Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-09 / 154. szám
1939 JÚLIUS 9, VASARNAP TEBDIDEltl -WagVaRHIMíAE 9 KERESSÜK INKÁBB AZT, AMI ÖSSZEKAPCSOL IRTA: SÁRKÁNY OSZKÁR / Két levelet kaptam a múlt héten. Az «egyiket a kisebbik magyar haza legnyugatibb széléről, Galántaról, a másikat a legkeletibb végekről, Beregszászból. Ez a két levél, egymástól teljesen idegen, távoli, más tájakról bizonyította számomra azt, hogy Beregszásztól Galántáig egyformán rezdül és egyformán mozdul a „Felvidék”. íme itt a galántai „Felvidéki testvér" levele: „Ha minden óhazai édes testvérünk ilyen tárgyilagosan látná a helyzetet, nem kellene félnünk. Én úgy érzem, a szellemi kettéhasadás már meg Í3 indult, de ezzel szemben nagy vigaszunk az, hogy éppen az anyaországban ma már rengeteg a világos látású, képzett koponya. Sőt egy kis paradoxonnal, ott talán többen és igazabban képviselik azt a szellemet, amit általában „felvidéki szellemnek” neveztek el. Csakhogy még többen képviselik ott a régi világot is, mert az anyaország kétarcúsága régi baja a magyarságnak. Nos, minálunk is „szépen” kiformálódik a Felvidék másik arca is, amely voltaképpen az elmúlt 20 évben is bizonyára megvolt, de a kedvezőtlen viszonyok miatt takarva kellett maradnia. Sebaj. Csak a valóság válik nyilvánvalóvá. Tisztább lesz a csatatér, könnyebb a harc, és becsületesebb. Úgyis csak kemény harccal lehet lassanként kiirtani a feudális és liberális szellemet édes magyar hazánkban. Ha a mi „felvidéki lelkünk’1 pedig bezárul a hamisan mutatkozó anyaországbeliek előtt, akkor csak azt tesszük, amit az „anyaországi felvidékiek" tettek és tesznek különösen az utóbbi időkben. A magyar élet szekerét kétfelé húzzák, azért nem jutunk előbbre. Az igazság s az ország érdeke azonban a mi oldalunkon van, a hátráltatók pedig egyre gyengébbek, kapkodób- bak. Én hiszem, hogy nem lesz soké, amikor a bezárult felvidéki lélek újra kinyílik, egyszerre s együtt az anyaország igaz leikével. Ha ezt nem hinném, nem hinnék a magyarság jövőjében.” A beregszászi levélből csak egy mondatot ragadok ki: „Soha nem jönne újabb Mohács!" Idestova két hónapja, hogy azokat a feljegyzéseket, melyek ilyen megdöbbentő visszhangot keltettek a legkeletibb és a legnyugatibb felvidéki végvárakban, megírtam. Akkor merésznek, sőt talán elhamarkodottnak tartottam, egyetlen táj, egyetlen város viszonyaiból leszűrt általánosításnak, merész következtetésnek, hiszen első élményeimet valóban még a kezdet nehézségei is színezték és bizony félvő engedtem útnak, félve és remélve, hogy vagy a következmények, vagy a felvidékiek tiltakozása megcáfol. Sajnos, nem így történt. A cikk két hónap alatt sem avult el és a hang, mely Galántáról és Beregszászról felel, bizonyítja, hogy nem elszigetelt üszkösödésről van szó, hanem válságról, melyben majdnem az egész milliós visszatért magyarság vergődik. Ma látom, hogy nem saját fantáziám Mohácsával, jövendő nemzetszakadás rémképével viaskodom. Ma már egész világosan áll előttünk, hogy nem átmeneti nehézségekről, adminisztrációs késlekedésekről, vagy az átalakulással járó súrlódásokról van szó. S mindenekelőtt: ma már mindenkinek be kell látnia, hogy nem az idegen szellem sárkányával viaskodnak á mágyaf szellem Siégfriedjei, nem csupán a visszatért magyarság kis