Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-09 / 81. szám

TEEWDEta Äß&ÄRHIRMl* 1939 ÁPRILIS 9. VASÁRNAP Bein hagyván közülük életben”. A második kitörést sokkal nagyobb erővel kísérelte Cleg a török. Most Koháry maga szállt Vele szembe. Egész a kapuig üldözte őket. Égy a várfalról jól irányzott golyó a jobb- foarján megsebesítette. A felcser hibásan loezelte a sebet, de Koháry nem távozott a táborból. Hosszú élte végéig sínylette ezt la .sebesülést, mert Bécsben még jobban el­bontották a baját, keresztül vágták az ide­get és karját többé nem használhatta. Ezentúl toilbamondta a verseit. Amikor pe­dig 1715-ben országbíróvá választották, Külön törvényt kellett hozni, hogy nevét pecsétgyűrűre, vagy ezüsttábláfca véséssé és így üsse alá az iratokat. Meghiúsított kitörések A .kitörések nem sikerültek, az éhség !Mindinkább erőt vett a védőkön és meg­törte a leghősibb lelkűeket is. Egykorú feljegyzés szerint a tehetősebbek egy da­rabka kenyérért szívein megadtak volna 30 forintot is. Füveken, gyökereken él­tek, macska- és kutyahúst ettek, majd a patkány került sorra, aztán férgekkel és megfőzött szijjal, bőrrel .csillapították kínzó éhségüket. Lassonként szökdösni kezdtek. Caraffa életírója így ír: „Mind a városbeliek, mind a katonák sorvadás­ban elfonnyadva az életnek oly bágyadt jelét adták, hogy már mozogni és suttogni is alig bírtak. Gyakori átszökéssel segí­tettek magukon, sőt sokan a halált válasz­tották.” Ha már a .védők ennyire éheztek, milyen rettenetes kínokat állhatták ki a szeren­csétlen foglypk, akik a Tömlöcbástya alatt három méternyire a föld színétől épített borzalmas földalatti cellákban sínylődtek. A török a várban 100 év alatt csak egy le­járót és 46 börtönt épített, amelyek mind­egyikébe 20—30 foglyot dugott. Hatmé­teres fal zárta be a szerencsétleneket, a szabadulás egyetlen útja az a kőcsatorna volt, amelyen az összetört hullákat bocsá­tották a nagy domb alatti üregbe. Ismer­jük egy ilyen szerencsétlen rab levelét a megszállás idejéből: „Az éhség miatt már járni sem tudok, mert pünkösd óta semmi eledel sem adatik nekem. Háromszáz ke­resztény rabok sínylődünk itt, de sokkal nagyobb azoknak a száma, akiket a nyo­morúság már elveszített.” Az éhség lebirjca a védőket Az éhség lassanként lebirta az ellenállók ierejét. Ruszten pasa ugyan mindvégig ki­tartott amellett, hogy az utolsó emberig védelmezni kell a várat, feleskette embe­reit erre és Caraffa első leveleit el sem fogadta. Az augusztusi nagyharsányi csata után Caraffa négy elfogott jani­csárt küldött be a várba, hadd mondják el a basának, hogy nincs semmi remény: a nagyvezír vereséget szenvedett, az eszéki tábor felbomlott, a Szerémség már nem a félholdé. A basa nem akarta meghallgatni beszédüket, de azt nem akadályozhatta jneg, hogy a vár védőivel ne álljanak pzóba és rémhíreiket széjjel ne terjesszék. A várőrségben lassanként két csoport ala­kult ki és mind jobban növekedett azoknak a száma, akik a meghódolás mellett kar­doskodtak. Vezetőjük az az Olaj-bég volt, aki az átadás után Egerben maradt és mint Báthori László földesúr élt néhány évig Magyarországon. Amikor Caraffa njabb levelet küldött, amely beszámolt a katonai zendülés kitöréséről, az eszéki tá- bdr teljes felbomlásáról, Erdély elvesz­ítői, Ruszten végső kétségbeesésében fel akarta gyújtani az üregekben felhalmozott lőport. Be már zendülésig fokozódott a