Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-12 / 82. szám

Ara: 10 fillér

H, évfolyam 82. szám. Budapest, 1939 április 12. Szerda

“ÄGYäRHIRMß

Előfizetési ár évente 36,— P, félévre 18— P,

negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— peng6, egyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér.

POLITIKAI NAPILAP

^Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili. kerület, Jézsef-kőrút 5, szóm Telefon: 144-400 o Telefon: 144-400

Húsvéti

világpolitika

Mussolini levelének

hatása alatt

Chamberlain mérsékeltebb

álláspontra helyezkedett az albán kérdésben

Rómának és Berlinnek Iogában áll minden eszközzel

megelőzni a bekerítést

London, április 11. Mussolini és Chamberlain között á húsvéti ünnepek alatt levélváltás folyt le. Ennek a levélváltásnak hatása alatt helyezkedett Chamberlain a húsvéthétfői rendkívüli minisztertanácson a mérsékeltebb álláspontra. A miniszterelnök, ellentétben az angol kormány többi tagjával, a minisztertanácson hangoztatta, hogy véleménye szerint Angliának nem szabad Olaszországgal szemben túlerélyes lépéseket tennie, mert ebben az esetben Olaszország nem tekintheti érvényben lévőnek az 1938. évi húsvéti egyezményt, amely arra kötelezi Olaszországot, hogy önkénteseit Spanyolországból hazaszállítsa.

Mint most kiderült, Chamberlain Muso- lini személyes üzenetének hatása alatt cselekedett. Ezt a személyes üzenetet hús- vétvasárnapján Crolla olasz ügyvivő adta

át az angol miniszterelnöknek. Mussolini üzenetében bizonyos Ígéreteket tett az angol kormányfőnek. Olyan Ígéretekről van szó, amelyek lehetővé teszik, hogy a két ország között a jobb kapcsolatok továbbra is fenntarthatok legyenek. Mussolini — hír

szerint — üzenetében ígéretet tett arra,

hogy Spanyolországból a legsürgősebben nagyobbszámú önkéntest szállít haza.

Angol politikai körökben úgy tudják, hogy Chamberlain miniszterelnök már válaszolt is Mussolini levelére.

Az olasz közbelépés

Róma, április 11. Az olasz sajtó hasábos cikkekben foglalkozik Albánia megszállásával és rámutat azokra a tényezőkre, amelyek szükségessé tették Olaszország közbelépését. E tényezők két csoportra oszthatók: 1. Olaszország közbelépését elsősorban Albánia belső állapota tette szükségessé.

A Messaggero vezércikke rámutat arra, hogy Albánia egész technikai felszerelése az olasz munka és olasz pénzügyi támogatás eredménye, Olaszország 150 millió aranyfrankot fektetett be Albániában és ebből az összegből építették ki a durazzói kikötőt, az ország úthálózatát, 32 nagyobb hidat éa több mint ezer kisebb hidat. Ebből a pénzből kezdték meg a devoli kőolajmezők feltárását is. Az utóbbi évek azt mutatták, hogy albán vezető körök visszaélték Olaszország bizalmával és támogatásával és semmit sem tettek népük szociális

