Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-30 / 98. szám

1939 ÁPRILIS 30, VASÁRNAP TEisViDEta JHafifeMIHIRBÄß 23 Irta: Vécsey Zoltán dr. Mindjárt Pozsony alatt a Duna két ág­ra szakad. A Kisduna, vagy érsekújvári Dunaág, amelyet tizenharmadik századbeli okleveleink Csalló-nak hívnak, éles kanya­rulattal Jókáig északkeleti, onnan délke­leti irányba fordulva előbb a Dudvágot, Gutánál a Vágót, majd a Zsitvánál bővült Nyitrát veszi magába és Komárom alatt visszatér az öreg Dunába. A két folyó Európa legnagyobb folyami szigetét, az 1885 négyzetkilométer terjedelmű Csalló­közt zárja közbe. Földrajzi értelemben en­nek a területnek ma már alig van sziget­jellege, hiszen az érsekujvári Dunaág el- halóban van és talán néhány évszázad múlva a Csallóköz teljesen beolvad a Má- tyusföldbe. Ám még ötszáz évvel ezelőtt is valóságos szigetország volt ez a föld, kisebb-nagyobb szigetek csoportja, ame­lyet a szeszélyes, megzabolázatlan Duna száz és száz ága, ere, mocsarak és tavak sokasága bontott dirib-darabra. Lakosai és távoli vidékek népe ezt a csodálatosan szép, vadregényes szigetországot arany­kertnek hívta. Dús legelői, ezernyi halá- szó-vize, gyümölcstermő földjei s mocsári tölgyerdővel borított szigetei valósággal csábították a magyarságot, hogy megtele­püljön ezen a földön, ahol ősfoglalkozását kedvére űzheti. Olyan föld volt ez, amely­ben a tündérek honoltak, ahol örök tavasz virít és arany gyümölcs terem. A honfoglaló magyarság első szállásbir­tokai közül való ez a föld. Huba és Lél vezérek népe szállt meg itt. Huba és Lél törzse a Tisza kanyarodásánál vált el Ár­pádtól és a Rimán, Zagyván, Ipolyon és Garamon át húzódott nyugatnak. 902 tá­ján a trencsén-nyitrai szláv lakosságot hó- doltatta és megtelepedett a Dunától észak­ra fekvő síksági részen. A törzs élén álló hadnagy-nemzetség nagy folyó mellé, szi­getközökre, mocsártól védett területre szokott megtelepedni, így hát a Lél törzs­nek Zoárd nevű híres hadnagy-nemzetsége is a Duna két partján és a Csallóköz ke­leti csücskén, a mai Lél környékén tele­pedett meg. Huba és Lél törzse Nyék törzsbeli töredékeket is magával sodort 6 ezek az ősi szállásrend alapján elővéd gyanánt, a hadnagy-nem szállásának nyu­gati peremén foglaltak szállást, ilyen Nyék törzsbeli remzetség a Pozsony— Csallóközt megszálló Magyar-ne m.A Nyék törzsbeli határvédő szerepe a kalandozások korában hanyatlani kezdett, de a riadei, majd augsburgi csatavesztés után a tör­zsi birtokot is ellenséges betörés veszedel­me fenyegette, a nyugati részek védelmé­re tehát új határvédő elemet kellett a Csallóközbe telepíteni. A török hadszerve­zetben kipróbált módon szövetséges és ro­kon népeket telepítettek hát le és így a Csallóköz nyugati szigeteit is besenyők szállották meg. Bős, Padány és Karcsa ősi besenyő telepek, amelyek körülölelték a Nyék törzsbeli Magyar nemzetség szállás­telepeit. Béke és bábom A letelepülő magyarok az ősfoglalkozá­sok minden feltételét megtalálták a Csalló­közben. Téli és nyári szállástelepeik vol­tak. Télen a folyóvizek mellett, a tavak partján éltek és ellentétben az igazi ha­lásznépekkel, inkább télen űzték a halá­szatot. Nyáron aztán fihúzódtak a vize­nyős területről a magasabban fekvő ré­szekre, a sziget közepére, ahol sűrűn egy­más szomszédságában húzódtak telepeik. A kisduna melletti mocsaras, harasztos, nádas nagy területet századokon át Sár­földnek hívták és az öreg Duna menti ár­területet is csak télvíz idején szállották meg. A kettő közötti emelkedettebb, gör- bés, de