Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-09 / 154. szám
1939 JÚLIUS 9, VASÁRNAP TEitfiDEia IRLAB SZOMBAT IETA: DAEVAS JÓZSEF Nagyanya már hajnal óta talpon volt és ügy szaladgált föl-alá a ház körül, mint egy fiát vesztett kotlós. Igaz, a napkelte máskor se szokta ágyban érni, már vagy ötven esztendő óta. De most még a szokottnál is korábban kelt és hol a gádorban, hol a pitvarban, hol meg az udvaron csattogott meztelen talpa. Rá volt hagyva az egész ház gondja, így hát nem panaszkodhatott, hogy nincs elég dolga. És hozzá még szombat is volt. Először a tyúkokat tojózta végig: megnézte, hogy melyiknél van tojás, mert ha nem tartja számon az ember, elpottyantják itt vagy ott, minden haszon nélkül. Hát itt az ilyesmiről szó se lehetett. Még azt is tudta mindegyikről, hogy mélyikre mikor szokott ráérni a tojóka: mikor a kis- fehérre, mikor a sárga gatyásra, a kender- magosra, a rózsástaréjúra s ha elérkezett az idejük, előkapta őket és fészkekre rakta, egyenként. Mikor a tojózással elkészült, enni adott nekik, meg a csirkéknek is. Nem sokat és a keveset is inkább csak megszokásból. Lehet már bogarászni és legyen eszük elkó- dorogni a közeli tarlókra. Mire végzett velük, a kacsák is fölébredtek és hangos sá- pítozással kérték az ennivalót. Kiszaladt a közeli árokpartra, tépett egy kötényre való füvet, összeaprította, megkeverte egy kevés korpával és azt adta eléjük. Közben jajgatott, sopánkodott befelé, hogy megint elfogy már a korpa, pénz meg nincsen. Egy marékkai hát még kevesebbet kevert a fűhöz, mint máskor, pedig már eddig is úgy bánt vele, mint szegényember a mákkal, ha metélt tésztára szórja ... Egyenek vágott gazt, ha nincs annyi eszük, hogy elmenjenek legelni! A jószágállományt így el is intézte s elkocogott a kúthoz egy vödör vízért. Gyorsan fölmázolta a szobát, pitvart, gádort. Ez úgy hozzátartozott a szombathoz, mint hétfőhöz a mosás: enélkiil nem lett volna teljes a hét. Közben kétszer-háromszor is ki kellett szaladni az udvarra, mert a tyúkok meg a kacsák összeverekedtek a maradék falatokon. Szétzavarta őket és rájuk ripa- kodott, mintha értenék: — Mennyetek tallózni, ne egymást egyétek! Feng a zúzátokat! Hess! Szaladt oda, szaladt vissza, futtában azonban mindig lehajolt és fölvett valami útjába eső gallyacskát, szalmaszálat, hogy azzal is szaporodjon a tüzelő. Nyögve hajolt le és majdnem elszédült, mikor fölegyenesedett, rhégis, ezt a gyűjtögetést semmiért nem mulasztotta volna el. Közben pedig nyögdéeselt, panaszolt, talán az egész világnak, mert senki nem hallotta: — Mindig lóstatni köll az embernek! Egy perc megállása nincsen, halálig!... Hogy ne legyen egyedül a bajaival, a kis Sadit, az unokáját is kizavarta az ágyból. Mert rajta kívül az volt csak itthon. A fia, meg a menye aratni voltak a csengelédj határban. A picit, a legkisebbet is magukkal vitték, mert még nem lehetett elsza- kasztani a csecstől. Álmosan kászálódott ki az ágyból a gyerek s rövid, szutykos ingében mingyárt kiült a ház végéhez, ahová már elértek a kelő nap langymeleg sugarai. Egyik kezébe egy darab kenyeret nyomott a nagyanyja, a másikba meg egy celőkét és ráparancsolt, hogy vigyázzon a jószágokra, ne