hangulat, fegyveresek állták körül és fe­nyegetőzve követelték a vár átadását. Rusz- tennek meg kellett kezdenie az alkut. Nyolc pontból álló egyességet kötöttek, amelyben Caraffa biztosította a várőrség szabad el­vonulását. Alsó és felső fegyverzetüket ma­gukkal vihetik. Akik maradni akarnak, maradhatnak, megtartják földjüket, há­zukat, birtokukat. Maradhatnak a renegá­tok is, akik keresztényből lettek törökké. A várőrség mellé Caraffa 400 lovast ad, akik fedezik a Váradig való elvonulást. A vár átadása Ruszten nem érte be Caraffa aláírásá­val. Talán visszaemlékezett az 1595. évi hitszegésre, amidőn az Egerbe bevonuló török tömérdek német, cseh és vallon zsol­dost koncolt fel. Követelte, hogy Lipót is erősítse meg a szerződést. December 12-én futár indult Pozsonyba, ahol az udvar akkoriban tartózkodott, mert december 9-én koronázták meg a gyermek Józsefet, Magyarországnak első. örökös jogon való Habsbűrg-uralkodóját. Négy nap alatt for­dult a követ. December 17-én déli 11 óra­kor az ostromlók a makiári kapunál sort alkottak, Caraffa felvonult magyar és német főtisztjeinek társaságában. Rusz­ten pasa felemelt fővel vonult el a hódítók előtt, de Caraffa hozzá lépett és tisztjeivel együtt vendégül hívta. Becses ajándékokat is adott neki, három szép paripát, mire a pasa annyira meghatódott, hogy neki adta poharát. „Tudom — úgy mond — hogy so­kan törnek az életedre, ez a pohár megvéd a mérgezéstől!” Decembr- 17-én vonultak be a csapatok a felszabadított várba. Az első magya­rok, akik lábukat az új életet kezdő Egerbe tették — a hős magyar katonák és három visszatért ferencrendi szerzetes, Palásti András és társai voltak. Másnap Palásti András abban a mecsetben, amely­ből később a jezsuita-templom lett, ünne­pélyes Te Deum-ot mondott... A törökök valahogy nagyon megszerették Egert és a magyar életet. A 4000 védőből 600 ittmaradt családjával együtt és ezek voltak az uj Eger első lakói. Mindnyájan tudtak magyarul. Evvia Cselebi mondja, hogy Eger, Győr, Esztergom és a többi tö­rök végvár őrsége mind kitünően beszélt magyarul. Magyaros öltözetben jártak, sűrűn koccintgattak a magyarokkal és amint az 1625. évi 12. törvénycikk mondja: „Szittya és muzulmán egy pohárból ittak és együtt dicsérték Jézust és Mohamedet.” Ez a 660 török felvette a keresztséget, de némelyik megtartotta török nevét is, úgy hogy Eger családjai között még ma is ta­lálunk olyanokat, amelyeknek török eredete fölismerhető. Főtörökök is voltak az ittma- radottak között, mint amilyen egy derék hodzsa volt, a többi töröknél tanultabb, bölcsebb, józanabb és erényesebb ember, aki jóstehetséggel is meg volt áldva. Régi hivatásának megfelelőleg a Pap vezetékne­vet vette fel és mint Pap Dávid vált hasz­nos polgárává az uj Egernek.” Noszvaj tö­rök földesura a Noszvay Ferenc nevet vette fel s annyira buzgó kereszténnyé vált, hogy a minoritáknak telket adott. Olajbég, akinek 20 faluja és 6 malma volt, mint Bá- thori László magyar nemességet kapott, s néhány év múlva megkapta a hűtlenség miatt elítélt Vay Ábrahám borsodi birto­kait. Ez volt a jutalma annak, hogy Rüsz­tén pasát a vár átadására kényszerítette. Egy évtized múlva azonban megfogta a lelkét a honvágy, eladta birtokait év visz- szatért hazájába. Az új keresztények egy ideig külön feleke- zetet, külön osztályt alkottak az új Egerben, míg meg nem szűnt velük szemben a bizal- mat'anság. Ekkor elvegyültek