a közönséges vízáradásoktól men­tes vonal volt a nyári szállástelepek föld­je, ezen alakultak a Légek, Patonyok s az ezek után Szerdahely felé kanyargó fal­vak. A dús legelőkön itt legeltették nyá­jaikat, a hatalmas erdőségekben pedig, amelyekben bőségesen tenyészett a jávor- szarvas, vaddisznó, őz, dámvad, szarvas, hód, vidra, bőséges vadászzsákmányt ta­láltak, a szárazabb réteken a réznekek és túzokok serege nyüzsgött, a tavakat tö­mérdek vízimadár, kócsagok, darvak soka­sága lepte el. Csoda-e, ha ezt az áldott fölydet a megszállók Aranykertek hívták? A halászatnak, vadászatnak és állatte­nyésztésnek békés napjait olykor-ólykor a harci riadó szakította meg, amikor a ve­zér hívó szavára hadba kellett szállani és messzi idegenbe zsákmányszerző kalandok­ba indul. Csallóköz népe különösen érde­kelve volt ezekben a nyugati kalandok­ban. A padányi besenyők ott lovagoltak az előhadban és vezérük, a rettegett Sur, az augsburgi csata után jutott szomorú végre. A Lechten át kelet felé futamodó magya­rokra a bajorok, morvák, csehek lest vetet­tek, kegyetlenü pusztították őket, Bulcsút a bajorok, Léit és Surt a csehek fogták el és Regen sburgba, Henrik elé cipelték, aki Bulcsu karkhászt társaival együtt fel­akasztatta. A nyugatra vivő út bezárult előttük és a kényszerű béke hosszú évei következtek. Két nemzedéket temettek már el lovastól, fegyverestől pogánydom- bok alá. Most is sokat látni belőlük Der- csika határában, amikor páncélos királyi vitézek és furcsa szőrcsuhába bújt idegen­ajkú papok keltek át csónakokon az ágak, erek és tavak útvesztőjén, felkeresték a legelrejtettebb szigetet is és keresztvíz alá hajtották a konok pogány fejeket. Ta­lán Fejér megyén kívül sehol másutt nem olyan élénk a magyar nép visszaemlékező kegyelete az országépítő szent király iránt, mint éppen a Csallóközben. A nép a mai napig szent meggyőződéssel hiszi és hirdeti, hogy ősi tizenkét egyházát a tizen­két apostol tiszteletére maga a szent ki­rály alapította, hogy Vajka község nevét István keresztség előtti nevétől, Vajktól kapta, hogy a magyar nép apostola fiával együtt sokszor időzött a szigetországban, s ott vitézeivel együtt vadkanra, jávor- szarvasra vadászott. Ma is mutogatják a vajkai plébánia kertjében a százados som­fákat, amiket Szent István áldott jobbjá­val ültetett. A magyar kereszténység első évszázadaiban ritkák voltak nálunk a kő­ből épült templomok, úgy hogy okleveleink külön megemlítik, ha valamelyik templo­mot kőből építették. Természetes tehát, hogy a kőben szegény csallóközi szigete­ken az első templomokat fából építették, maradandóbb, kiváltképpen téglából épült templomai főleg a XIV. és XV. századból valók. Zsigmond és Mátyás kora volt mű­történelmi szempontból is Csallóköz virág­zásának ideje. Az elszigetelődés természetéből követke­zett, hogy a kereszténység külső terjedése mellett a pogány hagyományok nagyon sokáig fenntartották magukat és még az Anjouk korában is éltek. A mocsári tölgy­erdők tisztásain hosszú, hosszú ideig égtek a máglyák, amelyeken nagyszakállú, ősz táltosok fehér csikót áldoztak nagysza- kálú Bácsnak, a hatalmas folyamistenek. Bulcsu karkhászé volt az egész Felső- csallóköz, emléke a nagytudományú Gön­cöl táltossal együtt a mai napig fennma­radt. Fejedelmi vérből származó papi fe­jedelem volt Bulcsu karkhász, s oly közeli rokonságban volt az Árpádokkal, hogy testvére, Koppány, Géza halála után Sa­rolta királynét s a királyi hatalmat a le- viratus jogán akarta megszerezni. Bulcsu karkhász olyanfajta