marják egymást. Álmosan majszolta a kenyeret, néha-néha el is bóbiskolt, azután pedig azzal foglalatoskodott, hogy megháborítsa a lábánál futkosó bogarakat a kezébe adott pálcával, Tőle ugyan a tyúkok, kacsák akár meg is ehfették egymást. Nézte, hogy a földre hulló morzsákat hogyan rohanják meg a hangyák, hogyan birkóznak a náluk sokszorta nagyobb teherrel s mikor már majdnem elértek vele a fészkükhöz, elvette tőlük. Hadd kezdjék elülrőí az egészet. Igen jól mulatott ezen, még az álmosság is kiszaladt a szeméből. Nagyanya közben felöltözött ünneplő ruhájába, ami csak annyiban különbözött a hétköznapitól, hogy eredetileg fekete volt s úgy fakult szürkére, — azután berakta garabolyába az egész héten gyűjtött tojásokat és kikocogott a piacra, eladni, hogy az árán vegyen néhány csomó túrót és egy: két bádog tejfölt. Mert estére, mire jönnek az aratók, lepényt akart sütni. Ünnepi vacsorát. Mire hazaérkezett, már jó magasan állt a nap, de Sadi még mindig ott üldögélt a ház véginél és a hangyákat bosszantotta. Nem únta meg se ő, se azok. Hanem a tyúkok, meg a kacsák elszéledtek az udvarból, de nem a tarlók felé mentek, hanem Györéék kertjébe. Györéné már éppen haj- kurászta őket, hangos káromkodásokkal, amelyek nem is annyira nekik, mint inkább a gazdájuknak szóltak. Nagyanya ledobta, a garabolyt és szaladt értük, léiekszakadva és szidta őket. — Fenne az elveteket! — így kiabált rájuk, mert ez volt a kedves káromkodása. Törte, hajtotta őket és kiabált, lázadozott. Sadit is szidta. — Fenne az elvedet! — ripakodott rá. — Híjába mondom én, hogy vigyázz a jószágra ? Semmi hasznodat nem lehet venni ? A ielkemet is kiszaladozom értetek. Egy perc megállása nincs az embernek, halálig! ... Sadi nemigen értette a nagyanyja lázado- zásait, csak azt látta, hallotta, hogy haragszik, szidja őt, de ezt már megszokta. Csak akkor ugrott föl, mikor odaért hozzá és rajta is végig akart vágni a kezébe kapott celőkével, amivel a tyúkokat, kacsákat hajtotta meg. Fölugrott hirtelen és elszaladt. Nagyanya most ezen kezdett háborogni. Hogy még ez a taknyos kölök is úgy bánik vele, mint akinek semmit se számít a szava. Olyan ő ebben a házban, akár egy rossz cseléd... Elzargatta a jószágokat a tarló felé. Még a kacsákat is, hadd keressék meg az elszo- ródott szemet. Nagyanya ugyanis azt tartotta, hogy a szegényember jószágának is meg kell tanulni, ami nem természete ... De a rózsás taréjú tyúkot előbb behajtotta fészekre, mert annak már itt az ideje, hogy tojjon . . . Oda hessegette őket mind a tarlóra s nem szánta a kacsákat, ahogy topa lábaikkal, úszóhártyás talpukkal kínlódva vergődtek a szúrós torzsákon. — Állj ide melléjük! — kiabált Sadira, aki messziről bámulta ezt a nagy hajcühőt. — Ne engedd őket a keresztek tövihez!... Ezt az utóbbit ugyan csak a maga lelkiismerete megnyugtatására mondta. Mikor ezzel így elkészült, átszaladt Ve- cserinéhez megkérdezni, hogy mikor fűt. Mert náluk még nem volt kemence és a sütést így szívességi alapon csinálták. Az az egy-két tepsi tészta megsül a többi mellett, semmivel sem kell néki több tüzelő. Vecseriné azt mondta, hogy ebéd után mingyárt begyújt a kemencébe. Hű, akkor már keverni kell a tésztát! Pedig előbb még foltozni akart, mert estére nem tud tiszta ruhát adni ezeknek az aratóknak. És a zsákokat se hozta rendbe, pedig »ráhagyta Sándor, mikor elmentek. Ha nem lesz vele készen estig, jön majd a gyóntatás. Hogy mit csinált egész héten? Mit csinált, édes Istenem? Szaladt, ment, futott, dolgozott, mint hat cseléd, hajnaltól napestig. Mert nincs az embernek egy perc megállása se, halálig... Most is hazaszaladt, megkeverni a tésztát. Már éppen nekikészülődött, mikor rájött, hogy egy csöpp só sincs a háznál. Menni kellene a boltba, hozni, de minden fillért elköltött a piacon. Hitelbe meg nem kap, van »ár úgyis éppen elég adósság. Legalább egy tojás lenne, azért adna a boltos. Kiment megnézni, hogy megtojt-e már a rózsástaréjú ? De az bizony még olyan áhítatos pofával üldögélt a fészken, mintha csirkéket költené. Kétségbeesetten állt meg mellette. Most mit csináljon? Még elkésik a kemencétől, akkor pedig megint szalad- hat, mire talál egy másik helyet. — Tyutyukám ... tyutyukám ... — mondogatta tanácstalanul a tyúknak, mintha kérlelné, hogy siessen egy kicsit. Az fölpislogott rá okos szemeivel s talán megértette, hogy mi múlik az ö kötelességtudásán, mert egyszerre fölkotkodácsolt és leugrott a fészekről. Ott volt a tojás. Kapta és azon melegen szaladt vele a boltba. Napszállta felé megjöttek az első kocsik és rajtuk a munkások. Vidámak voltak az emberek, asszonyok, legények, lányok, mind, — énekeltek és a kalapjukat lengették, akár a berúgott lakodalmas vendégek. Talán az egynapos szabadság örömétől ré- szegedtek meg. Az egész házsoron végig kitódultak az otthon lévők az ajtók elé, mert minden házban vártak valakit. Nagyanya „vendégei“ is megjöttek. Sándor a kenyeres zsákot hozta a hátán, Julis meg a kisgyereket, egy nagykenlovel a kútára kötözve. Aludt a csöppség, elpillesz- tette a meleg, meg a kocsi rázása. — Enni szeretnénk — mondta Sándor. Az étel már az asztalrá téve várta Őket, de ezt mégis elmondta: enni szeretnénk. Ez volt a köszönésük. Kezükről, arcukról lemosták a rátapadt rengeteg port és asztalhoz ültek. Sadi gyerek már előbb jóllakott és most a földre kuporodva nézte őket, hogy inas, barna kezükben hogyan súlyosodik a zsírosán csillogó tészta. Az udvaron, a sárból rakott katlanon már hatalmas üstben melegedett a víz, mosakodáshoz. Azt mindig vacsora után szokták. Közben megjött Veréb Jani bácsi is, a szomszédból és háborúban szerzett falábával végigkopogott a gádorban. így szombaton este mindig át szokott jönni, kicsit elbeszélgetni. Nagyanya megkínálta a sütöttél. Úgyis ritkán, mások jóvoltából jut csak ilyesmihez szegény. — Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek — mentegetőzött. — Vesse szomszédasszony inkább a kutyának. Az is többet használ, mint én, a féllábammal... Mindig így szabódott, de azért mindig elfogadta. Nagyanya is mindig egyféleképpen vigasztalta: — Maga legalább visszajött. Ha féllábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom ... Persze nem mindig társalogtak ilyen szépen, jóságosán. Sűrűn megesett, hogy ösz- szeszólalkoztak valami semmiségen, ahogy a szomszédok szoktak. Nagyanya ilyenkor azzal fenyegette az öreget, hogy elüti a másik lábát is. De most ünnep volt, kenyeret Ígérő dolgos hét vége és a szavak is ünnepi gúnyába bújtak. Nagyanya ide-oda szaladgált: rakott a tűzre, tiszta ruhát hozott elő, vizet vitt a konyhába, hogy Juiis megfürdethesse a kisgyereket. Ahogy topogott, szaladozott és néha rávetődtek a vörösen föllobbanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdácsoló, kopott szárnyú kis pillangó. Jani bácsi kötelességének tartotta, hogy meghálálja a vendégszeretetét, hát dicsérő szónoklatba kezdett az uráról, Sándorhoz intézve a szavakat: — Milyen derék ember is volt szegény megboldogult! Hogy tudott dolgozni! Nem hiába, hogy szerették is a gazdái! __ Sándor szótlanul hallgatta. Kívülről tudta már az egész legendát. Mert Jani bácsi minden alkalommal elmondta ezt, így. S ők nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöttük élő emberek és maguk is . mindig csak ismételgettek, mikép életük se volt más, mint egyforma napjaik szakadatlan ismétlés. Hogy senki nem felelt neki, Jani bácsi még megkérdezte: — Hogy fizet holdja? Mit mutat? Ezt már a gabonára értette, hogy meny« nyi terem. — ölég jót mutat. Húsz kereszt is megvan egy holdon — mondta Sándor, azután bement megmosakodni. Nagyanya pedig odakuporodott a katlan mellé, a földre és a mozgalmas nap izgalmaitól újraéhezve elmajszolgatott még egy darab tésztát. Míg evett, messzire nézett és két falat között kicsúszott száján egy megelégedett sóhajtás : — Az idén talán megkeresik a kenyér- nekvalót... Eszegetett s a másik kezével görcsös, fáradt lábait nyomogatta. Veréb Jani bácsi is odakuporodott melléje s a hunyódó parazsat nézte a katlanban. Csend volt körülöttük, már az útszéli fák lombja is aludtak és közöttük a fészekre lelt madarak, csak valamelyik szomszédos kertben kurro- gott, esőt jövendölvén egy leveli béka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult ide és fönt, szédítő magasságban, ünnepiesen ce- remóniáztak a csillagok. A nyitott, zsákdarabbal elfüggönyözött pitvarajtón kiszűrődött az alvók jóízű, egyenletes szuszo- gása. — Fáradtak lehetnek szegények — mondta nagyanya végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsímo- gatni. Egyszerre csak kifordult szájából a falat és utána a csöndes sírás. — Szegény apjuk, hogy ezt nem érhette meg... • Keservesen sírdogált. Pedig boldog, megelégedett napjai kövesének egyike volt ez a mostani, mert talán lesz elegendő kenyér. Zoborvídék és Tardoskedd hangja a pesti Stúdióban Irta: Maoga János A budapesti rádió a Néprajzi Múzeummal karöllve néhány évvel ezelőtt rendkívül értékes munkatervet dolgozott ki a magyarság szeUemi értékeinek megmentésére. Kivételesen ez a terv nem maradt terv. Már két esztendő óta folyik a munka, melynek eredménye eddig körülbelül 60 néprajzi hanglemez-felvétele népdalok, népénekek, népmesék. A néprajzi hanglemez-felvételek ügyét a rádió részéről Ortutay Gyula dr., a kiváló népmese-szakértő vezeti, a népzenei anyag összegyűjtésében és kiválasztásában pedig résztvesznek az ország legkiválóbb szakértői, élükön Kodály Zoltánnál és Bartók Bélával. Mivel ennek az eléggé fel nem becsülhető munkatervnek az a célja, hogy az egész Potus Aon! csillaga Az állomásról azonnal a stúdióba mentünk, ahol már várt ránk Veress Sándor, a fiatal zeneszerző és zenefolklorista. Nagyjából előkészítettük a felvételre alkalmas anyagot, majd a két menyhei asszony egyetlen vágyát teljesítettük: megmutattuk nekik a Máty ás-templomot. Másnap reggel már Bartók Béla és Lajtha László dr. várta az Ilon nénit és Poli nénit. Amikor figyelmesen megnézegették a stúdió érdekeségeit, kigyulladt a felvétel kezdetét jelző piros lámpa és Ilon néni ajkán felcsendült az ősi zoborvidéki dallam, mely évszázadok óta minden kézfogó hajnalán fölzeng a Zslbricze tövében: Ne aludj el két szememnek velága, Mer máj felkel piros hajnal csillaga. Egyik csillag Kostydl János csillaga1 Másik csillag Potus 'Anni csillaga. Amit adtam, a jeggyürüt add vissza, Homály fogja gyémánt kövét, nem tiszta, Majd Poli néni folytatta: Hajnal hasad, csillag raOyog, Mégis a lányoknál vagyok. Jaj, Istenem, hogy szigyeilem. Hogy a hajnal itt irt engem. őszi harmat, hideg cső, ősszel érik meg a szőlő, Ha megérik borrá szűrik, Potus Annát firhöz kérik. Ez a leQény megkérette, Kostyál János nem engedte. A foglalót is rátette. Mégis magáénak tette. Potus Anni pogácsája Végig güxöt az utcába. Hova, hova jó pogácsa? Kostyál János sziV'ujjába. Két napig tartott, amíg a menyhei lakodalom teljes dallamanyaga hanglemezre került. Mert nem olyan könyíí lemezre énekelni. Egy köhintés, egy kis tévedés és kezdődik a felvétel újból. A felvétellel kapcsomagyarság szellemi értékei kellőképpen képviselve legyen :k a hanglemez-sorozatban, a múlt év tavaszán én kaptam megbízást arra; hogy a szlovákiai magyar vidékekről néhány népi énekest hozzak fel Pestre. Sájnbs, a csehszlovák hatóságok rosszindulata következtében csak két menyhei asszonynak sikerült útlevelet szerezni, a többi kiszemelt énekes nem kapta cmg az útlevelet, az egyik dudástól pedig az indulás előtt vették el a csendőrök. A két menyhei asszony: Potuska Jánosné, Fiilöp Ilona 63 éves és Fülöpné Gáli Ilona 61 éves nénikék boldogan érkeztek meg Pestre. Amikor Kelenföldről elindult a vonat és az ablakból meglátták a főváros templomtornyait, emeletes házalt és füstölgő kéményeit, könr-yebelábbadt a szemük. latban egy kedves jelenet Is lejátszódott. Gál Ilona néni egyik lemezoldalát már vagy harmadszor kellett megismételni, mert ének közben az egyik dallamnál mindig megakadt, elfelejtette, hogy melyik strófa következik. Végül azt mondtuk neki, hogy nem baj, ha; eltéveszti, énekelje tovább, ahogy eszébe jut. Azután kezdődött az ismétlés. Ilon néni újból megakadt egy pillanatra, de aztán mintha mi sem történt volna, folytatta ott, ahol eszébe jutott. Ml már megkönnyebbülten sóKéUvezményes Angol Park jegyek! Alpesi falu parkbelépővel Parkbelépő . Magasvasút . . Szellemvonat . Vízisikló , . . . Elvarázsolt kastély Dodgem (2 személy Repülő .... Inga ............... Keringő .... Csodacsónak . Whip .............. Tobogán , , . . Pilótaiskola , , Kisvasút • . . —.80 helyett —.40 „ —.40 „ —.30 „ —.30 „ —.30 „ —.50 „-.50 „ —.30 „ —.20 „ —.20 „ —.20 „ —.20 „ — 20 „ —20 „-.60-.24-.24-.18-.18-.18-.36-.36-.18-.12-.12-.12-.12-.12-.12 Stádium Jegyirodában Budapest, Vili., József-körút 5.
