Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-25 / 143. szám

24 TECTIDEta J^öfekRHIRIÄK 1939 JÚNIUS 25, VASÁRNAP Rozsnyói Mikrofon írja: Nyíresi-Tichy Kálmán öregdiák a múltba néz.,. A rozsnyói jubiláris öregdiáktalálkozó feledhetetlen élménye marad minden részt­vevőnek. Már az előtte való napokban fel­tűntek a csodálatos arcok, melyek úgy vo­nultak el előttünk, őslakók előtt, mint valami látomások, félálom-szédületben fel­merülő valótlan valóságok. Az ember végigtörölte homlokát, megdörzsölte a sze­mét, kicsit a halántékát kellett megszorí­tania: Istenem, hol láttam ezt az arcot? Ismerem? Vagy csak álmodtam? Az-e, akire gondolok? Vagy talán a bátyja, az édesapja?... Vagy nem is ismerem? Végignyitogattuk lázas igyekezettel az emlékezés kicsi fiókjait, keresgéftük ben­nük a tíz-húsz-harminc év előtt elrakos­gatott arcképeket, szembesíteni akartuk a jelent a múlttal, de oly nagy a távolság s oly sok minden történt azóta! Ez a deres haj, ez a hajlott hát, ez a megroggyant járás, — vájjon, ugyanazé-e, aki valami­kor, akkor, a boldog diákévekben szőke volt, délceg volt, ruganyos volt? És egyre tartott a szellemjárás. Rozsnyó öreg szerelmesei ballagtak, bolyongtak a város zeg-zugos utcáin, környékén, rétjein, lankásain, hegyoldalain, a Sajó mentén. Keresték önmagukat, keresték a bolondos, haszontalan, kötöznivaló, ezer csinytevő, kacagó énjüket, amelyik úgy eltűnt a vég­telen idők fekete malmában, mint ahogy egy marék búzaszem után liszt sem hull a garatból, nyomtalanul szétmorzsolják a rettenetes kövek ... A díszközgyűlés napján hatvan-hetven- nyolcvan éves öregdiákok borultak a két öreg templom padjaira, sóhajtva, imád­kozva, zokogva. Fekete folyamként höm- pölygött át a városon ez a különös csapat, annyi örvendő s mégis annyi meghatott, könnyes férfi. A fekete, széles folyam be­kanyarodik a Rákóczi őrtorony alá, a hősi emlékmű elé, a megbízottak babérkoszorút helyeznek el s az emlékező csapat csendes tiszteletadással vonul el a hősi halált halt öregdiákok gránitba merevített nevei előtt... Zászlófelvonások a két Alma Mater ud­varán. Szívet indító, ünnepi aktusok. Aztán a fekete folyam a temetőbe ér, végigka­nyarog ismerős sirok között s amerre jár, £ szeretett sírokat friss virágok borítják: öregdiákok köszöntik az öröklétbe költö­zött tanáraikat. Teljes pompájában tobzó­dik a nyár, csupa virágillat a temető, har­sány kakukszó és rigófütty zeng a fejünk fölött, de mindenki félhangon suttog, a szívek valahogy oly nehezek. Ballag a sok öregdiák, ballag s egy kicsit mindegyik érzi, hogy a közös vég felé ballagunk, min­dig több a sír, nagyobb az út, több a ko­szorú ... A sok-sok lépés alatt sistereg a temetőutak kavicsa, — nekem valami olyan érzésem volt, mintha az idők tengelyét hallanám csikorogni, amint forog, forog, könyörtelen egyformasággal s viszi előlünk az életet, az egyetlent, a rövidet, az egyre rövidebbet... Hárman, jó harminc év előtt érettségi­zettek, közrefogtuk egykori számtantaná­runkat. Megkérdeztük, mind ja meg: melyi­künk kicsoda? Könnybeborult szemmel né­zett végig rajtunk, fakón elmosolyodott, csendesen megingatta őszbeborult fejét, jelezve, hogy nem ismer ránk s azt mondta: — „Hiszen ha ez a nyolcvan esz­tendő nem volna, fiaim... Ha én az arco­tokra még emlékezni tudnék!