: — Jó. Ráérök. Lőhet, akár hónap is. — Röndbe van. Isten álgya kendőt. — Isten... Gál bement. Tápai a sarkon elfordult. Másnap egész nap az ólon dolgoztak. Féldélig hallgattak, különben is szót- lan ember volt mind a kettő, annyira magának való, hogy a környék népe, amelyet eltompított a földdel való, örökös küzdelem s a legtöbbje csak ösztöneire szorítva élte egyhangú és reménytelen életét, egyikőjüket sem tartotta tökéletesnek. Nagy mahomet ember volt Gál, közel a két méterhez, csontos, sovány, hajlott háttal és kék gyermekszemmel. Gazdának számíthatott volna, nagy házával, jó ötven hold földjével, mégis zsellérnek tekintették, mert úgy élt, mint a legszegényebb, maga munkálván földjéből annyit, amit a tulajdon két keze elbírt. A föld nagyobb részét már rég felverte a gaz, omladozott a tanya, a ház és Gál szépen engedte elszállani az éveket. Nem igen gondolt arra, hogy él s néha nyáron, hanyattfeküdve éjjel a boglya mellett, órákig elnézte a csillagokat s ilyenkor valami homályos sejtelemmel összevetette a dolgokat. Estére tetőt húztak az ólra, akkor abbahagyták a munkát és kiültek az eresz alá. Lassanként sötétség borult az udvarra. Tápai akkor felállt, bement a szobába és leakasztotta a tamburát. A dalladzó a húrok közé volt dugva. Tápai kézbe vette és most már az asztalhoz ült. A különös, fátyoloshangú szerszám megzendült az ujjai alatt. A balját lágy, csaknem alvó mozdulatokkal sétáltatta a húrok felett, jobbját pedig hol balra, hol jobbra dűtötte a dalladzóval. Gál hallgatta. Valami régi betyárnóta lehetett és panaszos busongásában a kihalt, végtelennek tűnő puszta őszi csendje s valami rikítóan nagy árvaság zokogott. A hang nem pihent el, hanem felcsapott a nóta végén és úgy oszlott el a levegőben, mintha messziről valaki erre kiáltott volna. Gál szipogott. A lelke egyszerre megnyílt és fénylő vizekkel örvénylett. Tápai most dúdolva új dalba kezdett s amikor a végére ért, megismételte: Möghalok én nemsokára Piros pünkösd hajnalára. Körösztöt né tögyetök. Viseltem én eleget Életűmbe. Az eperfa mögött följebb kúszott az égen a hold. Lent az esthajnali csülag tündöklött. — Ej, — sóhajtott Gál, —- de kögyetlen szépen mongya. A nótára értette, hogy azt mondja szépen. S most már a második strófát ő kezdte el. Előbb bátortalanul, reszketve jött belőle a hang, majd a torka kitágult és egész melle nekifeszült. Ekkor hirtelen elhallgatott. Nem bírta tovább, a lelke megnyílt s abból most már nem csörgött más, csak zokogás. Tápai még énekelt s ő is úgy érezte, hogy viharrá dagad lelkében az érzés. Ö se tudta, mi ez, mi a baja, mi van vele, mi az, ami elfogja és magával sodorja, amikor muzsikát hall. Az első hangok^ után épúgy megborzongott, mint Gál g csak egyet érzett, hogy elönti forróság, hogy folyók, rétek, hegyek tűnnek föl és rohannak el előtte. Megismételte az utolsó sorokat és elhallgatott. A hold mellett bárányfelhők kúsztak el. Csönd volt, hallgattak. Tápai később köhintett, aztán fölkelt és bevitte a tamburát. Amikor visszajött, nyújtotta a kezét: — Na, aggyon Isten. — Mén kend? — Mék. Gál kikísérts. Aztán visszatérve, a subát leakasztotta a szögről és lefeküdt a vacokra. Szeribe éppen a holddal. Tápai másnap már hajnalban ott volt. Harmadnapra elkészültek az óllal. Akkor éjjel, ahogy nézték az eget, Tápai egyszer csak megszólalt: — Ügy gondoltam, hogy eladom. Gál pislantott: — A házat? — Azt. Özvegy létemre minek vergődjek most már