Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-05 / 102. szám

Áras 10 fillér H, évfolyam 102. szám. Budapest, 1939 május 5. Péntek Előfizetési ár évente 36,— P, félévre 18— P, negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— pengő, •gyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili. kerület, Józset-körút 5, szám Telefon: 144-400 o Telefon: 144-400 FELOSZLATTAK A KÉPVISELŐHÁZAT: megindult a választási küzdelem Lázas készülődés a pártokban a jelölések és a listák össze~ állítása körül —* Pénteken jelenik meg a választások kiírása — Választási dátumok: május 28—29 és június 4 A kormányzó június 10-re hívta össze az új országgyűlést Minden képviselőházi ciklus életének két nagy pillanata van. Egyik, amikor az új képviselőház összeül és a választási harcok­ban öaszemelegedett barátok és nemes el­lenfelek örömmel üdvözlik egymást. És a másik, a drámai pillanat, amikor a ciklus végén vagy legalább is az utolsó hónapok egyik napján feláll a miniszterelnök és •bejelenti: „legfelsőbb kormányzói kézirat érkezett.” Drámai a pillanat már csak azért is, mert minden elmúlás és minden ujra- születés határmesgyéjén a szomorúság jelei ütköznek ki, akár a természetről, akár az emberi lélekről van szó. Már pe­dig a képviselőház mai ülésén az elmúlás, a megszűnés pillanatát élte át az 1935-ben megválasztott képviiselőház minden tagja. Az egyik számára csupán időben járt le és szűnt meg a mandátum, hogy újra éled­jen az egy hónap múlva összeülő új ország- gyűlés megnyitásakor, de igen sokan abban a biztos tudatban hallgatták a legmagasabb kormány­zói kéziratot, hogy számukra a man­dátum végérvényesen lejárt 8 mindannak az örömnek, büszkeségnek, odaadásnak és munkának, energiafel'halmo- zásnak és csalódásnak, amely az elmúlt négy éven át a mandátumnak velejárója volt, immár véglegesen befellegzett. Ezek valóban búcsúztak a feloszlatott képviselőháztól, hogy a politikai élet po­rondjáról eltávozzanak a pihenés és a ma­gánélet nyugalmába. Az előbbi csoporthoz tartozók, akiknek a számára a házfelosz­latás a küszöbön álló választói küzdelmek megindulását jelentette, frissen és vidáman, az elmúlt négy esztendő fárasztó munkájának minden nyoma nélkül kezdték meg a tárgya­lást, a tanácskozást, a szaladgálást, a pártelnökhöz és párttitkárhoz való „sod­ródást”, információk szerzését, a vidéken való intézkedések megindítását, egyszóval mindazt, amit a választási küzdelem ebben a pillanatban jelent. íme, ez a kép és ezek a gondolatok to­lultak élénkbe, amint végignéztük a kép­viselőháznak csütörtöki, utolsó ülését ée végighallgattuk a legmagasabb helyről ér­kezett házfeloszlató és országgyűlést meg­hirdető kéziratot. És láttunk még egyet. Meghatottan és örömmel láttuk, hogy az ülés bezárásának pillanatában az egy csoportba tömörült felvidéki kép­viselők szívük mélységes érzelmeinek sugallatára túláradó honfiúi érzések­kel ünnepelték a kormányzót, ajkukról felcsendült a Himnusz s ezzel a Ház feloszlatásának mai történelmi pilla- natát nemes ideálokkal övezték. Örömmel láttuk és hallottuk mindezt, s nem kisebb büszkeséggel. Az utolsónak el­hangzott szó Földeli Gyula felvidéki kép­viselő szava volt, mely az egész termet be­töltőén harsant fel: Éljen a magyar Haza!, S reá zúgott az egész terem: Éljen! Éljen! S ezután elszéledtek a képviselők, aikik még az új törvény szerint kétszer huszon­négy óráig élvezik a mentelmi jogot, habár mandátumuk megszűnt. Egyébként a mai nap politikai esemé­nyéhez tartozik még, hogy az ülés megnyi­tása előtt a miniszterelnök hosszasan ta­nácskozott Keresztes-Fischer Ferenc bel­ügyminiszterrel és Vay László báróval, a Magyar Élet Pártjának elnökével, a kép­viselőház ülése után a felsőház külügyi bizottsága ült össze, ahol Csáky István gróf külügy­miniszter beszámolt a berlini és ró­mai útról, délben egy órakor pedig a felsöház tar­tott ülést, amely mindössze néhánypercea volt s ezen bemutatták a házfeloszlató kéziratot. A mai nappal megindult a pártokban, politikai klubokban a választás komoly előkészülete. Holnap, pénteken jelenik meg a belügyminiszter rendelete a választások kiírásáról. Az új választójogi törvény sze­Moszkvai változás fsp) Litvinov bukásának jelentőségét a legreálisabban Párizs és London magatar­tásából mérhetjük le. Akkor, amikor Ang­lia és Franciaország szorgalmasan tár­gyalásokat folytat Moszkvával a francia— angol—orosz biztonsági szerződés megköté­séről, a szovjetfővárosban megbukik az a politikus, akit az egész világ e szerződés­terv s egyáltalán a szovjet európai kap­csolatokat kereső politikája legodaadóbb hívének ismer. E tényt lehetetlen félrema­gyarázni. Mos:" /ában — legalább átme­netileg — győzött az elzárkózás elve s Sztálin nem helyesli a volt külügyi nép­biztos angol—francia barátságát. Régóta ismeri Európa a szovjetkülpolitikában megnyilvánuló két tendenciát, a beavat­kozásit és az elzárkózásit, s azt is tudja, hogy a két tendencia hasonló módon mér­kőzik egymással a, hivatalos orosz közvé­leményben, mint például a semlegesség!, vagy a beavatkozási elv az amerikai Unióban. Valamikor az elzárkózási elv uralkodott. Lenin letagadott minden együttműködést az európai kapitalista ha­talmakkal és legfeljebb forradalommal, vagy fegyverrel, tehát abszolút módon kí­vánt beavatk i a nyugati világ folyá­sába, nem pedig mint korlátozott jogú „partner” egy hatalom a sok közül, amely­nek tekintettel kell lennie a többi szövet­séges helyzetére és világnézetére. Rathenau rapallói szerződése sem vál­toztatott a kommunista állam alapvető felfogásán és az 1922-ben kötött német— orosz szövetség mindvégig papíros maradt, legfeljebb fenyegetést és trompf nyugat felé, de nem reális valóság. A helyzet megváltozott, amint Csicserin külügyi népbiztos helyébe Litvinov került. Az új diplomata nem őrködött többé rigorózusan a kommunista elvek felett, hanem igye­kezett Nyugat-Európában kapcsolatot te­remteni olyan elemekkel, amelyekről fel­tételezhette, hogy magatartásbelileg poli­tikailag s talán fajilag is közel állnak hozzá. Nem bánta ha új barátai akár exponált kapitalista helyen ülnek, csak gyűlöljék az új, feltörekvő nacionalizmust és a fajvédő politikát. Csatlakozott a Népszövetséghez, amelytől Lenin irtózott, s a „népfrontok” formájában, igyekezett válogatás nélkül minden elemet mozgósí­tani a fasizmus ellen. Egy ideig az orosz kormány és nép jó szemmel nézte tevé­kenységét, de hamarosan rájött, hogy azon az úton, amire Litvinov lépett, nem sok babér terem akár az orosz nép, akár a kommunizmus számára. Litvinov meg­gondolás nélküli, erőszakolt és csupán a gyűlölet jegyében fogant akciói sorra csődöt mondottak. Genf elbukott. Hitler és Mussolini megerősödött, a népfront el­vesztette a játszmát Franciaországban és Spanyolországban. Az oroszok lassan-lassan úgy érezték, hogy Litvinov különös magánpolitikát üz, amelyben bizonyos részletérdekek és sze­mélyes elfogultságok nagyobb szerepet játszanak, mint a szovjet érdekei. E poli­tika nem volt orosz és nem volt kommu­nista, csak antifasiszta és antihitlerista volt. Litvinov akár Rotschilddal, a nagy­iparral és a világbankárokkal is szövetke­zett, ha arról volt szó, miként lehetne el­gáncsolni Hitler vagy Mussolini új népi szocializmusát. Litvinov irányzata egyre kevesebb elismerésre talált Sztálinnál, aki semmiesetre sem akarta megengedni, hogy az orosz népet elhirtelenkedett szövet­ségekkel vágóhídra vigyék a kapitalista államok vagy esetleg magánszemélyek ér­dekeiért. Legutóbbi szenzációs beszéde, amit a komintern moszkvai kongresszu­sén mondott, nyíltan síkr.iszállt e fel­fogása mellett, amennyiben bejelentette, hogy „Oroszország angol vagy francia érdekek miatt nem hajlandó háborúba ke­veredni Németországgal”, Sztálin semlegeseégi és Litvinov beavat­kozási politikája egyre élesebben szembe­került egymással és természetesen a dik­tátor győzött a küzdelemben. Oroszország nem akar rész tvenni az európai bonyodal­makban. A személyes gyűlölettől diktált litvinovi politika következtében annyiszor megégette az ujját nyugaton, hogy most ismét visszahúzódik, mint Lenin java­solta, s elsősorban a saját belső erejét és rendjét óhajtja zavartalan munkával kiépí­teni. Oroszország egész külön világ, nem szorul senkire, s ha bévül erős és egységes, kívülről senki meg nem döntheti. Viszont az orosz kolosszus összerogy, mint az 1 agyagszobor, ha bévül nem sikerül stabi­lizálni a rendjét. Ebben az esetben az első gyenge szél földre terítheti. Éppen ezért Sztálin szükségesebbnek látja az elhanya­golt belső megerősödést előmozdítani, mint könnyelmű és fölösleges külső szavatossá­gokat vállalni addig, amíg a szovjet bévül- ről nagyon is sebezhető. Sztálin szerint a nyugati hatalmak és a szovjet esetleges közös győzelméből ma még csak a nyugati hatalmak nyerhetnének, 6 nem a szovjet, míg az esetleges vereség a kommunista államot elsodorná, a francia-angol stabil belső berendezkedésnek ellenben nem ár­tana végzetesen. Éppen ezért az orosz dik­| tátor nem követ érzelmi politikát, különö­sen olyat nem. amely Litvinovot esetleg, közvetlenül érinti, de nem az orosz. népet. Litvinov megbukott, az orosz külpoli­tika megváltozik. Ami természetesen nem jelenti, hogy a szovjet hátatfordít Euró­pának s nem törődik vele. Csak a külső' legális kapcsolatokat lazítja meg, ellenben visszatér a bevált lenini módszerhez: titokban, bévülről, világnézeti aknamunká­val igyekszik majd letörni az európai nem­zeteket, úgy mint 1920 és 1930 között tette. Szerencsére az európai népek ma már fölismerték a veszélyt, s az anti- komintem államai őrt állanak..,

Next

/
Thumbnails
Contents