viszonyban volt a fe­jedelemhez, mint a sogun a mikádóhoz. Göncöl táltos pedig igen tudós ember volt, ő találta fel a kocsit, minden dolgot is­mert, beszélt a fákkal, madarakkal és ér­tette a csillagok jelentését. Sok csodát művelt és halálát senki sem látta. Úgy hi­szik, az égbe tűnt el és amint a földön is görberúdú kocsin járt, ugyanúgy jár most is éjjelente a csillagok között. Amikor az országépítő király közigaz­gatási tekintetben megszervezte országá­nak területét, Csallóköz két részre oszlott és kilenc évszázados közigazgatási elkülö­nülése társadalmi fejlődésben is megnyi­latkozott. Felsőcsallóköz a pozsonyi vár alá került és így továbbra is a határvéde­lem szerepét töltötte be, míg Alsócsalló- köz népessége a komáromi várhoz tarto­zott. Az egész Árpád koron át különleges szerepet játszik Csallóköz Pozsony királyi megye életében, ezt történetírásunk máig sem tisztázta kielégítően. Okleveleink ki­sebb pozsonyi vármegyének, Comitatus Posoniensis Minor, nevezik leginkább a Csallóközt, bár több oklevélben a kerület, tartomány, vidék és más hasonló fogalmak is előfordulnak megjelölésére. Vannak, akik ezt a kiemelkedő helyzetet besenyő kiváltságnak tartják, mint ahogy a rába­közi különleges megyei önkormányzatot is besenyő kiváltságra vezetik vissza. Való­színű azonban, hogy a Kisebbik Pozsony megye megjelölés azt fejezi ki, hogy a Csallóköz területe volt Pozsony királyi megyének régibb, törzsökös magva, míg a kívüle elterülő nagyobb Pozsony megyét később csatolták a határvédő megyének, a Kálmán korában marchia-nak nevezett ha­tárvédő katonai egységnek területéhez. Bi­zonyos, hogy a csallóközi nemesek száza­dokon át hivalkodtak kiváltságos helyze­tükkel még akkor is, amidőn a királyi megyék nemesi vármegyévé alakultak é3 jagaikat, kiváltságaikat mind az ország­építő szent királyra vezették vissza. márommegyei főispánnak is hivatalánál fogva csupán kétszázholdnyi eke alá való földje volt, viszont a halastavakból kiju­tott neki, tizenhatot számlálhatott össze a birtokán. A víztől kellett tehát vissza­hódítani a földet. Az élő vizek medrével közlekedő völgyületeket töltéssel elzárták és a sok ért ilyen módon hovatovább ki­szárították. Évszázadokon át tartott ez a küzdelem, hol a víz volt erősebb, hol az emberi akaraterő. A kőpartok közé be nem fogott Duna nekí-nekitámadt a partnak, itt is, ott is megszegte, hatalmas földda­rabokat nyesett le. Régi templomok, sőt egész falvak kerültek az Öreg Duna med­rébe. Szántható földje mindig kevés volt a csallóközi magyarnak, de az Aranykert­ben nem pusztult senki sem éhen. Amíg a sok folyóvíz, szakadék, ér ki nem száradt, gyümölcs dolgában is első helyen áll a Csallóköz. Mátyás királyunk éppen ezért a csallóközi gyümölcsfára vetette a legna­gyobb adót. Verbőczy említi, hogy az or­szágban legtöbbet adnak a Csallóközben termett édes, zamatos szőlőért, a Szüllő- család is onnan kapta a nevét, mert föld­jein kitűnő szőlőt termelt. Istvánffy Mik­lós, aki a felsőcsallóközi Várban lakott és ott írta meg nagy történeti munkáját, írva hagyta, hogy Bácsben a legtöbbet a csalló­közi gyümölcsért fizetnek. Halászat dolgában aztán Csallóköz volt az egész országban a leghíresebb, még Szegedet is felülmúlta. Halban gazdagabb volt a Csallóköz, mint az országnak bár­mely más része. Itt fogták a hatalmas, 10—12 mázsás vizákat, itt akadt hálóba tömegével a nagyra fejlődött tok, kecsege és sőreg. Bécset, meg a többi külföldet fő­leg innen látták el századokon át neme3 hallal. Régi írott emlékek serege