Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-07 / 104. szám
tewideKt KIP 1939 MÁJUS 7, VASÁRNAP ROZSNYÓI MIKROFON Irta: Nyíresi-lichy Kálmán Nemzethüségi arithmetika 'Adva van: Nemzethű úr, aki a cseh uralom alatt — bár nem akarok a milliókkal dobálózni -— szép vagyont gyűjtött. Ebből csak úgy mellesleg megvett egy főtéri emeletes sarokházat, ősi gyökerű rozs- nyói úri családtól, úgy hatszázezerért, cseh koroában. A cseh korrupció lehetővé tette, hogy Nemzethü úr jól lövedelmező állást is „vegyen” az egyik fiának, pár tízezerért, ugyancsak ck-ban. Jött a felfordulás, erődépítés, Istenem, a cseheknek sok pénz kellett az ilyesmire, egyetlen géppuskafészek 140.000 kácséba került s bizony nem egyesével voltak itt körülöttünk sem. Nemzethű úr erre a szép célra folyósított „csak éppen amennyit mások is adtak s amennyit adnia kellett”. Ez a befektetése ugyan hamar megtérült, mert a múlt őszi riadalomban bejöttek a környék falvai s ész nélkül vásároltak mindent, minden pénzért. Nemzethű úr állítólag maga mesélte, hogy ezek a megbolondult emberek csupa ezresekkel dobálóznak, nem győzik nekik az ezreseket váltani. Pár nap alatt csaknem üres lett az áruraktár. De amilyen kiszámíthatatlan a szerencse for- gandósága, — az a Hitler, az úgy bele- tenyerelt a dologba, hogy Csehszlovákia szétmászott, az erődök rossz befektetésnek bizonyultak, sőt Nemzethű úr ilyirá- nyú hozzájárulása is elég kellemetlen dolog a mi oldalunkról nézve. De, hopp! — van itt egy magyar kulturegyesület, melynek Nemzethű úr tagja volt, nosza, ettől igazolást kért arról, hogy tagdíját befizette. Noha — ugyanakkor, mikor a macáét befizette, Nemzethűnét, kedves neje ^nagyságát, töröltette a tagok sorából. Mert túlságosan megterhelte volna büd- séjét ez a kiadás, ami utóvégre ilyen nagyobb kiadások, mint sarokház, jó állás és cseh erődök bebútorozása után, ugyebár, érthető? Nem tudom, hol remélt sikereket elérhetni Nemzethű úr a kultúregyesületi tagdíjbefizetés igazolásával. Az egész eset áttekintésére még csak azt jegyzem ide szerényen, de tárgyilagosan, hogy ama kultúregyesületi tagdíj egy személy után egy évre, írd és mondd: h, azaz négy cseh korona volt. Tehát: milliós vagyon, félmilliós ház, tízezrekkel szerzett, de ugyanúgy dotált állás és erődgarnitura ellenében, minden „ferde látszat” ellenében évi négy, azaz négy csehkorona hivatott Nemzethü úr hü magyarságát bizonyítani. . . Ami azt illeti, be is bizonyította. Alaposan ! Magyar a magyar ellen . . . Adva van: egy falu. Korábbról közismert kommunista kigyófészek. Volt benne egy magyar kultúregyesü'.et. de nem bírt a faluval. Behívták a SzMKÉ-t, hogy az törje meg a vörös áfiumot. De csak alapszabályainkat lopkodták meg s alakítottak egy szlovák-magyar nyelvű „olvasókört”. Hogy ez a kétnyelvű valami mit jelentett, nem kell magyarázni. Csak arra lett volna jó, hogy a kultúrmunkából is kiszorítsa lassan a magyar szót. Szerencsére Horthy apánk katonái gyorsabban megérkeztek, semmint erre sor kerülhetett volna. De ebben a faluban a bevonulásnál is baj volt. Nem készült fogadtatás, diadalkapu, semmi! Valaki, a faluban élő, de attól független, lelkes magyar kézbe vette az ügyet s nekilátott híveivel a diadalkapu építésének. Beleavatkoztak, le akarták tiltani, de az az ember nem olyan fából van faragva, aki könnyen megijed az árnyékától. Tovább díszítette a kaput. Ak- kor ráhuhogott a falu, hogy „most építik a vörös kaput!” — holott, a kanuépítö volt az, akinek — feleségével együtt — már ki volt jelölve az akácfa, amelyikre a vörös-cseh uralom „kivirágzása” napján felkötik. No, sebaj. Mindezt már el is felejtettük volna. De most mégis megalakult a faluban a SzMKE. Megalakult — azok teljes távolmaradásával, akiknek a legelső szerepeket kellett volna vállalniok benne. Üsse kő, így is megélünk. Láttunk már ilyesmit. A SzMKE a falué, csinálja a falu. Húsvétra színelőadást rendeztek, kitünően játszottak a lelkes, jómederbe hozott fiatalok, csupa öröm volt őket látni, hallani s ők maguk most már égnek a türelmetlenségtől: csak előre, tovább, mi lesz legközelebb, szorgalmasan látogatják a komoly népnevelő előadásokat is. De — a húsvéti bemutatkozó színelőadáson megint nem volt ott senki, de senki a falu intelligenciájából. Van pedig a községben uradalmi kormányzóság, plébánia káplánnal, körjegyzőség, iskola három tanerővel és ezekből mutatóba sem jött el egy sem a magyar kultúrestre. Talán azért, mert az est rendezője az a kapuépítő volt, aki törődik a faluval, nemcsak diadalkaput épít, de jövőt is a falujának, tudást, ismereteket, embereket épít be a teljesebb magyarságba. — Mert ebben a szomorú, hasadt lelkű faluban az a szadista törvény az úr: nem csinálni semmit, de aki valamit csinál, azt elgáncsolni, támadni, megtorpedózni. Ez a „Magyar a magyar ellen” akció faluja. . . Anyaországbeli múzeumlátogatók Minap a MÁV debreceni főműhelyének hetven tanulója látogatta meg a Rozsnyó Városi Múzeumot, egy műszaki főtanácsos és több főtisztviselő vezetésével. Nagyon érdekelte őket minden, megfigyelhetően lenyűgözte az ódon felvidéki bányaváros különös lelkisége, történelmi múltja, a némán is beszédes régiségek szemlélete. És öröm volt látni ezeket a szép szál debreceni fiukat, — akik MÁV jelvényes egyftn- sapkáikkal nagyon jól festettek, — hogy milyen fegyelmezetten, komolyan, helyesen viselkedtek! Nem nyiharászó kirándulók voltak, nem is felelőtlen, gondtalan diákok, hanem sorstudatos magyar ifjak, akik már mélyen érzik nemzedék-küldetésüket, akik teljes lélekkel átélték a Felvidék megismerésének nagy élményét s őszinte figyelemmel hallgatták Rozsnyó történelmének, múltjának, kisebbségi vergődésének részleteit. Megilletődve álltak a városlobogó nemzetiszín szalagja előtt, mely húsz évig egyetlen nemzetiszínű ereklyénk volt, bús magyarok vigasza, csüg- gedők reménysége, — igaz kegyelettel szemlélték Jókai, Madách, Pákh Albert, Gyulai Pál, Lévai József kezevonásait az irodalomtörténeti ereklyék között, udvariasan kérdezősködtek, tájékozódtak, a felvilágosításokat megköszönték, — nem diákos alázattal, hanem magától értetődő, szinte férfias természetességgel. Debrecen fiai puszta viselkedésükben is megmutatták a nagyszerű magyar fajta minden értékét, jótulajdonságát a csendes szemlélőnek. És az is megmutatkozott e látogatás során: milyen küldetése van vidéki múzeumainknak! A cseh megszállás alatt egy-egy város magyar történelmi bizonyságainak kincsesházai, őrizői voltak, ma: az új, hozzánk ölelkező nemzedék tájékoztatói, tanítómesterei, szinte visszaoltják a tiszta történelmi tudatot a hazai törzsbe, hogy a vérkeringésen át a folytonosság helyreálljon. Sok gonddal, szeretettel és az