a város többi polgárságában. Maradt még a hódítók tá­borából 150 főnyi rác és görög renegát Eger falai között. A török időben marko- tányosok voltak. Semmi bántódásuk nem esett, sőt görögkeleti vallásukat is szaba­don gyakorolhatták. Számuk a 18. század folyamán egyre csökkent, s ők is felszí­vódtak a nagy kohóban. Költő is került ki közülük: Vitkovics Mihály. A régiek közül senki sem tért vissza. Lipót királyi szabadalmakkal látta el a vá­rost és pátensének hatására a végvárakból sok öreg vitéz gyűlt össze Eger falai kö­zött. De még így sem indulhatott meg a polgári élet és ezért német földről hoztak telepeseket. Eger földjének ereje ebből a vegyes konglomerátumból gyúrt össze egy minden izében nemes magyar várost. A felszabadult Eger külső jellege is tö­rök volt. Szent templomok helyett mecse­tek nyúltak az égnek, a zegzugos sikáto­rokban török faházak és vakablakos házak hirdették a török építési rendszertelensé­get. Egy évszázad nagy magyar püspökei változtatták ezt a rendszertelen háztömböt szép és kedves várossá, a magyar Athénné. Ök voltak Eger békés hősei. A végbeli élet azonban megszűnt. Egy­korú híres székesegyházában, Magyaror­szág „legfényesebb székesegyháza” volt, 1703 február 28-án még zúgtak a haran­gok, amikor a nagyságos fejedelem bevo­nult a várba. Ma csak egy pillér van meg oszlopai közül, amelyen István király szobra áll. Ütött a végbeli élet utolsó órája! Bécsben elhatározták, hogy a régi magyar végházakat lerontják, nehogy a rebellisek fészket verjenek bennök. Eger is azok között volt, amelynek bástyáit ágyúk­kal törették, robbantották, árkait ezer és ezer paraszttal temették be. Három vár­megye népe hordta le Eger büszke falait, de Eger csillagai örökké fényeskedni fog­nak a magyar ég boltozatán! Magyar feltámadás? Irta: Czvank László Egy filmről akarok írni, amely már el­került Budapestről és bizonyára már a Felvidéken fut: „a magyar feltámadás”. Nagy cikkek harangozták be a „törté­nelmi alkotás” elkészítését. Fényes reklá­mokkal csalogatták a főváros hazafias közönségét. Magam is kíváncsi lettem a filmre, hisz rólunk, felvidékiekről van szó benne. A sokat emlegetett húsz évet dol­gozták fel, de hogyan? Nem tagadom, sokat vártam a filmtől. Húsz év történel­me, egy nép küzdelme, szenvedése, meg­aláztatása, életreébredése és hősies sza­badságharca szent előttem. Elő valóság és az életvizének örök forrása marad ez a kis magyar mült, amelyből gyakran meri­tek és azt hiszem, valamennyien fel­vidékiek, midőn belefáradunk és elernye- dünk a lelketlen sivár életbe. Mit láttam? Egy mesét, amelynek még az alakjai sem feleltek meg a valóságnak. Kiábrándító, azt mondhatnám, majdnem szenvedés volt a filmet végignézni. Ter­mészetesen csak nekünk felvidékieknek, mert mi ismertük ennek a 20 évnek min­den mozzanatát, amely előttünk pergett le a fehér vásznon. A pestiek persze élvez­ték a filmet. Megfigyeltem a szomszédo­mat, mennyire elérzékenyült, az egyes „hazafias” jeleneteknél még a könnye is kicsordult. Én szenvedtem... Maga a történet gyenge és elég vér­szegény volt. A cseh megszállás rémületet kelt a faluban, a derék úrhölgy nem bírja az életet és kisfiával Pestre költözik. A fogságból visszatért férfi nem találja la­kásában a feleségét, hanem cseh katonák tanyáznak a lakásban, akikkel rögvest összeakaszkodik, a vége az, hogy a férfit lecsukják, börtönbe kerül. A féleség vígan él Pesten és a kisfiúiból közben nagy fiú lesz. Szerepéi még egy másik család is, a régi magyar úr, a vármegyei fő­tisztviselő, a dacos magyar, aki sehogy- sem tud belenyugodni a helyzetbe. Daco­san jár-kel szobájában, az új világról nem akar tudomást szerezni, minden gondolata a „Nem! Nem! Soha!” körül forog. Még útlevelet sem akar kérni a cseh államtól, addig nem megy Pestre, míg újból fel nem szabadulunk. Közben a felnőtt kis­leányát sem kísérte el Pestre, hogy ne kelljen a csehektől útlevelet kérni. Igen kellemetlen helyzetben van, midőn a szlo­vák nacsélnyik fia udvarolgat a lányának és lakásukon is felkeresi a lányt. A dacos papa igyekszik a semmiházi tót fiúról le­beszélni a leányt. A lányka csak akkor enged, midőn Pesten megismerkedik a tő­lük elköltözött immár szép úrfival, aki­vel valamikor pajtásként játszadozott. Szerelem lesz, amit házasság követ, a fiú is visszajön a lányhoz a Felvidékre és megesküszik véle. A durva cseh katonák azonban a fiút letartóztatják, kémkedés és lázítás gyanúja miatt börtönbe vetik. Itt a börtönben találkozik a fiú az apával és drámai jelenetek között ismerik fel egy­mást. A darabnak van egy mellékszerep­lője, a szlovák szolgalegény, aki ugyan szereti gazdáját, de szeretettel emlékezik meg a cseh testvérekről is, míg a cseh katonák egy pár pofonnal ki nem ábrán­dítják a testvériségből. Megharagszik a esetiekre, mert nem engedik át Magyar- országba a mátkájához. A jó szolgalegény­nek az a feladata, hogy az ura parancsá­ból mindig friss aljazást kell készíteni az istállóba — ahol ugyan már ló nincs — a felszabadulást hozó magyar huszá­rok lovainak részére. A darab egy pár igen szép és művésziesen megjátszott je­lenetet is tartalmaz, a népnek is jut sze­rep, amidőn sóvárogva néznek egymásra a határsorompó két oldalán, míg a csehek gumibottal szét nem kergetik. Végül is minden szenvedést elfelejtett a felszaba­dító honvédeink virágos bevonulása a visz- szacsatolt területekre. Ez a darab rövid gondolatmenete. A végén a nagy taps és katonaindüló halkuló hangja felébresztette bennem a gondolatot. Kezdtem faggatni a múltat és akaratiamul is nyelvemre jött a kérdés: ez a magyar feltámadás? így éltünk, dol­goztunk, gondolkoztunk mi? Hát a mi népünk, az egy millió magyar nem volt részese és előkészítője a felszabadulás­nak? A film szerint a jó csonkahoniak közül sokan azt fogják hinni, hogy Mün­chenhez, a bécsi döntéshez ölhetett kézzel, édes semmitevéssel jutottunk él- Kár volt lehazudni a valóságot. A 20 éves múlt­ban a csöpögő hazafiasságon kívül volt valami tanulságos is, amit érdemes lett, volna művészies formában a magyar nép széles rétegeivel közölni. Ilyen szempont tok nem igen szokták vezetni a mi film* rendezőinket. Az elmúlt 20 év oly gazdag volt élmé■* nyékben és képekben is, hogy lehetett, volna belőle egy monumentális nagy tör-* ténelmi filmet, — tán nem is egyet, de többet — csinálni, amelynek vezérgondo•* lata lett volna a magyar élniálcarás. 20 év valóságán keresztül bemutathattuk volna szemléltetően a magyar népi gon* dolat jelentőségét. Épp ilyen film köze* lébb tudta volna hozni a lelkeket is egy-* máshoz. Kár volt összecsapni ezt a filmet, az üzlet eszközévé alacsonyítani azt, ami a magyar újjászületés történelmi beveze-i tője volt. A film csupa olyan alakokat áUít minta- képnek a közönség elé, akiket a felvidéki új magyar szellemiség kortünetnek tar■* tott és elvetendő példaként pellengére állított az ébredő magyar társadalom előtt. Az a magyar ember, aki a felszaba­dulás hrcosa volt, az nem vándorolt ki, az ott maradt és küzdött. Mennyivel más lett volna, ha a darabban szereplő hölgy is ott marad, rajta keresztül bemutathat­ták volna a vergődő, de a magyar nép­közösséghez hűmaradt középosztály életét, a kisfiú életén keresztül adhatták volna az egész magyar ifjúság problémáját, küzdelmét a magyar iskolákban, a cseh egyetemeken, egyesületeikben és mozgal­maikban. A dacos öregúr, aki nemcsak a cseh rendszerrel, hanem önmagával és az egész magyar élettel szemben is ellenzék­ben volt, örökké nem, nem, sohát kiabált, igazán nem volt mintakép. Ilyen embert a felvidéki széliem ellenségnek tartott, mert akadályozója volt a magyar újjászületés­nek. Nem voltunk hive annak sem, hogy akár szóval, vagy tetlegesen is cél nél­kül összeütközésbe kerüljünk a cseh ható­ságokkal. Nekünk mártírnak lenni tilos volt, esj volt a mi Íratlan nagy törvé­nyünk. A tót szolga naiv és ügyetlen be­állítása csak rontja a magyar-szlovák sorsközösség gondolatát, amely a fel* vidékieket komolyan áthatotta. Húsz éves küzdelmünk tele volt a népi gondolat sok apró és értékes megnyilvá­nulásával, amit érdemes lett volna bele* szőni a darabba. Ilyen értékes jelenségek: a Szmke vezetőségi gyűlésén Adyról. és Szabó Dezsőről vitatkozó parasztok, az önadóztatással és önként vállalt munká­val épített falusi kültúrházak, szabadtéri előadásra járó parasztok és munkások, akik ingyen munkával segédkeztek a lévai szabadtéri színpadot felépíteni. Munkás­fiúk, akik a Szkie heti gyűlésein össze­bújva tanulták a magyar történelmet, a pápák szociális körlevelét; parasztfiúk, akik hátizsákban vitték árulni a magyar könyveket faluról-falura; kisiparosok, az örök tiszteletjegyesek, akik fenntartották városaink magyar társadalmi és kultúr- egyesületeit; tanárok, orvosok, ügyvédek, akik esténként munkásfiúk részére ingyen kurzusokat tartottak; egyetemi hallgatók, akik bérharcokat vezettek a magyar mun­kásság szociális jogai érdekében. Parasz­tok, akik esténként petróleumlámpák mellett szövetkezetekben iragatták a bevé­tel és kiadás rovatait. Érdemes lett volna egy-két képet az októberi és novemberi napokról is felvenni; csak egyet említek meg: sok száz magyar cselédlány tünte­tett Pozsonyban egy alkalomkor a ma­gyar nemzeti öntudat mellett. Számtalan sok, ilyen képet tudnék felsorolni, amely­ből mozaikszerűen kikerül 20 év törté­nelme és élete. Milyen megrázó erejű be­mutatása lett volna a magyar népi gon­dolatnak. Nekünk, felvidékieknek nem tetszett ez a film, meghamisította a valóságot, aka­ratlanul is félrevezette a csonkahoni kö­zönséget. Fájt, hogy egy lehetőséget el­mulasztottak a magyar népi gondolat szolgálatába állítani. Ez is mutatja, hogy a magyar filmgyártást nem mindig vezeti a magyar újjászületés vezérgondolata. Olcsó, limonádészerü könnyű filmekkel új magyar lelkiséget kialakítani nem lehet. Remélni szeretnénk, hogy a 20 éves küz­delem még megtalálja az íróját és majd érdemes lesz újból filmre venni, ami majd az igazi magyar feltámaadst fogja be­mutatni. Felelős szerkesztő: POGÁNY BÉLA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓVÁLLALAT RT., BUDAPEST, VIII, RÖKK SZILÁRD-UTCA 4. — FELELŐS: GYŐRY ALADÁR IGAZGATÓ Az egri törökök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents