Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-12 / 59. szám
1939 MÁRCIUS 12. VASÁRNAP YEHJIDEtn jMäGVARHIRME Márciusi Irta: Borsody István Mw MOH«"™/ ^ m/e. acZkúfícit €4 a, w^diacitpát, Franck KcuvCpvtttK éá a Kneipp Kcíve KJáTjIE ! VátiüLokosságot mindennél többre becsüljük, utáljuk a demagógiát, ami ellen Prágában küzdöttünk, de küzdünk a magyar észszerűségért, mert hisszük, hogy értelemmel és szeretettel még az első március idusának százéves évfordulója előtt megteremthetjük a modern Magyarországot, amiért egy évszázada küzd nemzetünk — meggyőződésünk szerint — nem elég sikerrel. Számunkra minden nemzeti ünnep az elvégzendő nemzeti munkára figyelmeztet. Ezzel a tudattal készülünk az első szabad március tizenötödikének ünnepére is. Zsindely Ferenc, a miniszterelnökség új politikai államtitkára elfoglalta hivatalát Az új állcmtitkár a miniszterelnök politikájáról és a magyar tisztviselőtársadalom vezérkarának feladatairól mondott beszédet Amíg el nem érjük visszatérésünk ■első évfordulóját, minden egyes nap „elsőnek” számít a hazában húsz év után ... Hétköznapokon erre nem gondolunk, de az ünnepnapok jövetelével eszünkb^jut: különösen, ha olyan ünnepek köszöntenek reánk, amelyeket az elmúlt húsz év alatt politikai okokból nyilvánosan meg nem ünnepelhettünk: a magyar haza és nemzet ünnepei ezek, és köztük is egynél állunk meg nagyobb .eltűnődéssel: március tizenötödike előtt... Sokan közülünk nem is emlékeznek a szabad március tizenötödikére, magam is homályosan látom a gyermekkor elmosódó képei közt: friss, izgalmas tavaszi napsugár borította az utcát, talán először vettük föl a tavaszi kabá- tot, vagy kaptunk engedelmet a tavaszi szabadság első gyermekes szimbólumának — a félharisnyának viselésére ... Gyerekek voltunk, nem ismertük a napok politikai értelmét és a szabad március tizenötödike emlékei közt is csak utólag értettük meg a hazafias fölvonulások, nemzetiszínű zászlók jelentőségét . . . De csöndes lelkesedéssel gondoltunk utólag is ezekre a szép márciusi napokra, a kisvárosi diákság fölvonulására, ami éppen a mi utcánkban történt, mert az eperjesi márciusi tizenötödikék szép hagyományai közé tartozott, hogy az ifjúság hódolt az utcánkban lakó Csengey Gusztáv előtt, aki a negyvennyolcas magyar szabadságharc egyik élő tanúja veit. Idegen uralom alatt bontakozó magyar hazafiságunk ezekből a gyermekkori tavaszi képekből táplálkozott, nemzeti büszkeségünk, öntudatunk ilyen homályos emlékek után nyúlt, mart a jelenben nem az emlékeztetés fénye sugározta be egy-egy magyar nemzeti ünnep jelentőségét, hanem az elfeledtetés homályát igyekeztek reánkborítani. De ha nem is volt pirosnapos ünnep a naptárban március tizenötödike, mi csöndes összeesküvéssel gondoltunk reá, titokban szebb ruhát öltöttünk és kabátunk alatt rejtve kitűztük a régi Kossuth Lajos portrés nemzetiszínű kokárdát. Később a rádió sietett segítségünkre és izgalommal vártuk az „első” március tizenötödikét, amikor a technika jóvoltából figyelhettük, hogy mi történik ezen a napon Budapesten. A különös véletlen úgy akarta, hogy amikor nemzeti ünnepünk tilalmát kényszerítették reánk, ugyanakkor a fölöttünk uralkodók ' ünnepét kellett megülni: március hetedikét, Masaryk Tamás köztársasági elnök nevenapját. A tiltott és a szabad ünnep közt az ösz- szefüggést sohasem bocsátottuk meg: talán el is feledkeztünk volna már tizenötödikéről, ha nem lett volna a pirosbetűs hetedike. A bosszú érzete ébredt föl bennünk évről-évre. Szabotáltuk március hetedikét: ezzel ünnepeltük március tizenötödikét. Tamásnapra fellobogózták, cseh-szlovák zászlókkal a várost: mi pedig hazafias kötelességünknek tartottuk, hogy úgy járjunk az utcán, hogy egyszer se kerüljünk az idegen nemzetiszínű zászlók i alá ... A nap alkalmából rendezett ünnepélyeken pedig bojkottot hirdettünk az ünnepi hangulat ellen, gúnyoltuk az ünnepi szónoklatot és amikor a csehszlovák himnuszok éneklésére került sor, hangtalanul nyitegattuk szánkat, de ének nem szállt a mi ajkunkról... Apró lázadások voltak ezek, hozzátartoztak a gyermeki csinytevéshez: mily különös nemzedék voltunk mi, hogy így nőtt föl bennünk a nemzeti öntudat. Eszmei tartalmat nem kerestünk: nemzeti életünk sokáig abból állt, hogy kerültük az idegen nemzet életében való cselekvő közreműködést. Csak később, az egyetemi évek alatt közeledett felénk március tizenötödikének komolyabb értelme, amikor a cseh főváros ismeretlen rengetegében csöndes ünnepre gyűltünk össze, észrevétlenül, kevesen, mint száműzöttek távol a hazától. Ilyenkor halkan elénekeltük a magyar himnuszt, ilyenkor vettük észre, hogy nem is tudjuk pontosan nemzeti imádságunk szövegét és dallamát, de bármilyen egyszerűek voltak ünnepi szónoklataink és bármilyen gyakorlatlanok voltunk is a himnusz-éneklésben, megindultság fojtogatott bennünket és boldog megkönnyebbüléssel széledtünk szét, mert megejtett a nemzeti ihlet és megéreztük a magyar március szelét. Fogékonyak voltunk. Bár nem értettünk jól a nemzeti szertartások kü’sőségei- hez, lopva magunkbaszívott élményeink a hazáról és nemzetről erjedni kezdtek bennünk — és gondolkodásra késztettek. Március tizenötödike gondolatokat ébresztett: a nemzet sorsa gondolkodóba ejtett. Kis részében ismertük meg közvetlenül nemzetünket, még hozzá balsorsában. Rendkívüli helyzetben éltünk, érzékenyen és kutatva. A magyar márciust mi nem tudtuk lelkesen ünnepelni, vezényszóra és szokásból. Aggódva ünnepeltünk, vagy inkább emlékeztünk, idéztünk és vitatkoztunk. A szabadság gondolata, ami felénk áradt a nemzeti ünnep hagyományaiból, nálunk nem sikkadt frázissá, mi állant szabadságharcban éltünk, harcban a világgal s önmagunkkal, márciusi nemzedék voltunk a javából. Kevés pozitív ismeretünk volt a magyar történelemből, nem tudtuk a magyar szabadságharc fontos évszámait, mert az iskolában mást tanultunk. De életünk tanított a magyar múlt emlékezetes eseményeire, amikor idegen hatalommal szembenállva küzdött a magyar. Nem kellett fölrázni bennünk a nemzeti problémákat, saját bőrünkön éreztük minden lépésnél az egész nemzet sorskérdését. Nem védett burok, társadalmi rend és szabály, hogy mire gondoljunk és mire nem. Állandó forradalom vett körül, márciusi nemzedék voltunk a javából. Nem véletlen, hogy nemzedé-1 künk a negyvennyolcas magyar szabadsággondolatokat hol ilyen, hol olyan formában vetette felszínre: az első március idusának eszmeköre könnyen felismerhető bármelyik megmczdu'á- sunkban, amiről az elmúlt húsz év ifjúsági története szól. Most itt állunk húsz év után az első szabad március tizenötödike küszöbén: ünnepelni készülünk. De nem lesz okunk reá, hogy belsőnkben máskép ünnepeljünk, mint eddig. Most is érezzük az első március óta folyton nyomunkban járó kérdések megoldat'an terhét. Most is a magyar szabadságra esküszünk, s ha külsőségekben teljes szabadsággal bonthatjuk is ki az ünneplés zászlaját, tudjuk, hogy ez nem minden, mert március idusát mi nem fogjuk soha a külső pompa és fény alkalmának tartani. A magyar szabadságért a szabad hazában még reánk is sok harc vár. Az ünneplés szabadsága sem elégít ki, erre csak addig vágytunk, — az életerő természetes ösztönével, — amíg az idegen hatalom ezt a szabadságot megtagadta tőlünk. De a magyar márciusi hagyományok többet követelnek: követelik tőlünk, hegy küzdjünk népünk szociális fölemelkedéséért, küzdjünk a tökéletesebb eürópai színvonalú társadalomért, a magyar demokráciának száz évvel ezelőtt meghirdetett célkitűzéseiért. Az „első” március tizenötödike első legszebb ünnepünk a hazatérés óta: ma már nem kell tapintatos cikkeket írnunk ebből az alkalomból, mint egy évvel ezelőtt. De igazi ünnepünk, a szabadság ünnepe csak akkor lesz március tizenötödikéből, amikor magunk felé sem lesz szükség már a nap-nap mellett elkövetett tapintatos cikk ékre és szavakra; igazi ünnepünk akkor lesz, amikor a márciusi hagyományokkal ösz- sze nem egyeztethető társadalmi rendszerünkből eltűnik minden, amiről ma csak tapintattal írhatunk és írunk, nem azért, mert a magyar cenzúrától félünk, hanem azért, mert nemzeti helyzetünknél fogva a forradalmi szót kerüljük és a higgadt belátást szorgalmazzuk: eréllyel, de felforgató indulatok nélkül. A magyar márciusra megérett nemzedék vagyunk^ & józanságot és A miniszterelnökség és a Központi Statisztikai Hivatal tisztviselőkara szombaton délben üdvözölte a hivatalába lépő Zsindely Ferenc miniszterelnökségi politikai államtitkárt. A tisztviselőkar üdvözletét bárcziházi Bárczy István m. kir. titkos tanácsos, államtitkár tolmácsolta. Egy hónapja sincs annak — mondotta — hogy e tisztviselői kar Teleki Pál grófot miniszterelnökké történt kinevezése alkalmából üdvözölte. A miniszterelnök akkor az üdvözlésre adott válaszában hangsúlyozta, hogy a miniszterelnökségnek a közhivatalok között lelki értelemben „magister elegantiarum”-nak kell lennie. Ismertette ezután Zsindely Ferenc államtitkár eddigi pályafutását és rámutatott arra, hogy a kinevezés igaz, nemes magyar embert, törhetetlen hazafit, kiváló írót, naay sportbarátot, a természet imádóját és az ifjúság nemes barátját érte. Az államtitkár működésére Isten áldá- 'sát kérve, a miniszterelnökség tisztviselői karát az államtitkár szeretetébe és pártfogásába ajánlotta. Zsindely Ferenc államtitkár beszéde A jelenlevő tisztviselők lelkesen megéljenezték Zsindely Ferencet. Az új államtitkár az üdvözlésre a következő beszéddel válaszolt: — Nagyméltóságú Államtitkár úr! Kedves Barátom! Amikor a miniszterelnök úr megtisztelő meghívása folytán ebbe a hagyományokkal megszentelt palotába mint a miniszterelnök úr első munkatársa belépek, ezt a díszes pozíciót nem tekintem dísznek, hanem olyan kötelességnek, amelyet akár az általam elfoglalt munkakörben, ákár abban, amelyet közületek bárki elfoglal, egyforma lekesedéssel és buzgalommal kell teljesíteni. Ebben a tekintetben nem érzek közöttünk különbséget. — Nehéz , időik, nagy feladatok-küszöbén, igazán az országépítés feladatával a vál- lain fogott a munkáihoz Teleki Pál gróf miniszterelnök úr, hogy . elődeinek politikáját folytatva, felépítse azt Hz új Magyarországot, amely valamennyiünknek célja és reménysége. Ebben a munkában akarok .én szerény tehetségemmel, de legnagyobb iparkodással hűséges munkatársa lenni. Tisztában vagyok azzal, hogy feladatomat a Ti jóindulatú támogatástok nélkül nem tudom teljesíteni. Magam is tisztviselő voltam és az állami adminisztráció különböző területein működtem. Megismertem a tisztviselőt, akinek épp úgy, mint egy ’ hadsereg különböző fegyverneméhez tartozó katonáinak az uniformisa, a lelki habitusa egyse« gee kell hogy legyen.. — És ha az államtitkár űr őnagyméltó- sága a miniszterelnök úr szavait idézve, azt mondotta, hogy e palota tisztviselőinek magistri elegantiarumnak kell lenniök, akkor ez fokozott kötelességteljesítést és buzgalmat kell hogy jelentsen. Meg vagyok győződve, hogy ti is így értelmezitek ezt. Nemcsak a régi barátságnak és ismeretségnek alapján hiszem ezt, hanem annak a meggyőződésnek alapján is, hegy itt a magyar tisztviselőtársadalomnak a vezérkarában fokozottabban van meg a kötelességteljesítés és a buzgalom. — Iparkodom jó példával előljárni és kérem, hogy olyan jóindulattal és bizalommal forduljatok hozzám, mint íjimlyén jó-