illetékesek részéről fokozott támogatással kell felkarolni a vidéki múzeumok ügyét. A nagy küldetésnek nem szabad egy-egy kisváros szegénységén zátonyra futnia. A kultusztárca jó befektetést eszközöl, ha az anyagiakkal küzködő vidéki múzeumokat felkarolja! A végvárosok múzeumai — megannyi magyar bástya. Külső-belső erejüket növelni kell! S hogy ugvanakkor az idegen- forgalomnak is jószolgálatot teszünk vele, azt szinte fölösleges külön hangsúlyozni. Árpád\ a hadvezér Mintaszerűen felderített és tervszerűen végrehajtott vezéri remekmű volt a vereckei benyomúlás — A modern katonai szakértő véleménye a honfoglalás hadműveleteiről A honalapító Szent Istvánt méltán dicsőítjük politikai bölcsesége miatt, ámde katonai vonatkozásában, a honezerző Árpád vezéri nagysága is ugyanakkora elismerést érdemel. A túlerőben lévő bessenyők által mindjobban nyugat felé szorított vándorló magyarság a II. század nyolcvanas éveiben jutott el Etelközbe, ahol a törzsek a velük szövetségben lévő kazár kagán tanácsára, Árpádot vezérlő fejedelmükül választották. Ha Árpád vezéri képességeit értékelni akarjuk, fel kell idéznünk azokat a körülményeket, amelyek a honfoglalás Végrehajtását befolyásolták. 894-ben, Simeon bolgár fejedelem által ellenünk tüzelt bessenyők a hadi vállalkozáson lévő magyar hadinép távollétében, az Etelközben lévő szállásokat feldúlta, az öregeknek, asszonyoknak és gyermekeknek nagy részét kardiélre hányatta, vagy legalább is menekülésre kényszerítette őketHadászati felismerés Árpád belátta, hogy a nagy veszteséget szenvedett magyarságnak ott nincs tovább maradása, tehát oly új hazát kell keresnie, amely természetadta határaival a kicsiny, de élni akaró népnek védelmet nyújthat az őt keletről és délről szorongató lovasnépek túlsúlya ellen. A megfogyatkozó élő erőnek földrajzi viszonyok kihasználásával tervezett gyarapítását egymagában kitűnő hadászati felismerésnek kell tartanunk. Árpádnak meg kellett tehát találnia ezt az alkalmas területet, amely egyben az állattenyésztő, halászó és vadászó magyarságnak életlehetőséget is nyújthatott Ezt sem a Balkánra vezető előnyomulási irányban, sem Annulf császár birodalmának északi részei felé vezető vonalon nem kereshette. Előbbi irányban azért nem, mert ott az egyesült bolgár-bessenyő túlerővel kellett volna mérkőznie, utóbbiban azért nem, mert egyrészt az akkor még szövetséges. Arnulfot Hadvezéri A mintaszerűen felderített és tervszerűen végrehajtott vezéri remekmű elgondolásával ellenkeznék, ha Árpád derék hadát a tölgyesi, gyímesi és Vaskapu szoroson keresztül irányította volna Erdélybe. Hiszen itt előbbi lehetőségekhez hasonló gyors katonai siker lovassága részére aligha ígérkezhetett. Ezeket az irányokat főereje számára, márcsak azért sem választhatta, mert bessenyők és bolgárok itt egyesülhettek volna leg gyorsabbal, tehát a legelégtelenebb erőviszonyok között kellett volna az új ország halárhegyein lovasságával átvergődnie. Mindezek alapján hadászati mérlegelések is megerősítik a magyar történetírás nagyjainak álláspontját, mely szerint az erdélyi .határszorosokon át csak elárendelt''\b erejű honfoglaló csoportok kerülhettek országunkba. A fősereg útját tehát Anonymus helyesen jegyezte felMiért kellett támadni De ezek a mérlegelések mindennél jobban rávilágítanak Árpád felülmúlhatatlan hadvezetésére is. A honfoglalás négy-öt évig tartott. Hosszú lenne az egyen kint helytálló hadászati mozzanatok okosságát és céltudatosságát kiemelni, elég legyen felhívnunk a figyelmet a magyar derékhad előnyomulását biztosító mellékhadműveletek megteremtésének helyességére. Árpád főerejét Zalán földjére vezette, véle akart mielőbb csatában megütközni. is maga ellen ingerelte volna, másrészt, mert a terület lovas hadseregek támadásai ellen az Etelközi hazánál nem lehetett jobban megvédeni. Maradt tehát a mai, Kárpátok-övezte és lovashadseregekkel nehezen járható történelmi Magyarország elfoglalásának gondolata. Ezt a területet a honfoglaló magyarok már 892-ből ismerték, amidőn is Arnvlf császárt S zvatopluk morva nagyfejedelem ellen segítették. Állattenyésztésre alkalmas, vadban, halban bővelkedő terület több gazdát uralt. A Tiszántúl és Erdély, három uralkodó között oszlott meg. Erdélyben a velah Gyeló országolt, a Tiszántúl, a Marostól északra Mén-Marót karár országa, attól délre Glad kun-bolgár földje terült el. A Dunántúl, Arnulf császárt ismerte urául. Szvatopluk utódaié volt a Felvidék. Zalán bolgár fejedelem pedig a Tisza és a Magas Tátra, Közép-Duna vonalak közé e3ő területen parancsolt. Árpád felismerte a kiszemeli új haza földrajzi egységét és ebben az egymással szerves összefüggésben, nem álló kiskirályságok tehetetlenségében rejlő gyengeségét. A Kárpátokon való betörés irányára nézve az volt a számára a mértékadó, hogy hol cselekedhetik és érhet el eredményt a leggyorsabban. Kétségtelen, hogy a csatában lovas népét sik földön alkalmazhatta a leghatásosabban, gyors győzelemmel pedig az ellenség szövetségbe való kovácsolódását előzhette meg. Ezért választotta hadseregének főereje számára a Verecke—Munkács— Ungvár és tovább a Tisza folyásának könnyen betartható természetes irányát. Hiszen jóformán egynapi nyargalás elég volt ahhoz, hogy a Kárpátok ormairól a sík vidékre érjen, hol lovas serege gyors diadalt arathatott. remekmű. Ezért minden erejét együtt tartva tört előre délnek és csak akozat az erőket küldte ki nehéz feladatok ellátására, amelyek, — mint Tasa, Szabolcs és Töhötöm, Mén-Marót országát meghódító oszlopai — ezt a gyors és Zalánra mérendő csapás útját egyengették. Mé,n-Marót síkföldi hadinépe nyilván veszededmesebb ellenfélnek is ígérkezett, mint a civdg Szvatopluk-örökö- sök hegyvidékéhez szokott és bizton , n em lovas hadai. Csak Tass és Szabolcs dandárénak a Zagyva menti táborba való bevonulása után intézkedett a Felvidéknek Huba, Zoárd, KadocSa által végbement megszállására. A csatavezetésben is mester volt. Az Alpár melletti csatában a bolgárok nyugati szárnyába és hátába irányított főerejével azok zömét a Tiszába szorítva, semmisítette meg. De az elfoglalt ország magatartásának, vagyis megvédésének úgynevezett „lcalandozó” támadó hadjáratokkal való megoldása sem rablóhadjáratok célját szolgálta, hanem azért történt, mert lovasnéppel védelmi feladatot nem is lehetett másként megoldani mint támadással Árpád 907-ben bekövetkezett haláláig értette is módját annak, hogy a — vállalkozások miatt — megrettent szomszédoknak elmenjen a kedve országunk megtámadásától. Felelős szerkesztő: POGÁNY BÉLA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓVALLALAT RT.. BUDAPE ST. VIII, RÖKK SZTLARD-UTCA 4. — FELELŐS. GYÖRY ALADÁR IGAZGATÓ