vele. Hallgattak. — Hm! — morfondírozott később Gál. Tápai gondolkozott. Kevés vártatva megszólalt: — Ha kendnek kéne? Gál fölnyúlt a polcra a pipáért: — Kend mög akkor maradna? — Maradnék. — Itt. — Itt — ismételte Tápai. Több szó a dologról nem is esett. Tápai később elköszönt, hazament, más- nan pedig talicskával jött. Gálhoz íiur- colkodott, hozta a ruhát, egy viseltes gúnyát, a tarisznyát, abba két-három inget meg lábravalót, a talicska aljába pedig egy va3fazekat. Aznap éjjel hajnalig danoltak. Ettől kezdve csak ennek éltek. Eltévedt, furcsa életük, amelynek titkos akarata nem talált eddig értelmet, most végre egyenes útra jutott s világos, tiszta gondolatokkal mérte föl az eddigi homályt és a dolgokat. Gál nagynéha kinézett a tanyára, de nem bírta kint sokáig, harm a eV vagy negyednap igencsak beállított. Egy szombaton késő este érkezett. Tápai az eresz alatt tamburázott. — Na, itt vagyok — köszönt Gál és letéve a subát, leült a kisszékre. Tápai valami szomorú nótát vert. Gál hallgatta s egyszerre csak köny- esepp jelent meg a szemében. Tápai rátekintett: — Ej, ej! — szólt —, csak tán nem rí kend? — Na, na!... — tiltakozott Gál. — Ugyan mér rínék ... Elhallgattak. Megduzzadt életük, aminek nem értették a titkát, tavaszi árként hömpöly- gött. így telt az idő. Ősszel a Tápai há.zát elvitték. Még az öreganya, Gál anyja tartozott valamivel a takaréknak, az licitáltatott. Március is elkövetkezett, akkor egy napon Gál átballagott a szomszédba, Kardoshoz. A föld miatt. Hogyha kell, hát adják szívesen. Amikor Gál visszajött, Tápai megkérdezte : — Na? — Aszonta, nem használhattya. — Nem? — Nem. — Hm. Hát ez nagy sor. Mert a föld az gond, még pedig örökös. Következésképpen, ha Kardosnak nem kell, akkor is el kell adni. Gál hát eljárt s a szerencse kedvezett. Negyednapra elkelt a föld, mind az ötven hold. Gál ez este bort hozott a sarokboltból. Kint ültek az eresz alatt, Amikor az első csillag fölhalványlott, Tápai a dalladzó után nyúlt. Most már szabadok voltak, mint a madár. *-------. u » 1H • • Összefoglaló nagy mű jelenik meg őszre magyarság húszéves életéről A visszafért Felvidék Fenti címmel őszre jelenik meg az a nagyszabású, terjedelmében és kiállításában egyaránt egyedü’élló munka, mely a Madách-nyomda kiállításában mintegy 350 —400 oldal terjedelemben a „hazatérés” egyéves évfordulója alkalmából, a bécsi döntés határozata érte imében visszacsatolt felvidéki rész húszéves történetét és az azóta eltelt egy évet örökíti meg. Ez az albumszerű munka, mely képben, írásban, statisztikában, valamint grafikonokban a legtökéletesebb és leghitelesebb történetét adja az 1938 november 11-i bécsi döntéssel visszatért Felvidék Trianont követő húsz év alatti politikai, társadalmi, egyházi, kulturális és gazdasági életének, Csatár István és ölvedi János szerkesztésében, a felvidéld írógárda legnevesebbjeinek közremködésével jelenik meg. Külön említésre méltó nagy értéke a könyvnek, hogy annak előszavát a felvidéki magyarság leghivatottabb képviselője, Jaross Andor m. kir. tárcanélküli miniszter írja. Az egyes nagyobb fejezeteket mint az elmúlt húsz év politikai történetét, történetírói hűséggel, de riportszerű köny- nyedséggel és elevenréggel Szvatkó Pál, valamint Darvas János írják. Bolya Lajos és Varga Imre a Felvidék társadalmi fejlődését és a népi összetétel alakulásának képét rajzolja meg. A felvidéki magyarság kulturális küzdelmeit, népművelési és iskolapolitikáját, továbbá az SzMKE és a SzKIE munkásságát Vájlok Sándor eleveníti fel. Hantos László komoly és értékes tanulmányban számol be a gazdasági életről, pontos és megbízható adatokkal szolgál a cseh földbirtokreformról és telepítésről, valamint a magyar kézben maradt szövetkezeteknek a magyarság szempontjából fontos gazdasági és kulturális szerepéről. Az irodalmi életet Vass László ismerteti szemléltetőn s mintegy • rövid antológia keretében bemutatja mindazokat adattára 1918-—1938 az írókat és költőket, akik a felvidéki ma-í gyarság kisebbségi életének komoly értén kei voltak. A művészeti életet szebbnél-* szebb illusztrációkkal Brogyányi Kálmán, vázolja s ebben külön fejezetet szentel a népi művészetnek. Sinkó Ferenc a felvidéki magyar pártok húszéves történetét írja meg a pártszervezés elindulásától a választások eredményein keresztül a magyar képviselőknek és szenátoroknak a prágai parlamentben kifejtett munkásságát, végül a magyar pártok egyesülését és az Egyesült Magyar Párt megalakulását, küzdelmeit és eredményeit a visszacsatolásig. A szlovák-magyar helyzetet, Felvidékünk kisebbségi problémáját Borsody István ismerteti. Mint munkatársak, a Felvidék nagyobb városainak színpompás és eleven, képszerű megrajzolásában közreműködnek még Mécs László, a kiváló költő, továbbá Rády Elemér, Simon Menyhért, Szombathíj Viktor és Vécsey Zoltán. A befejező részt, honvédségünk ünnepélyes bevonulását a felszabadított területekre, az örömteljes hazatérést Csatár István, Mécs Alajos és Zaihureczky Gyula, az események szemtanúi örökítik meg eleven riportsorozatokban. Az egész munkát, mely nemcsak a húszéves cseh megszállást, a felszabadulás utáni egy évet örökíti meg, hanem á visz- szatért Felvidék városainak és vármegyéinek dicsőséges múltját is magába foglalja, Dex Ferenc grafikus-festőművész illusztrálja a bőséges kép, grafikon és statisztikai adatokon kívül hozzáértő gonddal és művészettel. A könyv megírásában közreműködők illusztris sora kellő biztosíték arra, hogy ez a könyv hézagot pótló értéke lesz a magyar irodalomnak és egyben kalauzul szolgál mindazoknak, akik nemzetünk legfájóbb kérdését, a k:*sebbségi magyarság életét nemcsak megismerni, hanem megérteni is akarják. w<* I b Nélkülözhetetlen városi, községi és falusi közigazgatási hatóságok- rEflVPlPIII f nak, vezetőknek, gyár- és ipartelepek légoltalmi vezetőinek, légii **j | «flUIll ■ oltalmi házparancsnokoknak a Légoltalmi kézikönyv 10 füzetben. Tartalma: 1. Légiháború és légvédelem. 2. Rombolóbomba és bombaoltalom. 3. Gyújtó- bomba és tűzrendészet. 4. Gázbornba és gázvédelem. 5. Az elsötétítés. 6. A jelzöszol- gálat és riasztás. 7. A légoltalom szervezése. 8. Lakóház légoltalma. 9. A falu lég- oltalma. 10. Függelékek, Ara 4.— pe:,gő. A „Légoltalmi utasítás” figyelembe vételével szerkesztette: i Papp J. Ottó m. kir. szkv. százados, a MOVE Légoltalmi Szakosztályának vezetője. A m. kir. Országos Légvédelmi Parancsnokság — utasításai alapján átdolgozott — jelen művet légoltalmi segédletnek minősítette és kiadását légoltalmi szempontból engedélyezte. Mindenkinek legsajátabb érdekében tudni kell, hogy légitámadás esetén hogyan védekezzen! Megrendeléseket utánvéttel, vagy az összeg előzetes beutalása ellenében forduló postával intézünk el. Ha ajánlott küldést kíván, 50 fillér beutalását is kérjük. Az utánvételes küldés 90 fillérrel drágítja a könyvet. Pfeifer Ferdinand könyvkereskedés Budapest, IV., Kossuth Lajos-u. 5. Tel.: 18-57-30,18-74-00