(sp) — Emberemlékezet óta nem élt át Magyarország szebb husvétot az ideinél. Boldog nyári meleg mosta csillogóvá a természetet, állandó kék ég mosolygott az emberekre, s mintha a tavasz két nap alatt jóvá kívánta volna tenni, amit márciusban mulasztott: egyszerre adta oda valamennyi frissítő fűszerét. Gond, csömör, fájdalom, aggodalom, meghasonlás husvétvasárnap reggelén elpárolgott, mintha sohasem' létezett volna, valami megújhodás, idegcsillapító szépség. Megelégedettek és jó- kedvüek lettünk, a levegőben a szebb jövő illatai úsztak, minden jónak és helyesnek látszott, bíztunk, mint a fakadó rügy, mely vígan és öntudatosan borul virágba, s nem kínozzák őszi gondolatok. Mi felvidékiek, akiket a sors novemberben a fővárosba hozott, vagy akik a két gyönyörű ünnepet kihasználva tömegesen jöttek el Budapestet megnézni, ámulva és repeső örömmel jártuk a város utcáit és kertjeit. Budapest, a nyári város, vallójában csak most nyílt ki előttünk. Most mutatkozott, meg ragyogó szépségében a Duna királynője, eddig, novembertől mostanáig csak szürkén egykedvűen nézett le reánk az átváltozás és az átértékelés nehéz hónapjaiban. Sok keserűség múlt el azok szívéből, akik az élmult három nap alatt élték át a magyar fővárost. Csodás csillogás, lélekemelő távlatok, rend és ápolt- ság, a természet kényesztető kegye köröskörül, — oly jó volt belehullm és otthonnak érezni. Évekig vágyódtunk e pillanatokra, most végre megkaptuk, egyszerre robbant belénk az otthoni ma- 1 gyár béke annyiszor elképzelt szépsége. Politikafeledten és gondfelejtőn lélegeztünk husvétkor, s az volt az érzésünk: most kezdődik, most születik meg számunkra az igazi tavaszi Magyarország.

De a béke ünnepi kulisszái mögött husvétkor is ideges feszültség uralkodott Európában. Nem vettük észre, pedig újra igen közel járt hozzánk a veszedelem. Annyi rémhír, fenyegető közlés és ijesztgetés ritkán torzította a nyugati sajtót, mint ezekben a napokban, mintha csak bizonyos körök semmiesetre sem óhajtanák megengedni, hogy egyszer azoknak is szép és megelégedett husvétjuk legyen, akik húsz év óta csak reménytelenséget ismertek. A pánik hangulat terjesztőinek élén maga Roosevelt állít, aki dodonai kijelentéseket tett egy közeledő háborúról és sokértelmű szavaival szemmelláthatóan azt akarta elérni, hogy hozzászoktassa polgártársait beavatkozási politikához. A kormányok egymásután kénytelenek voltak megcáfolni a titokzatos forrásokból fölr'ebbent rémhíreket. Anglia nem szálllja meg Görögországot, a brit flotta nem futott be Korfuba, a német kormány nem rendeli vissza az angliai és a franciaországbeli német állampolgárokat, a birodalom nem száll ja meg Patagóniát, Anglia nem garantálja a keleteurópai államok határait. Az izgalmakat Albánia olasz megszállása okozta. Úgy látszik vannak hatalmak, amelyek semmiáron nem hajlandók belenyugodni hajdani presztízsük tűnésébe és nem tűrik, hogy nélkülük döntések történjenek Európában, még akkor sem, ha olyan ügyekről van szó, amihez nincs közük.

Az álbán kérdés évtizedek óta két hatalmat érdekel: Olaszországot és Jugoszláviát. Ha most Jugoszlávia beleegyezik Albánia olasz megszállásába és az előzetes megállapodás alapján nem tiltakozik ellene, akkor a távoli nagyhatalmaknak elsősorban Amerikának vajmi kevés köze van az álbán kérdés megoldásához és nevetséges minden föl- háborodása és kardcsörtetése. Ha pedig az ellenséges magatartás egyetlen oka az, hogy az „albán nép szabadságát” féltik és nem engednek idegen uralmat Skandei bég utódjai fölött, akkor járjanak elő jó példával, s adják vissza azoknak a népeknek a szabadságát, amelyek angol, vagy francia gyarmati sorban élnek: a háromszázmillió, gyakran zen- dűlő hindunak, az elkeseredett százmillió mohamedánnak, aki jóformán állandóan háborúskodik az angol elnyomók ellen, mint Palesztinában, a malájoknak, az indokinaiaknak, a sok millió amerikai négernek, nem beszélve olyan fajokról, amelyek nem kérhetik vissza többé szabadságukat, egyszerűen azért, mert a franciák, az angolok és az amerikaiak régen kiirtották őket, mint az indiánok, vagy Ausztrália ősilakói, ó, ez a tiltakozás a legnagyobb hipokrizis lenne, ha tényleg „humanisztikus” okokból történne, s felháborodna, mert le- züllött és elhanyagolt nemzetek most végre bevonúlhatnak a civilizáció áldásait élvezők közé. De nem azért történik. Az ok sokkal egyszerűbb. A nyugati demokratikus hatalmak félnek a két középeurópai nagyhatalom erőgyarapo- dásától, s ezért van az örökös idegeskedés. Románia és Jugoszlávia magatartásából észrevették, hogy e két jelentős délkeleteurópai hatalom, nem hajlandó az ágyú töltelék szerepét vállalni és Párizs és London parancsára szembehelyezkedni a tengellyel, csak azért, hogy az angol-francia presztízs és nagyhatalmi pozíció csorbítatlan maradjon. Nem hajlandó föláldozni magát a franciák kényelméért és a bolsevizmus biztos diadaláért. Magatartásuk nagyon is’ érthető, ha meggondljuk, hogy maga a szovjet sem vállalkozik e janicsár szerepre, s Stalin mondotta legutóbbi beszédében, hogy „a szovjetet lehetetlen Németországgal összeveszíteni, mert a szovjet nem hajlandó kikaparni a tűz- ből a gesztenyét London számára és tűrni, hogy a két elkeseredett ellenfél élet-haláíl tusájának gyümölcsét egy harmadik arassa le: a nyugati demokrácia.”

Ha így vélekedik Németország leg- elkeseredettebb világnézeti ellenfele, méglnkább érthetővé válik a jugoszláv és a román álláspont is. A két hatalom jól tudja, hogy háború esetén a birodalom nyugati Siegfried vonalán csak védekezne, ezt tenné esetleg északkeleten is, de teljes erejével előtörne délkelet felé, mert csak a délkeleteurópai és az előázsiai tér birtokbavételével, s az ottani nyersanyagok felhasználásával a Kaukázusig és Egyiptomig (Szuez!) leérő, villámgyors előtöréssel biztosíthatná önmaga számára azt a gazdasági autarkiát, amivel évekig folytatni

tudná a háborút. A balkáni hatalmak nem állnak kötélnek, különösen, mert tudják, hogy a hatalmas délkeleteurópai német gazdasági térhez való tartozás meggazdagítja őket és olyan prosperitást biztosít számukra, amilyet a távoli nyugat sohasem adhat meg. E prosperitásért hajlandók akár bizonyos áldozatokat hozni.

Ezek a meggondolások magyarázzák Jugoszlávia feltűnő hallgatását az albán kérdésben. Londont és Párizst meglepte Belgrád magatartása, s Jugoszláviáról nyomban úgy kezdtek beszélni, mint arról a hatalomról, amely elveszett számukra. A belgrádi magatartás nem lehet másnak a jele, csak annak, hogy Jugoszlávia nem a tengely ellen, hanem a tengely mellett óhajtja folytatni politikáját és csalódtak, akik Zvetkovicstól mást vártak, mint a megbukott Sztojadinovicstól. Mivel pedig így van, mivel Olaszország albániai lépését éppen azok fogadták a legnagyobb nyugalommal, s szinte már helyeslőleg, akiket egyedül érdekel, nem valószínű, hogy az olasz lépésnek közvetlen következményei lesznek. A nyugati sajtó hangoskodása nem elég arra, hogy vele egyes érdekeltebb hatalmakat a háborúba uszítsanak. Ha Rooseveltnek háború kell, csak maga kezdheti meg, mert senkit sem fog találni Keleteurópában, aki távoli noszogatásra halandó volna magára vállalni a háborúkezdés ódiumát.