töredéke, holmi benesi gyászmagyarkák azok, akik vonakodnak fejüket a cifrára faragott igába hajtani, hanem éppen a magyarság nemzetéhez, népéhez mindvégig hű legjobbjai mindenütt azok, akik a felvidéki- ség bástyáiba vonulnak, hogy húsz év nehezen kiharcolt eredményeit védjék. Az anyaországi magyar azzal a küldetéstu- datta.1 lép a Felvidékre, hogy magyarságra kell elsősorban oktatni a felvidékieket, hiszen a húsz év anyagilag talán jobb sorsba juttatta, de elnemzetietlení- tette őket. Hát ilyen mélynek ismerik az anyaországiak magyarságukat, hogy húsz évnyi idegen uralomtól, vagy pláne ä jobb anyagi viszonyoktól féltik és el sem tudják képzelni, hogy valaki jó magyar mardhatott volna, ha a börtönt, a személyes üldöztetést, vagy az anyagi bukást el is kerülte? Ma a hig-magyarság árasztja el a Felvidéket és boldogan vegyülnek vele azok, akik az előző uralkodó népbe is belehigultak. A anyaországi szellemnek kész útegyengetöi ma mindazok, akik eddig is átmentették azt, ami harminc évvel ezelőtt is csak külsősége volt a nemzetiségnek s most nyugodtan dobják áldozatul mindazt, amit a Felvidék nyújthat az egyetemes magyarságnak: demokráciát, szocializmust, népi gondolkodást és az emberi méltóság érzését. Nemcsak a régi keretek tértek vissza, nemcsak a vármegye, de az annyira ellenszenves tipusok és sok egyéb, ami nyugalmat, biztonságot, kényelmet és önelégültséget biztosít a könnyen asszimilálódó rétegnek. A népvándorlás egyre tart: elég a kinevezési rovatot átfutnunk, hogy fogalmat alkossunk magunknak arról, hogy menynyire „megbízható” egy felvidéki magyar város vezetősége. Megértjük, hogy csendőrséget, rendőrséget, katonaságot, pénzügyi tisztviselőket, tanárokat az anyaország küldött a felszabadult területekre. Ez nem is lehetett volna máskép. # Reflexiókat akartam fűzni két levélhez és ime sérelmekről beszélek, öt hónap felvidékivé edzett abban az értelemben, hogy az 5 sorsukat a magaménak érzem. Igen, a magamének érzem az ő többjüket, amivel húsz év alatt emberiesebbek és magyarabbak lettek s épúgy fáj, mint nekik, ha valamitől búcsúzni kell, valamitől, ami új és szebb idők lehetőségét zárja magában. De hiszen az újarcú felvidéki magyarok sincsenek egyedül. A „felvidéki" jelző mintha csak gúnynévként ragadt volna az érsekujvári, rima- szombati, beregszászi magyarokra. Húsz évig egyikük sem nevezte magát felvidékinek, tilos volt pedig a szó. A felszabadulás mámorában nevezték az egész Szlovákiát Felvidéknek és így ragadt rá azután erre a keskeny alföldi sávra is. Ma megszokták és bizonyos büszkeséggel hangsúlyozzák, mint valamit, ami elválaszt. Felvidéki szellemről vitatkozunk és felvidéki köszöntéssel búcsúzunk. A szó ma él: mentői gúnyosabban ejtik ki egyesek, annál szivósabban ragaszkodnak hozzá mások. De rossz ez a szó mégis, hiszen akaratlanul is távol tart olyanoltat, akik éppen úgy gondolkodnak, mint a felvidékiek, akiknek akkor is, most is éppen úgy fáj minden felvidéki sérelem, mint magyar sérelem, távol tart olyanokat, akik éppen olyan felvidéki szelleműek, mintha Érsekújváron vagy Kassán élték volna le az elmúlt húsz évet. Távol tart olyanokat, akik más Utón jutottak el a felvidéki szellemhez, ami semmi esetre sem egy tájnak, ennek a hosszú határsávnak, föld, éghajlat, nép, történelem együttműködéséTomcsányi Pál vadőr a dömsödi erdőségben arra lett figyelmes, hogy pár száz lépésnyire tőle lövöldözések történnek. A puskadördülések irányába sietett és ekkor látta, hogy Simon Sándor hírhedt orvvadász három nyulat visz a hátán. Felszólította Simont, hogy álljon meg, az orvvadász azonban lekapta válláról a puskát és a vadőrré lőtt. Tomcsányi viszonozta a lövést és valóságos puskapárbaj keletkezett közöttük, alig 30 lépésről sütögették egymásra a serétes vadászpuskákat. Végű mindketten megsérültek. Simon futásnak eredt, dé a vadőr üldözőbe vette és közben még három lövést adott le rá, úgy, hogy Simon súlyos sérülésekkel összeesett. Tomcsányi a magával tehetetlen orvvadászt a hátára vette és a községi orvoshoz futott vele, hogy első segélyben részesüljön. Ekkor derült ki, hogy a serétek az orvvadászt megvakították. A pestvidéki ügyészség úgy az orvvadász, mint pedig a vadőr ellen szándékos emberölés bűntettének kísérlete miatt emelt vádat, az orvvadásszal szemben küvel kialakult egészen sajátos terméke. Nem lehet olyan értelemben felvidéki szellemről beszélni, ment erdélyi szellemről* Elég volt azt kutatni, ami elválaszt, keressük inkább azt, ami összekapcsol. Mint a galántai levél is felhívja a figyelmemet rá: az anyaországban is megtaláljuk a felvidéki szellem képviselőit. Üjarcú magyarok vagyunk inkább, mint korcs felvidékiek. Az Anyaország-Felvidék ellentét bántó élét csak úgy látszik lehetségesnek levezetni, ha kikapcsoljuk a tájak szembeállítását. A húszéves hagyomány valójában csak úgy illeszkedhetik be értékesen a magyar szellemi életbe, ha elvonatkoztatjuk táji elszigeteltségétől, ha részt kíván venni a magyar harmadik oldal munkájában. A felvidéki szelleműek nem szabad elszigetelődnie olyképpen, hogy saját problémáját csak önmagában látja, hanem keresse meg az összefüggéseket az egész magyar problématikával. A magyarországi újarcuaknak nagy élmény a „Felvidék.” Itt megvalósulva, vagy a megvalósulás felé vezető utón látnak Sokmindent, amiért ők még hasztalan küzdenek. S mi több: nemcsak egyes kiemelkedő vezetőket találnak, hanem tömegeket, akiket átjárt már a „szellem”. Igaz, a harcmodorunk különbözik. A felvidéki újarcuak védelemre, az anyaországiak támadásra rendezkedtek be. De a két harcmodor kiegészíti egymást, a támadók és védők egymást segítik. Nem tudok ellenállni annak a bizalomnak, ami galántai levélíróm soraiból kicsendül. Hinnem kell, hogy kinyílik újra a bezárult felvidéki lélek, ha megismeri az Anyaország igazabb arcát is. „Tájékozódtunk”, a Felvidék megtalálta azokat a harcosokat, akikben szövetségest láthat, az újarcú Anyaország is megismerhette a felvidéki szellem méltó képviselőit. De közelebbről is ismernünk kell egymást. Szükséges, hogy kicseréljük reményeinket és aggodalmainkat. Az anyaországiaknak meg kell ismemiok az „érsekujvári utópiát”. Szövetséget kell kötnünk, — ha csak egy tekintetben, egy kézszorításban is. Ezért indítványozom, hogy rendezzük meg az újarcu magyarok, a felvidéki és anyaországi „felvidéki szelleműek” első találkozóját lehetőleg egy olyan központban, ahol a húsz év eredményei a legtisztábban állnak előttünk, például Érsekújváron, vagy Oalántán. Jöjjön el idé mindenki, aki egy szociálisabb, népibb, demokratikusabb, műveltebb, magyarabb Magyarországot akar. Mikor előző feljegyzéseimet írtam, bizonyos csüggedtség vett rajtam erőt. Megállapítottam a szétesést, de nem találtam semmit, ami bizalommal tölthetne el. A galántai és a beregszászi levél azonban meggyőzött az összeforradás lehetőségéről és megmutatta az útját is. lön hatósági közeg elleni erőszak címén is vádiratot adott ki. A bűnügyet szombaton tárgyalta a pestvidéki törvényszék Nagy Miklós dr. tanácsa. Tomcsányi nem jelenhetett meg a főtárgyaláson, mert röviddel az eset után meghalt. A tanácselnök felolvasta az ő sérüléseiről kiadott orvosi jelentést, amely szerint körülbelül húsz serét fúródott a mellébe, azonban a sérülései ennek ellenére jelentéktelenek voltak, mert az eset alkalmával vastág bőrkabátot hordott és az felfogta a serétek erejét. így a halála nem ennek következtében következett be, hanem amint a tanuk mondották, bosszú áldozata lett, valószínűleg a dömsöcli orvvadászok tették el láb alól. Simon Sándort végül a bíróság a vád szerint mondotta ki bűnösnek és négyhónapi fogházzal és háromévi hivatalvesztéssel sújtotta. A törvényszék nyomatékos enyhítő körülménynek vette, hogy elvesztette a szeme világát. A királyi ügyész súlyosbításért, az elítélt orvvadász enyhítésért fellebbezett. Kilencvenhéi kárpátaljai diák Budapesten Magyar-ruszin szerenád a fővárosban Szerdán este futott be a budapesti Ke- leti pályaudvarra az a vonat, amelyik a kárpátaljai Szolyva kárpátorosz gimnáziumának 47 leány- és 5Ó fiűnövendékét többnapos látogatásra Budapestre hozta. A gyerekek — III.—VIII. osztályos diákok — Bronzley János igazgató, továbbá Dobos Magda és Thán Mária tanárnők vezetésével jöttek, hogy a magyar főváros szépségeit megcsodálják. A ruszinsz- kói gyerekeket a Magyarországi ftuszinsz- kóiak Egyesülete fogadta kedves ünnepséggel. Davidovics András, az egyesület elnöke üdvözölte őket. A diákokat, akik már legtöbben a cseh megszállás ideje alatt születtek s így csak most ismerhetik meg a magyar anyaország szeretetét, a főváros látja vendégül. A Szapáry-utcai diákszállóban biztosítottak számukra szállást és ellátásukról is a legnagyobb szeretettel gondoskodnak. A főváros csodáinak látogatását csütörtökön kezdték meg. Végigjárták a Királyi palota tündértermeit, a Várkertet, meglátogatták á Tudományos Akadémiát, megcsodálták a parlamentet, a Kúriát, majd a Szabadság-térre, Észak szobrához és áz Örszágzászlóhoz zarándokoltak, ahol bensőséges ünnep keretében a magyar és a ruszin Himnusz eléneklésével adtak hálát a magyarok Istenének, hogy visz- szavezétte őket az ősi anyaországhoz. Pénteken a Margitszigetet járták be s a délelőttöt a Palatínus-strandon fürdéssel töltötték. Délután cirkuszban voltak, este a kivilágított Budapest szépségeit csodálták meg a Dunapartoű, vacsora után pedig „magyar-ruszin szerenádot“ adtak, kórusban énekelve végig legszebb népdalaikat. Szombaton bejárták a főváros többi nevezetességét. A fiatal kárpát-orosz vendégeket látogatásuk alatt Szikszay Sándor, a Rn- szinsekóiak Szervezetének titkára kalauzolta, lelkes szeretettel. MOST JELENT HEG! Kerecsényi Untai „t A SARAT. HEG A KSHMS c. könyve Vendelje meg azonnal kiadóh.vafaiunlcnót Ara disaköiésben 6a— pengő. Bosszúból meggyilkolták ez orvvadászok a dmmsődi vadőrt Puskapárbaft vívóit a vadőrrel és a sőrétektől megvakult a hírhedt orvvadász