beszél a csallóközi halászatról, amely századokon át mai napig a csallóközi nép főfoglalko­zása. Kétféle halászat volt: a gyalmos ha­lászat, amelyet érthetőség okából nagy­vízi halászatnak nevezhetnénk és a réti halászat, amely tocsogókban, morotvák- ban, locsogókban elrekeszeléssel zsákmá­nyolta a halat. Persze, hogy a gyalmos halászmesterséget tartotta a csallóközi ember az igazi halászmesterségnek! Az első halászat ideje a tavaszi víz el­apadásától késő őszig tartott, amíg a víz nem jegezett. Szegyét vertek a Dunán, va­gyis két tölgyfaoszlopsort vontak párhu­zamosan a folyóban, aztán hatalmas hálókkal meghalászták a szegyét éjszaká­nak idején és a mázsányi súlyú zsákmányt lovakkal vontatták a partra. Olyan művé­szettel űzték mesterségüket a csallóközi és komáromi gyalmosok, hogy királyok és előkelő külföldi vendégek gyűltek össze a nagy látványosságra. A második halászás Kisasszony napjától a tavaszi jég eltaka­rodásáig tartott, ilyenkor főként kecsegére pályáztak és a megülepedett halat bóná- hálóval keltették fel a fenékről. A harma­dik halászat ideje a jég elmenésétől a ta­vaszi nagy víz elapadásáig terjedt. A rí ti ha­lászok főleg a kopolyákat halászták meg, azokat a helyeket, ahol a folyók kiöntése után megrekedt a víz. A rétiek rekeszekre bontották a poshadó vizet, — curdalék- nak hívják a Csallóközben ezeket a reke­szeket — és aztán tapogatóval, vederrel szedték össze a zsákmányt. Vadász, balász, aranyász Hosszú századokon át jól fizetett az aranymosás is, de a múlt század hatvanas éveiben már nem fizetődött ki a Csalló­közben és amint Ipolyi Arnold csallóközi útiképeiben leírja, csupán szodett-vedett népség, munkakerülők, főleg pedig cigá­nyok foglalkoztak aranymosással. A mód­ja igen egyszerű. Ferde asztallapra posz­tót feszítettek, erre öntötték az aranysze­meket tartalmazó homokot, az aranypor aztán a posztó szálai között rekedt. Ipolyi megemlíti, hogy néha eléggé jól fizet ez a mesterség, így legutóbb is két hét alatt 60 pengőforintnyi értékű aranyat szedtek zacskóba az aranymosók a doborgazi par­ton. Ám az ötvenes évekből fcnnma.u Ifc versike már így énekel: ,,Sokat fárad a vadász, Mindig vizes a halász. Rongyos az aranyász’’ Az Aranykert legragyogóbb virágzásá­nak kora Zsigmond és Mátyás ideje. Nem­csak a néphagyomány tartotta fenn a Csallóközben a mai napig is ennek a kát nagy uralkodónak emlékezetet, nemcsak műtörténeti becsű egyházi építmények hir­detik országlásuk idejét, hanem okleveleik is arról tanúskodnak, hogy gyakran for­dultak meg a szigetországban. Vonzotta őket a csallóközi erdőségek messze földön híres vadállománya. A hagyomány úgy tartja, hogy Kismagyaron, a felsó'csalló- közí Kisdunaíg közelében Zs'gmondnak nyári palotája állott, amelyet gyönyörű vadaskert körített. Bél Mátyás erősí tge ti, Társadalmi viszonyok Különleges társadalmi viszonyok is ala­kultak ki a szigetországban, amelyeknek hatása máig is érezhető. A csallóközi ne­mesi közösség ízig-vérig nemesi demokrá­cia. A honszerző ősök ivadékai szívükkel, lelkűkkel hozzátapadtak aranykertjük földjéhez és a legtöbb család, mint a Bar- talok, Bittók, Földesek, Méhesek, 01- gyayak, Szüllők, — hogy csak néhányat említsünk — a XHI. századig tudják ne­mes ősöket kimutatni, őseik a király ka­tonáskodó népe, várjobbágyok voltak, a törzsökös magyarság igazi képviselői, akik a várhoz tartozó királyi földeken decen­tralizálva éltek, a vérségi kötelék szerint alapították meg fajaikat, az ispán zász­laja alatt vonultak hadba és az ő bírásko­dás alá tartoztak. A szent király fjainak mondták magukat. Az alattuk lévő társa­dalmi osztály a rabszolgáik ivadékai, akik a várjobbágyok felügyelete alatt végzik munkájukat, később azonban szorgalmuk­kal annyi vagyonra tesznek szert, hogy szabadságukat is megvásárolhatják, sza­badosok lesznek. Félszabadságukból újabb emelkedésre nyílik alkalom és akik hadi- szolgálatban kitüntetik magukat, a törzsö­kös jobbágyok sorába lépnek, mint kelt jobbágyok. így emeli ki a szabadosok so­rából III. István 1165-ben a Nyékyeket és megadja nekik a teljes szabadságot. Ez a nyéki Méhes-család birtokában lévő igen ne­vezetes okirat a legelső, amelyet oklevél­tanunk ismer. Századokon át a szent ki­rálytól adott kiváltságlevélnek tekintették és ezért olyan nagy becsben tartották, hogy amikor egy bocskoros nyéki nemes megjelent a pozsonyi törvényszék előtt a királyi levéllel a kezében, a törvényszék tagjai mély tisztelettel felállottak és meg­hajoltak az oklevél előtt. Érdekes közjogi helyzete volt Érsekiéi és Vajka lakóinak. Bulcsu karkhász földje volt ez s a keresz­ténység felvételével a karkhász jogai a prímásra szálltak át, bár országának te­rülete három községre zsugorodott. Az érseki falvak szabad katonáskodó népe közigazgatásilag zárt, autonóm testületet alkotott, nekik is volt vármegyéjük, a szék, melynek élén a főpap megbízottja, a palatínus állott. Voltak a széknek válasz­tott tisztviselői, alispánja, szolgabirák, es- küdtjei. Háromévenként tartották a tiszt­9 újító közgyűlést. Nemesi kiváltságaik vo' tak, mentesek az adózástól, vámtól, katc nai beszállásolástól. Telkeik fiágon örö! lődtek, címerük, előnevük nem volt. Ezt különleges kiváltságú osztályt közjogun prediálista nemességnek hívja. A rosss nyelvűek azzal gúnyolják a vajkaiaka hogy kiváltságaik megegyeznek ugyan a országos nemességével, de csak a Fényi rig, meg a Hóvíz laposig élvezhetik őket, Hévizén túl aztán a vajkaszéki uraké akár deresre is lehet húzni. Ez azonba csak olyan szófia-beszéd volt, mert a va; kaszéki nemesek legtöbbje egyúttal őrs» gos nemes is volt, akik pedig nem azo voltak, életükben egyszer sem jártak ti azon a veszedelmes laposon. Harc a természetei Az Árpádkor nagy társadalmi forradal­ma a XIII. században zajlott le és az ered­ménye az, hogy alig egy évszázadon belül a várjobbágyok osztálya országos nemes­séget nyert. A Csallóköz várjobbágyait leginkább IV. László tüntette ki nemes­séggel, főleg az Ottokár cseh király elleni háborúban tanúsított vitézségükért. Csal­lóköznek jóformán egész népe a várjobbá­gyok osztályába tartozott, így a királyi kancelláriának ugyancsak sűrűn kellett kiállítania a nemesi okleveleket. Egész falvak vannak Csallóközben, amelyeknek minden házában nemesi levelet őriznek. A népesség szaporodásával egyre aprózcdott a mívelhető föld is. Hiszen csak a maga­sabban fekvő, csekély terjedelmű száraz volt az oklevelek szavai szerint eke alá való föld, a többi mocsaras rét, erdő, tó. A sárföldnek száraza egymaga volt akko­riban az a része, amelyen biztosabb lakó­telepeket lehetett építeni és amelyekből a gabonatermő földeknek kitelniök kellett. A határokat aztán egyre keskenyedő csík­ban szabták meg a Ksdunáig, úgyhogy ha a sárréti térséget bejárjuk, a Csallóközt ezen az oldalon csaknem uéptelen alföldi rónaságnak tartanók. Egyre több és több földre volt szükség, tehát fel kellett venni a harcot a termé­szettel, minthogy a kicsiny birtokot to­vább aprózni nem lehetett. Hiszen a ko-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents