Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-30 / 98. szám
24 TETOiDEta J^ÄöitARHIRLÄE 1939 ÁPRILIS 30, VASÁRNAP Sági Farkas István: Találkozásom a magyar szívvel hogy a későbbi klarissza apácák épülete, a mostani Pálffy-kastély, állítólag ennek a Zsigmond korabeli királyi laknak helyén és az alapjaiból épült. Mátyás emlékezetét temérdek hagyomány őrzi. A nagy királynak kedvelt vadászterülete volt a Csallóköz. Ha a vad hajtásában kifáradt, szívesen pihent meg a madi nagy hárs árnyékában. A gonoszkodó madiak azonban a fát kivágták és a király nem találta meg kedvelt pihenőhelyét. „Csiribiri rossz ma- diák, — kiáltott fel a király — senki kö- zületek kitűnő hivatalra képes ne legyen.” Mad különben arról is nevezetes, hogy ott teremnek a körtefán a legkeresettebb csallóközi búcsúfiák, a madi bicskák. Szomszédságában van mindjárt Alistál, ahol egészen bizonyosan királyi istálló, stambulum volt, ahol az istállómesterek laktak és egy órányira innen tenyészet a messze földön híres szakállosi királyi ménes. A hagyomány Mátyás királynak tulajdonítja Dercsika alapítását is, amely régibb okleveleinkben Györgysoka néven fordul elő, de a sok község jóval régibb eredetű. A tizenhatodik században az Aranykertet is elárasztotta a reformáció hulláma. Esterházyak és Illésházyak ott is hagyják nálták a templomokat . úgyhogy az egyik hajót elrekesztj^ték az új hiten lévők számára, később' azonban a protestntizmus mindinkább megerősödött és a csallóköziek lelkes híveivé szegődtek az új hitnek. A tizenhatodik század társadalmi fejlődésének sodrában a csallóközi birtokos közösségből is kiemelkedik néhány család, az Esterházy, az Illésházy, a várkonyi Amádé familia és az arisztokrácia élére kerül. Az Esterházyak és Illésházyak ott hagyják Csallóközt, az országos politikában visznek vezető szerepet és még haló poraik sem kerülhetnek vissza az ősi fészekbe. De a nemesi kommunitás az ő kiválásuk után is érintetlen marad. A kukkók, ahogy Csallóköz nemeseit nevezgetik, ott maradnak atyáik kis földjén és ha közszereplésre vállalkoznak, beérik Pozsony megye komiciáival. A zord időkben Esztergom, Párkány, Érsekújvár falai alatt vérük hullásával védelmezik a törökkel szemben szülőföldjüket és a csallóközi kapitány vezetése alatt mindig visszaverik a kósza török hadakat, amelyek a Kisdunán át Kukkónia földjére akarnak behatolni. Érsekújvár ostromához a Kisdunán szállítják akkoriban a hadianyagot és a fölmentő sereg egy részét. A bécsi udvar azonban nem méltányolja áldozatkézségüket és a császári zsoldos hadakat tömegével telepíti meg Csallóközben, Lipót uralkodása idején. A valón, spanyol és német zsoldosok felélik az Aranykertet, még a gyümölcsfákat is kiirtják és tüzelőinek használják. Ekkor hervad el az Aranykert és válik siralomnak völgyévé, panaszolja a költő. A katolikus restauráció is teljes hévvel veti magát a szigetországra és Lippay, különösen pedig Szelepcsényi prímás a katolikus egyház kebelébe téríti vissza a pozsonyi Csallóközt, míg a komáromi Csallóköz felében kálvinista hiten marad. Szelepcsényi prímásnak sokat köszönhet a Csallóköz. Sokat áldoz templomok, iskolák, kastélyok építésére, kitűnő gazdasági érzéke van és gombai birtokára 1666-ban behozza az első idegenfajú nemesebb gyapjas birkákat. Posztógyárat létesített itt, amely a hollandiai posztóval vetélkedő anyagot gyártott. Az abszolutizmus és a vallásüldözés nyomása sok kukkót hajtott a kurucok táborába. Csallóköz ellenzéki érzülete nem szűnt meg akkor sem, amidőn uralkodó és nemzet a szatmári békekötésben megegyezett. Mária Teréza úrbéri rendeletéivel szemben a leghevesebb ellenállást a csallóközi nemesek tanúsítják Szüllő Zsigmond- nak, a pozsonymegyei alispánnak vezetésével, akit a királynő ad audiendum verbum citáltat. A negyvennyolcas szabadságharcban is lelkes katonái a csallóköziek Kossuthnak. A zajos idők elviharoztak, de a kukkók nem hagyhatták abba a harcot. Az elemekkel kellett viaskodniok. A pozsonyi fellegvárból ágyúlövés dördült el és ez jelezte a Duna felől fenyegető veszedelmet. A nép ilyenkor otthagyta a partmenti falvakat és biztonságosabb helyre menekült. Néha azonban olyan hirtelen jött az árvíz, hogy a Kisduna mentén fekvő Vők lakosai csak a gyermekek kiszabadításáról gondoskodhattak. Ilyenkor ezt kiabálták: „Csak a gyermekeket hordjátok fel a padra, azt is csak a javát!” Végre kőgátak közé szorították a rakoncátlan öreg Dunát, most már biztonságos lett a hajózás is, nem kellett a hajót pilótának vezetnie a csallóközi vizeken. Az árvízmentesítő társaságok az árterületeket is kiragadták a folyó hatalmából, a kiszáradt laposokról kiirtották a rengeteggé sűrűsödő fűzést s ma már az egykor szerteágazó Duna-ér vápáiban búzatáblákat renget a szél. Akáclombos kedves csallóközi falvak derék kukkó népe újból a magyar anya keblén pihen... Oh, be furcsa felírás ez, hogy egy magyar ember, aki már gyerekkorában bejárta Tolnát—Baranyát, nem is tudott máshogy érezni, élni, csak magyarul, egyszerre csak negyven felé leírja, hogy hogyan találkozott a magyar szívvel. Mintha bizony nem a szív diktálná valakinek a nemzetiségét is, és nem a magyar szív késztetné nagyobb munkára, mint amilyet a kisebb szívvel élő emberek végeztek és végeznek. Pedig úgy van, ahogy leírtam. Kilenc esztendővel ezelőtt, a francia tengerpart felé utaztamban találkoztam azzal a magyar szívvel, amely azóta is élénken él bennem, s ha rózsaszínben látom fajtámat, népemet, mindig erre a csodálatos idillre gondolok, amely még ma is dobogással, izgalmas emlékezéssel él bennem. Hát én is afféle fiatal voltam, mint a többi. Belekóstoltam — ha talán a kényszerítő körülmények hatása alatt is — idegen nyelvek muzsikájába, kultúrájába, s mivel hat és fél éven át voltam falusi tanító (ezt ugyan nem szabadna éppen ma leírnom, amikor a rangok és címek ezt a „rangot” sehogyan sem ismerhetik el), megtanultam megismerni, szeretni és saját értéke szerint értékelni a népemet. Rendeztem nekik színdarabokat, az egyiket éppen városban mutattuk be, s ma is hálás vagyok érte Szent-Ivány József régi kisgazdapártjának, hogy akkoriban kiemelte az ismeretlenségből kisded falumat, amely olyan elhagyatva élt a hegyek között, mintha ottfelejtették volna. Mondom, neveltem hol jó, hol egy kicsit rc~:~abb szándékú népet, abból a faluból, amelyikben kommunista bíró volt, kinéztek, mert nem voltam kommunista, abban a faluban, amelyikben meg kisgazdapárti bíró volt, engem gyanítottak kommunistának. De hát a világháború után furcsa volt a magyar falu, s azt hiszem, éppen akkor kezdett szelídebb arcára találni, amikor már el is hagytam. Mindig szerettem a népemet. Tanú lehetne erre boldogult gróf Forgách Antal, aki falusi tanító létemre is igen szíves barátságot tartott velem és örült, hogy én tanítom Forgáchék valamikori jobbágyait, egészen Kelemen Sándorig, a volt falusi bíróig mindenki, aki .ember volt s akivel el lehetett beszélgetni. Nem is csináltam egyebet, mint hogy nekik éltem, nekik dolgoztam, amint ezt már sokszor megírtam, amikor rámjöttek az önvallomás szentelt órái, amelyekben mindenki igaz arcát szereti megmutatni. No, de elhagyom ezt a népemmel való nagy barátkozást, mert második felszabadító alezredes bácsikámnál is azért voltam „kommunista”-gyanus. Nem jó az, ha valakit túlontúl „szeret” a nép, különösen, ha még képviselői ambiciói sincsenek. Ejnye, ejnye, nagyon elkalandoztam a mondanivalótól, pedig a magyar szívvel való találkozásomat szerettem volna leírni. Az említett időben éppen a „harmincévesek” problémája volt a zsidóság által megengedett legnagyobb társadalmi probléma, s ezen a kérdésen vajúdhattunk, hogy bűn-e a világon lennünk, s bűn-e az apáktól és nagyapáktól helyet követelnünk az életben? Ez a mozgalom bizonyos fokig világpolgárrá nevelte az embert, s amikor egy szép napon, éppen a francia forradalom nemzeti ünnepén a kisváros állomásán vonatra ültem, hogy meglássam szíveim városát: Párizst, azt gondoltam magamban, hogy most már kinőttem a magyar nosztalgia gyerekcipőiből és megyek meghódítani a Nyugatot. Pozsonyig csak elbeszélgettem magyarul, azon túl egy kis darabot szlovákul, aztán már egészen Strassburgig roppant büszke voltam a német tudásomra, hogy, íme, Ipolyságtól egészen Elzászig mindenütt egyformán megértetem magam, s hekuba, hogy milyen nyelven írják és nyomtatják az újságot is. Strassburgban szállt be a fülkénkbe egy tőről metszett francia, mint később megtudtam, nancy-i tanár, s életemben először hozzá szóltam franciául, megkérdezvén, hogy hány óra is van hát, moszjő? Utitársam egyáltalán nem látszott meglepettnek, kihúzta az óráját és úgy felelte: — Kilenc óra, félkettőre Párizsban lesznek. No, — mondom magamban — Istenem, beh megáldottál. Franciául szóltam francia földön egy eleven franciához és hát felelt a kérdésemre. Nekem felelt! Úgy elfogott a nagy öröm, hogy ki kellett mennem a folyosóra, hogy ott hullassam örömkönnyeimet, ime, négy nyelv muzsikáján átevezek, elmehetek a világ bármely tájára, én „világpolgár” vagyok. Lehet, hogy másokkal is megtörténtek már hasonló dolgok, s mint afféle kisebbrendű litterátus ember, magam is olvastam már hasonló érzésekről, de tessék elképzelni, hogy egy kisvárosi fél tanító, fél tanárember egyszerre csak útban van Párizs felé és franciául beszél a vonatban, holott alig töri a nyelvet s azt is magán- szorgalommal tette a mozsártörőbe. Most már aztán lassan, de nyugodtan eldiskuráltunk. A tanár nagyon megörült, hogy szakmabelire akadt, s rövid, rosszul ragozott tőmondatokban igyekeztem neki megmagyarázni, hogy hová való is vagypk és hová megyek. — A, Bratislava! — derült fel az arca. — Jó rádióállomás, én is fogom. — Bratislava, — morogtam a fogaim között — Bratislavát ismeritek, de Pozsonyt nem ismertétek. — Budapest, — mondtam hangosan. — Én magyar vagyok. — Ä, Budapest? — mosolygott, aztán úgy nézett rám, mint aki nem tudja, hogy hányadán áll velem. Magában biztosan azt latolgatta: — Ez a fickó Csehszlovákiából jön és Budapestet mond. No, nemsokára oda is „bemegyünk”. Csak ilyesmire gondolhatott, mert azontúl aztán alig szólt hozzám. Beletemetkezett a Le Jour vasárnapi számába, s magam Is csak akkor hagytam abba a neheztelést, amikor Chalon sur Marnehoz ért velünk a vonat és a catalaunumi síkságon Atilla nem jutott eszembe. Ettől kezdve úrnak éreztem magam. Ti csak vagytok, akik vagytok, de én is vagyok valaki. Egyetlen francia vezér se tette a lábát francia sereggel magyar földre, de itt remegtetek AtUla előtt a rómaiakkal együtt! Párizsban megint megfeledkeztem Atilláról, Szlovákiáról, s úgy szívtam magamba mindent, hogy még álmomban is a szabadság, egyenlőség, testvériség felírásokat láttam. Egészen belebolondultam világpolgári mivoltomba, s reggelenként a vendéglőssel polemizálgattam. Én szótárból, ő a pult mellől, sok jóakarattal. Nem is történt semmi baj. Pontosan há- romezeregyszázhúsz frank volt a zsebemben, amikor a Garde de l’Esten leszálltam, s ilyenkor minden szegény ember rátartibb egy kicsit. Egy hónapja kóboroltam már szinte éjjel-nappal a Szajna-parti Babilonban, amikor rászántam magam, hogy kiruccanok a vidékre is, körülnézek egy kicsit Francia- országban. A térképen megrajzoltam az útat, aztán egy szép hétfői délután beültem a le havrei személyvonatba, hogy Rouenig meg se álljak. Ott üldögéltem a harmadik osztályon, francia parasztok és kispolgárok között, akiknek a nyelvét aztán igazán nem értettem, s^ álmokat szőttem magamban az Atlanti óceánról, amelynek a partján sétálgatni fogok, egyszóval, éltem a magam egyéni utaséletét és nem törődtem a világon semmivel és senkivel. Ha jól emlékszem, Oise volt az a kis vasúti csomópont, ahol egy kissé hosszabban állott a vonat. Szórakozottan tekingettem ki az ablakon, néztem az embereket, a mindenütt egyformán bámészkodó vasutasokat, a joviális állomásfőnököt, akit akár egy múlt századbeli magyar regényben is megmintázhattak volna, nézegetek a jámbor utas unalmával és a végén örülök annak, hogy a vonat újból megindul s egy pár méterrel közelebb vagyok Rouenhez. Egyszerre csak hirtelen felrántja va- laki a fülke ajtaját, fiatal, kendős paraszt-, asszony rohan be a kocsiba, s amint ép-, pen mellettem rohan el, megszólal, el-, kiáltja magát az én nyelvemen, magyarul; — Jaj, istenem! Hol vagyunk, melyik kocsiban ültünk?! Voltam én is már ágyútfízben, gépfegy- verek között, ültem kémkedés gyanúja-, val terhelten a cseh legionisták koszorújában, régi kazamatában, voltak rendtörvényes ügyeim és fegyelmi eljárásaim, de soha az életben nem éreztem azt a rop, pant aggodalmat, azt a kimondhatatlan szorongást, arait akikor éreztem. A szívem úgy felszaladt a torkomba, hogy kicsordultak a könnyeim s mint az alvajáró, ugrottam fel a deszkapadról, rohantam az asszony után, vitt a magyar szó és a magyar szív s egyszer csak ott termettem előtte már a harmadik kocsiban és ott sírtam előtte megenyhült könnyekkel, kisgyermek módján: — Jaj, Istenem, hát itt ültek-e? Igen, ott ültek. Négyéves kislánykát vitt éppen a Csallóközből Kanadába a férje után. Se rokona, sem ismerőse, senkije ezen a kerek világon, csak a kislány, a hajójegy és az a batyu, amit gondosan bugyolált össze a hosszú útra. Az állomáson sokáig állt a vonat, a kislány szomjas volt, leszállt hát, hogy vizet hozzon neki, így indult el a vonat s így szaladt keresztül éppen az én kocsimon, amelyben sok hiú dolgon meditáltam s távolodtam mindjobban az Ipoly völgyétől, nemcsak távolságban, fizikailag, hanem lélekben is, érzéseimben is. Egy csallóközi magyar munkásasszony adta vissza teljes magyar szívemet. Do úgy visszaadta, hogy az édesanyám sem olthatta belém melegebb érzéssel, kincsesebb értékkel, pedig az édesanyám ősrégi magyar család sarja, akinek a családjában huszadíziglen sem találni mást, csak magyart. Jártam azután sok mindenfelé, de leg. szívesebben saját falvaimat jártam. Ez volt az utolsó külföldi útam s azóta mindig itthon nyaraltam. Téleu-nyáron a saját népemet jártam megismerni, hol előadásokkal, hol csak kíváncsi utas módiin s Pozsonvtói Reregstaszta p’-'r-i szemmel néztem népemet. Még a franciát is úgy elhanyagoltam, hogy amikor a nagyobbik leányon» ötödikbe került és tanulni kezdte a nyelvet, elcsodálkozott, mondván: — De apucikéin, hiszen To jártál Franciaországban! ’ Igen jártam, de hiába magyaráztam volna meg neki, hogy mit jelentett az az egypár magvar szó. magyar r'rám «z : 'p- gen tengerben! Hiába magyaráztam volna meg akárkinek, hogy miféle változás m°nt végbe bennem, g éppen az óceán mellől milyen erős nosztalgiát hozta-1 haza magammal mindennel szemben, ami magvar és esett, ami csallóközi vagy dunántúli. Ezt a találkozásomat aztán sokszor elmeséltem intő Déldaadásul népemnek. Beleszőttem mondókámba akkor is. araikor az első magyar nvelvemlék hazájában, a pozsonymegyei Deákiban tartottam előadást. Elmondtam NagysalJóSan is. ahöl a negyvenkilences honvédhősök sírja felett most tartottak először ánrilisi ünne. net. Elmondtam mindenütt, ahol éreztem, hogy magyar szemek és magyar szívek figyelnek, s a legszebben talán énoen a nvitrai palóc félszigeten mondtam cl, a gfmesi vár tövében, nem is egászer1 p^y esztende-e, m'ntha éremtant vota' hor-v nekik kell a legnagyobb megerősítés, a legnagyobb vígasztalás, mert az ősi magyar vár alatt mégis olyan idegenül élnek. Éveken át maídnem minden előadásom után a cseh csendőrök nvomoztak. riene-n tudtam ró'a. nem is akartam* tudni csak most mondják el vagy írják meg lassan régi barátaim, talán azért, hogv kedveskedjenek, vagy hogy „előlépásre” használjam fel. Pedig nem is nekik, nem is magamnak beszéltem, hanem annak a szegér". p~". szerű munkásasszonynak a szívével és nyelvével, akit kilenc esztendővel ezelőtt, idegen földön talán azért hozott clőr.i a sors, hogy megtaláljam a Szívemet, azt a magvar szívet, amely a mindennapokon felül csak egyért dobog: a magyar népért. Ezt köszönöm én a régi magva r szenek, Istennek és barátaimnak, akik lehetővé tették, hogv éveken át ar'z százféle külsejű, de egyérzésű emberek előtt ezt is elmondhattam ... Felelős szerkesztő: POGÁNY BÉLA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓVÁLLALAT RT., BUDAPEST, VIII, RÖKK SZILÁRD-UTCA 4. — FELELŐS» GYŐRY ALADÁR IGAZGATÓ