“... Ugyanezek hárman, kezdtük „felmon­dani“ egymásnak az egykori névsort: Becho, Breitbart, Dolhy, Domokos, Fábry, Fekete, Gonda, . . . aztán már aka­dozott a lecke, itt-ott hézag támadt. Héza­gok támadtak a valóságban is. Becho meg­halt, Breitbart megholt, Domonkos öngyil­kos lett, — ej, nem jó, ha az öregdiák na­gyon visszanézeget. Vagy inkább másra nézzünk. Például arra, mikor áldott, puhaszívű tanárunk, Prékopa István, a fizika órákon képes volt félóraszám azon merengeni, hogy hiszen ha éppen akarjuk, a prizmát kocsonyából is lehet csinálni, az is töri a a fényt. Mi aztán buzgón adtuk a további tippeket az ilyesfajta elképzeléshez, az óra szépen eltelt ilyen fantazmagóriákkal, fe­lelés nem volt, az anyaggal pedig úgy el­késtünk, hogy érettségi előtt májusi hajna­lokon tartott nekünk pót-órákat, amikor már csakis kifogástalan üvegprizmákról tárgyaltunk, de komolyan! Vagy arra emlékezzünk, mikor a rossz tanulók terrorja alatt kiosztottuk személy szerint a „sédákat“, mindenki egyet tanult meg s a sédahuzásnál kicserélte a kihuzot- tat a neki előre kiosztottál. Kockázatos Volt, de sikerült s a „bukoncok” átmentek. Vagy arra, mikor az öreg gimnáziumun­kat átépítették s a mi osztályunk addig a Kaszinó nyári helyiségébe volt beosztva, ott aztán betyár-tanyát rendeztünk be s egy szép napon az udvaron frissen agyonvert patkányt sütöttünk a kályhában, gondolva, hogy a rossz szag miatt „elmarad az óra“. El is maradt, nem úgy, mint dr. Götz István tanárunk alatt egy fiatalabbik osz­tálynak, amelyik gumit tett az osztály kályhájára. Éktelen bűz támadt, nem volt nehéz ráismerni: mitől ? Bejött Götz, egyet szippantott s lakonikusan szólt: — „Gu­mit tettetek a kályhára? Csalódtok! Nem fog elmaradni az óra, nem is szellőztetünk, felelés lesz!“ — És beszekundáztatott vagy négy-öt jó pipát. Soha többet nem tettek gumit a kályhára. Az sem volt utolsó, mikor történelem- tanárunk: Hallay Zoltán, a magyar kirá­lyok uralkodási évszámait kívánta különös­képpen s egy osztály úgy segített magán, hogy a királyok nagybetűs, évszámos név­sorát felszögezték egy rajszöggel a katedra ablakfelőli oldalára, amerre Hallay sosem járt. Onnan aztán finoman leolvasták az érdekeltek s a tanár úr melegen meg volt elégedve. Jaj, de egyszer váratlanul be­toppant a direktor úr, aki ugyancsak járt­kelt minden irányban s bár a tetteseknek volt idejük a királyi névsort eltűntetni, de tudományuk forrása ezzel elapadt s szánal­masan dadogtak és szekundáztak. A tanár úr pedig csodálkozva jegyezte meg, hogy az igazgató úr jelenléte mennyire megza­varta és lámpalázba hozta tanítványait... Aladár még egy utolsót szörcsintett, na­gyot nyögött és akkorát fújt, hogy kisebb viharnak is beillett volna. — Na, te malac — kedveskedett Péter és vakarni kezdte a fülét. Aladár engedelmesen eresztette alá a fejét és bután pislogott. Éjfélig tartotta volna így a fejét, ha egy légy az oldalára nem száll. A legyek idegesítették és min­den e célra használható végtagjával küz­dött ellenük. Most is gondolkodás nélkül hajította oda a fejét, hogy akkorát csat­tant, mint mikor teli krumpliszsákot vág­nak a kamra padlójához. Közben majd felnyársalta Pétert. Az apja dühösen kapta nyakon és nagyot ló­dított rajta: — Mindig mondtam, hogy ne mássz olyan közel ahhoz a tehénhez. Egyszer még felhasítja a beled... Különben hol­nap úgy is jön érte a mészáros. Péter szívét a rémület összeszorította. Hát mégis!... Hetek óta viaskodik az apjával Aladár életéért. Könyörög, sír, jajgat, az ülepét a pádhoz veri és dühöng: — Ne bántsák Aladárt, maguk kegyet­lenek. Kit bántott az, hogy meg akarják ölni... Ez a hála, hogy szántott, meg te­jet adott. Az apja csak nevetett, vagy mikor már kibírhatatlan volt a fiú, rácsapott a nad­rágjára és a kamrába zavarta aludni. A kamra oda nvílt a hátsó házba, ahol ál­landóan tartózkodtak, és Péter az ágyból hallgatta szipogva, hogy apja odaszól az anyjának: ' •— Mit csináljunk ezzel a kölyökkel? Va­cak lesz ez parasztnak, hogy sajnálja a tehenet. Én is szeretem szegény állatját, de hát törött lábával nem tudok rajta szántani... Péter kiugrott az ágyból és bedugta a fejét az ajtón: — Vegyen másikat és Aladár hadd te­jeljen. — Nem mondanád meg, hogy miből ve­gyek — rivalt rá az apja, hogy Péter esze nélkül ugrott vissza a sötét ágyba. Onnan hallotta anyja szavát: — Igazán nem lesz jó parasztnak. Oda kellene adni papnak vagy suszternek ... így viaskodva jutottak el eddig a szelíd nyárvégi estéig. Péter harcolt a szüleivel és vigasztalta Aladárt: És az áldott-jó, de nagyon öreg Láng bácsiról szól a rege, — a testvér-intézet öregdiákjai mesélik, — hogy gyűlölte, nem tűrte, ha valaki az osztályban az ablak­kilincsre kalapot akasztott. Mindig levé­tette onnan. S mert bosszankodott, tehát mindig volt kalap az ablakkilincsen. Egy­szer a papnevelőből valamelyik növendék kiszolgált öreg keménykalapját akasztot­ták oda s várták a hatást. Láng bácsi jött s mérgelődött: — „Mi az, már megint kalap van az ablakon? Kié?“ — Nem je­lentkezett senki. — „Mindenki vegye fel a fogasról a kalapját, hogy lássam, kié a kalap!“ — Mindenki felvette a maga ka­lapját, mindenkié megvolt s az ablakon mégis ott lógott a fekete kemény kalap. Csakhogy akkor már nem a papnövendéké, hanem a Láng bácsié, mert egy össze­esküvő kicserélte. Láng bácsi pedig kije­lentette : — „Mivel a kalapnak gazdája nincs, megsemmisítem!“ — És előbb le­emelte, aztán úgy vágta föl a kilincsre, hogy átlyukadt. S nagy elégtételt érezve kezdte meg az órát. Csak távozáskor vette észre, hogy — a saját kalapját ölte meg, mert az övé helyére csempészett idegen kalap fülig esett be a fejére ... Fiúk, fiúk, mikor lesz megint „lyukas óránk’’ ? Mikor megyünk a Nyerges oldalba friss kalarábét lopni s szende arccal, nyá­jasan beszélgetni a krumpliszedő asszo­nyokkal, szinte az orruk előtt huzigálva ki s dobva hátra a cinkosoknak a zsenge csemegét? A sétatéri Kiss-emlék csúcsára fel tudnátok-e még mászni? Én már aligha. Nem engedi a Hexenschuss ... Előbb ezt nem lehet, később mást nem, végül semmit sem. Elfogy a lecke, melyet ránk rótt az Élet. Aztán — nincs tovább. Mit is csináljon az öregdiák? Nem tehet mást: a múltba néz... . ~. Ne, tehénkém, nem hagylak el­vinni. Fáj a lábad? Simogatta a tehenet és az mélységes hallgatással bámulta. A maga módját végtelenül szerette a gyere­ket. Hiszen együtt nőttek szopós borjú ko­rától, amikor versenyfutást rendeztek a szérűn. Azért meg különösen hálás volt, hogy a fiú a járom helyét vakargatta ké­sőbb a nyakán. Péter úgy érezte, hogy ebben a bámu­lásban Aladár a múltakra emlékezik. Kü­lönben szentül hitte hogy az állatoknak lelkűk van, jobbak, mint az emberek és Is­ten nem azért teremtette őket, hogy le­gyilkolják, hanem, hogy éljenek. Élni olyan szép, olyan jó és olyan borzamas az, ha valaki megszűnik. Riadva gondolt arra, hogy ő is megszűnik egyszer és az Ipolyotn tovább ragyog a nap, a szél fehér felhőket visz odafent, az emberek jámak-keinek és ő nem lesz. Sokáig bámult most is maga elé. Aladár már besántikált az istállóba, apja vissza­felé a házba menet szólt oda neki: — Péter, vacsorázni és feküdj le. Péter elindult, mintha álomban járna. Holnap kibiceg Aladár a kapun és nem jön többet vissza. Oldalba vágják é3 visz- szanéz őrá, és ő nem tud segíteni. Szerette volna megrázni apját, ha bírja. Vacsora nélkül bujt ágyba. Hánykoló­dott, forgott és törte a fejét. Aladáron se­gíteni kell. Mikor apja bejött és lefeküdt, a szomszéd ágyban megmerevedett. Várt, míg apja elalszik. Nyitott szemmel bámult a kamraablakra. Kint a szomszéd ház fe­lett csillagok ragyogtak és csöndesen úszott valami árnyék köztük. Az apja végre egyenletesen szuszogni kezdett. Péter felült az ágyban. A homály­ban lassan körülfordította szemét és lecsú­szott a földre. Nyalábba kapta ruháját és kisurrant. Anyja is aludt már. Lassan az asztalhoz húzódott és a kenyeret kereste. A kés megcsörrent. Megint csak mereven állt meg. Csönd volt, csak szíve dobogott. Aztán végtelen óvatossággal levágott egy darab kenyeret és kiszökött az udvarra. Útközben húzta fel a nadrágját és a kabát­ját. A kenyeret belegyömöszölte a zsebébe. A sötétben kavicsra lépett, sántítva és nagyokat nyelve ért az istálló ajtóhoz. Lassan kinyitotta. — Aladár! A tehén nagy zajjal riadt fel és vergő­dött négy lábára: — Csitt te, ne csinálja ilyen zajt, mert észrevesznek. Odaugrott a válvuhoz és a láncot kezdte oldozgatni. A tehén lehajtotta a fHét és várta, hogy a nvakát vakarja a fiú. — Most ér"1: r*. suttogta Péter, —• siess te is. Megszökünk ... A. tehén lomhán kifordult a vályútól és kibicegett az istálló ajtaján. Aladár Mese a palóc éjszakákból Ír la: Sinkó Ferenc — Erre te, a kert alól megyünk. A hatesztendős, mezítlábos kölyök meg a sánta tehén elindult a kertek alatt. Egy pillanatra megálltak. Most merre? Fent szikrázva táncoltak a csillagok és körös­körül hallgatagon lélegzett fa, bokor, rög. A világ széles és ellenséges. A szomszéd faluból kutyaugatás hallatszott át gyön­gén és erőtlenül. A tehén leeresztette a fe­jét és füvet kezdett harapdálni. A fiú elke­seredettem nézett rá: — Meg akarom menteni és az itt zabái, Aladár, ne. te lomha dög. Ráncigálta tovább. A tehén engedelme­sen bicegett. így mentek, a fiú reszketve türelmetlenül, a tehén nyugodtan, egyet- egyet falva jobbra és balra. Árnyékok táncoltak a fák alatt, az árkokban félelem lappangott. Az éjszaka mind sötétebb lett. És egyre fáradtabb a tehén is, a gye­rek is. A határ szélén megálltak. A fiú reszketni kezdett és könnyein keresztül né­zett a táncoló csillagokra. — Istenem, nem segítesz? Jót akarok! Leült az út szélére és csendesen sírdo­gált. Aladár egy darabig hallgatva nézte, aztán lassan, két első térdére leereszkedve lehevert ő is az út szélére. Péter dider- gett, közelebb húzódott a tehénhez, rátette a fejét és szépen, csöndesen elmerült a könnyeibe és az éjjeli ragyogásba ... Amint bámult felfelé, egyszer csak furcsa tüneményt vett észre. Észrevette, hogy az egyik fant a magasságban szálló ködhullám nem köd, hanem függöny, amit láthatatlan kezek húznak szét. S amint széthúzzák, mögötte egy ablak van. Az ablak kinyílik és kihajol rajta egy fej. Óriás arc, hatalmas váll! A szemei mirat két hold, haja, szakálla, mint ezüstös fel­hők. — Ez a Jóisten — suttogta Péter és dobogó szívvel figyelt. A ragyogó arcc az ablakban valahová hátrafordult és valakihez szólt. A hangja halk volt, de erős, mint a szél: — Persze, ezért nem tudtam aludni. Miért nem vigyáztok rá? Péter szorongva kiáltott fel: — Istenem, segíts rajtam. Aladárt a mészárosnak akarják adni és én szeretem. Meg akarom menteni, de nem szánják meg. A ragyogó arcból mosoly sugárzott a föld felé és hang szűrődött alá: — Majd küldök valakit, aki megszán. Péter felriadt. Valaki a lábába rúgott. Szemét dörzsölte és bámult maga elé. Sö­tét árnyék állt felette. Kezében pisztoly és villanylámpa, fején micisipkta. A villanylámpa fénye visszaverődött a tehén oldaláról és egy sötét, kegyetlen arcra vetődött. Péter nyugodtan nézett rá. Az idegen durván kérdezte: — Veled mi van. kölyök? Mit akarsz itt? — Kérem én Péter vagyok, ez itt Ala­dár. Megszöktünk, mert szegényt holnap a mészárosnak akarják adni. A sötét arcból még sötétebb kacagás szakadozott fel. Péter tovább folytatta: — Ugy-e magát küldte a Jóisten? A sötét arcon meghökkenés rándult végig. Bámult és halkan kérdezte: — Miért gondolod, hogy az Isten kül­dött volna? Én rabló vagyok. Péter vállat vont: — Az mindegy, előbb álmomban ott fent kinyílt az ablak és Isten kihajolt rajta és azt mondta, küld valakit, aki segít rajtam. — És hogy segíthetek én rajtad? — Nem tudom, de segíteni fog. A sötét ember kiegyenesedett, aztán felfelé nézett, oda, ahol előbb Péternek kinyílt az ablak. Aztán hirtelen^ vissza­fordult. keblébe nyúlt és egy marék pénzt nyomott a fiú markába. — Nesze, de ezt nem loptam! Ezzel elrohant, mint akit kergetnek. Péter felugrott és rákiáltott Aladárra: — Úgy bámulsz itt, mintha nem is ró­lad lenne szó. Gyere, megyünk haza. Mentek vissza, a fiú megint. türelmet­lenül, a tehén megint sántítva és egyet- egyet falva jobbra-balra. Hajnal volt, mire bezörgetett a kamraablakon: — Édesapám. Az apja riadva ugrott ki a pitvarajtó elé anyjával együtt és bámult a fiúra, meg a fiú mögött álló tehénre. — Hát ez meg mi? — Megjöttünk. — Honnan? — Megszöktünk, hogy Aladárt ne vigye el a mészáros. Útközben Isten küldött egy rablót, aki pénzt adott, de nem rabolta! Most már ittmarad Aladár, úgy-e? Itt a pénz. Az apja csak nézte a pénzt, a gyereket, a tehenet. Aztán csak ennyit mondott: — Mégis papnak adjuk. Felelős szerkesztő: LUK ft GÉZA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓV A 1,1. AI. AT RT.. BUDAPEST. VIII. RöKK SZILÁRD UTCA 4. — FELELŐS.* GYŐR Y ALADAR IGAZGATÓ

Next

/
Thumbnails
Contents