Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-16 / 160. szám
Rozsnyó, a bányákra épült város Irta: Nyiresi Tichy Kálmán 1939 JÚLIUS 16, VASÁRNAP TEHJIDEta •-MafifeyRHiRKffi 17 Mi, benszülött rozsnyóiak, büszkén emlegetjük, hogy Petőfi szeme is megakadt rajtunk s mikor a szép Haza beutazása közben Rozsnyót megpillantotta, úgy hatott reá, mint „krajcár a koldus kalapjában”. Azután mindjárt buzgón megmagyarázzuk, hogy ez a hasonlat nem valami szegényes jelenséget akar érzékeltetni, hanem azt, hogy Rozsnyó egy völgykatlan fenekén pihen, magas hegykoszorútól körülvéve. De még milyen csodálatos hegykoszorú! Északi fele csupa érc, déli fele csupa mész. És — ha Welles csodálatos időgépére ülve, beállítanánk annak kristálycsapjait a történelem előtti időkre, Rozsnyó helyén tágas, hömpölygő beltengert csodálnánk, melynek kifutó hulláma a mai hegyek peremét nyaldossák. S mert ez a tenger börtönnek érezte a hegyek szorítását s kiutat kerestett belőle, csak természetes, hogy a puha mészkőzetet kezdte ki, televájta odvakkal, barlangokkal, titokzatos földalatti járatokkal s amint megszületett évezredek előtt a keeső-aggte- leki barlangcsoda, ugyanolyan barlang- rendszer húzódhatott valaha ott, ahol most a Sajó habjai sietnek Dél felé, Gömör kitáruló szépséges síkjára. De a tenger itt rohant le, a mai Sajó-me- derben, leszagatta a barlangtet özeteket s azok végítéleti dübörgéssel roskadtak ■alá, a völgybe. A nap besütött oda, ahol ezelőtt csak örök sötétség honolt, ma pedig már nyomát sem találjuk a tűnt időknek, csak a kövületekben, a félig kristály-, félig csontleletekben olvassa a tudós e tájkép csodálatos múltját. Mikor a Főfér megnyílt.. Ha csakugyan felülhetnénk Wells időgépére, talán igazolhatnék a történészeket, akik szerint már a kotinok és kvádok bányásztak a mai Rozsnyó helyén. Közelebbi és bizonyíthatóbb részlet, hogy alemann származású felnémet bányászok a Xn. században telepedhettek le a ma ,,Klepus”-nak nevezett városrészen s onnan eresztették neki csákányaikat, kezdetleges szerszámaikat a diluviális rétegnek s aláfurkál- ták azt olyan alaposan, hogy mi, ma élő rozsnyóiak is elmesélhetjük közvetlen tapasztalásból, hogyan nyílt meg egyszer a Fő-tér a terhes szekérbe fogott lovak alatt, hogyan süllyedtek a remegő, rémülten nyerítő állatok egyre mélyebbre, míg az istrángon, gyeplőszáron fennakadtak s nagy üggyel-bajjal húzták ki őket a — beszakadt tárna- nyílásból. A református templom alapjaink ásásakor is találtak egy felhagyott tárnát, pincegádorokban is vannak elfalazott régi tárnák, gyerekkori emlékeink is tele vannak bányarémek, manók és aranykincsek legendáival, melyek mind a mai Rozsnyó alatti tárnákból születtek. A főtéri Rákóczi- kamaraház pincéjéből állítólag egy ilyen elhagyott tárnán át ki lehetett jutni valahová a messzi Sajóvölgybe. ami tehát a város körülzárása esetén rej- tek-kijáratot jelentett. És ha valaki felmegy a város fölötti Kálvária-hegyre, onnan már szemléletesen feltűnik, hogy a Fő-tér és a Kle- pus felé eső rész egy külön kis fenn- térségen fekszik, melynek hirtelen letörései vannak a Sajóvölgy felé. Hiteles nyomok mutatnak arra, hogy ez a A belterület ércének kimerülése után a Rákoshegy oldalában kondultak meg a csákányok s ma is sok beroskadt bányaszáda, turlás, salakdomb és vascsapadékos forrás mutat a régi küzdelmekre, melyeket a szorgos kezek az érckincsek elnyerésért folytattak. Akkor épült a „Pallag”, a felső város, „Felső hadnagyság”, amint múzeumi irataink is említik. Igazi rozsnyói ugyan ezt „Palag”-nak mondja, különösen ott fenn a Rákos meredekje alatt, ahol valamikor a felvégi temető is volt s amelyen nemrég ingyeltelke- ket adott a város szegényeinek s alapásás közben halommal kerültek elő a régi csontok, azok a bányász-szerszámokat forgató csontok, melyek valaha megostromolták a Rákost a legendás aranyért is. Mert egy szép, aranyködös meséből bontakozik ki Rozsnyó első képe. Sosem elég a történelem, a nép mindig fiatal szíve mesét is óhajt s teremt magának. A mi mesénk pásztorfiúról szól, aki egy elveszett kolomp keresése közben elfáradt', /Jómba me-. rül s álmában tündérré vált kedvesétől kapott titokzatos utasításokat, hogyan lehet mérhetetlenül gazdaggá. A tündér szava igazául háromágú aranyróHadban, vészben, szenvedésben volt elég része Rozsnyónak! Őrtornya, melyet a Nagyságos Fejedelemről Rákó- czi-őrtoronynak nevezünk s mely a felszabadulás óta közismert lett az egész Hazában gyönyörű erkélyével s a magyar címert hordozó homlokfalával — sok veszedelmet látott közelíteni a békés város felé. Most is hord kőbordái között egy török ágyúgolyót, melyet oda befalazva hagyott az emlékező kegyelet. Úgy hordja ezt az öreg torony, mint egy „signum lau- dis”-t. De azért a legbüszkébb, szomorúan és meghatottan büszke a hősi emlékműre, mely szintén déli falában van s rajta döbbenetesen sok rozsnyói hősi halott neve ragyog arany betűkkel. 1643-tól 1654-ig épült nagynehe- zen az őrtorony, a belefalazott városcímer kőbe vésett felirata szerint, a sok háborús zűrzavar miatt. Török- dúlás, cseh rablók garázdálkodása, császári ármádiák harácsolsa, kuruc- labanc hadiszerense forgandósága, vallásháborúk, negyvennyolcas idők viharai, világháborús szenvedések, vörös világ, cseh megszállás — mindenből kijutott Rozsnyónak, ami nem is tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy csak egy ma élő, javakorú polgárnak micsoda élményei lehetnek! A város nyakán maradt félmillió értékű Kossuth-ban- kóból még ma is van emlékben minden régi rozsnyói családnál. Véráldozaton kívül ezzel fizettünk rá 48-ra. A világháborút csodálatosan meghirdető európajáró ciklon fekete förgeteggel csapott rá Rozsnyóra, kidöntötte Rozsnyófürdő hatalmas égerfáit, világgá kergette vendégeit s a fürdő soha többé ki nem heverte ezt a vihart, azóta is lézeng s most várja feltámadását. fenntérség az aleman bányászok hordalékából származott s ezt, meg a számtalan tárnajáratot tekintve, méltán mondhatjuk, hogy Rozsnyó, a bányaváros, valaha maga is bányákra épült. zsát is adott a pásztornak s ez, felébredve, valóban megtalálta a hármas aranyrózsát s álma helyén, a mai Rozsnyó közepén bányászni kezdve, töméntelen érckincset talált s csakugyan meg is gazdagodott. Bizonyos, hogy a jó vasérc és — a felső Rozsnyói völgyben némi arany is — jómódot teremtett az ősi Rozsnyón. A Sajóba beágazó Drázus, a Rozsnyói völgy patakja, szorgalmasan hajtotta az érczúzókat, kallókat, derítőket, a pörkölök fujtatóit. A város épült, szépült, templomai emelkedtek, főtéren a „Ringbürgerek” módos házai, a kivezető utcákat erős, ágyúkkal, fegyveresekkel megrakott s ostrombíró kapuk zárták. A mai Székesegyház mögött — a város legmagasabb pontján — állt valamikor a vár, melynek csak utolsó romfalát láttuk már, most élő nemzedék s múzeumunk őriz egy kis sugárágyú-golyót, mely ebből a falból pergett ki. Ebbe a várba fészkelték be magukat Giskra csehei, akik már akkor is szerettek Rozsnyón tanyázni, de Mátyás hadai kisöpörték őket, akárcsak most, Hadúr segedelmével a szegedi Fehér Lovas hős honvédjei ! Gesztenyenagyságú hadizsemlyék pihennek a városi múzeum háborús vitrinjében s a mai nemzedék csodálkozva érdeklődik, mi lehet az a furcsa kis valami, a kenyér-, zsír-, cukor- és egyéb jegyek mellett. 1919-es szükségpénzek szép békés szomszédságban megférnek az 1849-es elődeikkel, ugyanazon üvegfedél alatt. Mint ösz- szecsikart, öreg film pereg előttünk az a szomorú ősz, mikor egypár szekérderékkal Kassa felől bekocogtak az első cseh légionáriusok, csúcsos süvegekkel, válamiféle sastoliakkal, tapogatták az aléltan fekvő város üterét: bír-e, akar-e valamit, ellenállni, cselekedni, harcolni, vagy kényre-kedvre ki van szolgáltatva? És először hallottuk a furcsa, utálatos szót: Rozs- nyava! S egyszer csak törött karral földre zuhant a Kossuth-szobrunk és nem lehetett már érte bosszút állnunk. Börtönbe került az egész város és a börtönőrünk egy új állam lett, mely hazugságokból született. Majd forró, piros szelek támadtak Dél felől. Mi álmodó lelkek még mindég hittük, hogy a fehér és zöld sem hiányozhatik a piros mellől. És nagyon rokonszenvesnek találtuk a srapnelljeik búgását, mert a csehek futottak előlük s kíváncsiságunkban egy ugyancsak katonaviselt bajtársammal majdnem a Kálvária-hegy oldalában haltunk „hősi halált”, mert a Rozsnyót keletről ol- dalozó vörös előőrsök megfigyelőknek véltek minket. Igaz, megfigyeltünk, de a csehek zalánfutását élveztük örömmel. A Főtér ódon tetői úgy csörögtek a srapnellek alatt, mintha acéldiókat hintegetett volna rájuk valami hatalmas ököl. Valaki pokoli fogfájása miatt ezidőn ment fogorvosához s a Váraljai kapunál meg kellett állnia, mert akkor csörömpölt ki rajta teljes vágtában az utolsó maradványa annak a cseh ütegnek, melyet a vörösök egy telitalálattal szétlőttek. A fogfájóst majd legázolták a megvadultan száguldó lovak. Akkor még ilyen volt a háború. És megjöttek a vörösök. An- drássy Franciska grófnő hófehér márványszobra, az őrtorony alatt, ekkor látta először fehér orcája előtt gyülekezni a vörös népet, mely azután a cseh világban is mindég ott gyűlése- zett, az áldott Jótevő szobra előtt, örök fájdalmára talán még a hideg kőnek is, mely nem tudott megmozdulni, hogy lesöpörje, agyonsujtsa őket. Lövik a várost Akkoriban a vörös ütegek napokon át lőtték a csehek veszverési állásait. Az üteg a rimamurányi pörkölő mögött volt s reggel már barátságos ágyúdörgésre ébredtünk, aztán illett kimenni az üteghez, megnézni, hogyan dolgoznak a tüzérek s meghallgatni, hogyan süvölt a lövedék, mikor belefúrja magát - a kék júniusi égbe s nem sokkal utána látszik a robbanó felhőcske is a Szulova táján, ahol An- drássy Géza remek vadászkastélya állt, néhai nagy medvevadászatok színhelye, Henrik porosz herceg és más fejedelmi vadászok szállása. De rövid volt a vörös pünkösd és jött a megtorlás, melynek megint csak Rozsnyó itta meg a levét. Ántánt erősítéssel, méteres szuronyokkal, vad dühhel jöttek vissza a csehek, a menekülő vörösök gépfegyvermuniciója úgy égett a Főtéren, a nyári pompában díszlő gesztenyefák alatt, mintha kukoricát pattogtatnának, s az a kedves, öreg gesztenyefa is hadirokkant lett, ő is kapott a munícióra öntött benzinből, féloldala kiégett, nemrég pusztult el egészen, mint nagy idők tanúja ... Aznap este pedig kopaszra kifosztott lakásunk mutatta a módot, hogy az új hódítók uralmukat bevezették. Azután — először úgy élt Rozsnyó népe, mint akit fejbesujtottak. összetört lélekkel kezdtünk eszmélni, kezdtük komolyan venni a szörnyű csapást, mely eleinte annyira hihetetlen volt, hogy csak valami rossz álomnak véltük. És talán a kiszámíthatatlan isteni bölcseség akarta úgy, hogy ekkor jöttek egyre-másra nagy irodalmi centenáriumaink, elsőnek a Petőfi-centen- nárium, amelynek soha nem feledhető megünneplése friss pezsgésbe hozta Rozsnyó magyarságának vérét, fáklyát gyújtott az elnyomatás sötétjében s megmutatta az irányt, merre kell haladnunk, hogy megőrizzük legdrágább értékeinket s rajta át magyar jövőnket! Ezután már öntudatos utakat jártunk, színműpályázataink, eredeti népszínműbemutatóink voltak, fehér cenzurás hasábokkal is megtanultunk mindent megírni, börtön, házkutatás, rendtörvény sem tört meg s mikor a cseh jubileum évében hörögve üvöltött fel az új, tökéletes légvédelmi sziréna a városháza ormán, már mintha a respublika halálhörgése lett volna: Éjjelenként vakfeketébe borult az ősi bányaváros. Utcáink szakadatlanul dübörögtek az ide-oda rángatott cseh katonai egységek alatt s ha akkor nem nyílt meg a föld, nem sza*- kadtak be ismét a dohos, régi tárnák, a bányákra épült város ölén, ez bizonyPeres a film... Három aranyrózia Rozsnyó címerében
