Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-28 / 48. szám
Előfizetési ár évente 36.— P, félévre 18.— P, negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— pengő egyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség: V„ Honvéd-utca 10. Tel.: 125-350 Kiadóhivatal: Budapest, Vili., Józset-körút 5. sz Telefon, kiadóhivatal és hirdetési osztály 1-444-00 Egy mos kongresszus elé (sp) — A közeljövőben szomorú urak London és Péris elismerte a spanyol nemzeti kormányt Chamberlain hétfőn délután nagy alsóházi beszédében jelentette be Burgos elismerését Ugyanakkor az elismerés mellett döntött a francia államtanács is London, február 27. Hétfőn délután megtörtént a nemzeti Spanyolország jogi elismerése Anglia és Franciaország részéről. Ugyanakkor, amikor Párisban ösz- szeült az államtanács, hogy hivatalos formába öntse a spanyol nemzeti kormánynak Franciaország részéről történő elismerését — amit Daladier már múlt pénteken bejelentett —, felállott az angol alsóházban Chamberlain miniszterelnök és közölte a parlamenttel azt a befejezett tényt, hogy Franciaországgal egyidejűleg Anglia is elismerte a spanyol nemzeti kormányt és burgosi diplomáciai képviseletét rendes nagykövetséggé alakította át. — Az angol kormány — mondotta Chamberlain — elhatározta, hogy jogilag elismeri a spanyol nemzeti kormányt, mert a spanyol köztársasági kormányt, amelynek tagjai szétszóródtak és amely most már nem gyakorolhatja indokolt alapon kormányzati tekintélyét, nem lehet többé Spanyolország teljhatalmú kormányának tekinteni. Az angol kormány ilyen körülmények között úgy döntött, hogy közli Franco tábornokkal: elhatározta, hogy az ő kormányát ismeri el Spanyolország törvényes kormányának. A hétfői nap folyamán már meg is történt az erre vonatkozó hivatalos bejelentés. — Barcelona eleste és Katalónia meghódítása után Franco tábornok kezén van most már a spanyol terület legnagyobb része úgy az anyaországban, mint Hivatalos jelentés a francia elismerésről Paris, február 27. A francia államtanács hétfőn délután egyhangúan kimondotta a Franco-kormány jogi elismerését. A történelmi határozatról a következő hivatalos jelentést adták ki: a gyarmatokon — folytatta Chamberlain. — A nemzeti Spanyolország területén fekszik a spanyol termelés legtöbb forrása s itt vannak a nagy ipari köz-, pontok is. Még ha a köztársasági hadsereg továbbra is igyekezne azt a látszatot adni a dolgoknak, mintha folytatni akarná az ellenállást a déli országrészekben, most már semmi kétség sem férhet ahhoz, hogyan fog végződni a harc. A polgárháború meghosszabbítása csak további szenvedésekre és véráldozatokra vezethet. A munkáspárti padsorokban elkeseredett tüntetések fogadták Chamberlain történelmi bejelentését. A munkáspárti képviselők kórusban kiáltozták: „Szégyen, gyalázat!“ Gallacher kommunista képviselő azt kiáltotta Chamberlain felé, hogy megint elárulta a demokráciát. Chamberlain nem zavartatta magát, hanem tovább folytatta beszédét és bejelentette, hogy hivatalos értesülései szerint a francia kormány Angliával egyidejűleg tette meg a szükséges lépéseket a Franco-kormány elismerése tárgyában. Az angol kormány — folytatta Chamberlain — megelégedéssel vette tudomásul Franco tábornok hivatalos nyilatkozatát, amely szerint úgy ő, mint a spanyol nemzeti kormány szilárdan el van tökélve Spanyolország hagyományos függetlenségének biztosítására. Bűnvádi eljárást a nemzeti kormány csak olyan személyek ellen indít, akik közönséges bűncselekménnyel vádolhatok. Daladier miniszterelnök jelentést tett az államtanácsnak azokról a körülményekről, amelyek között Bérard szenátor és Jordana tábornok spanyol nemzeti külügyminiszter különböző megbeszélégyűlnek össze a moszkvai Kreml tanácstermében, hogy tanácskozzanak a harmadik internacionale és a komin- tern ügyes-bajos problémáiról és igyekezzenek kiutat taláni abból a sötét útvesztőből, ahová a kommunista ideológia az elmúlt esztendőkben beletévedt. Öt évig nem tartott kongresz- szust a világ kommunista pártja, öt keserű és csalódásban gazdag év viharzott el az eszme bajnokai fölött, s ma, amikor mégis összeszedték magukat, s elhatározták, hogy a hosszú hallgatás után nyilatkozni kívánnak, kíváncsian várjuk, miféle eszmei csalafintaságokkal és logikai erőmutatványokkal magyarázzák meg a közelmúlt csatavesztéseit? De egyébként is: a kommunista eszme bajnokai azok, akik ma összegyűlnek? Hol vannak ők, az igaziak, hol van Trockij, Rykow, Zinovjev, Bu- chai’in, Radek és a többi ezer, aki valaha Leninnel fölépítette az eredeti és a maitól merőben elütő ideológiát, hol vannak ők? Golyó a fejükben, kötél a nyakukon jó régen, vagy börtönben sínylődnek és számkivetettek. Tehetségtelen epigónok társasága ül össze, a nagy hóhérok kis utódjai, az elrontott módszer és ideológia torzomborz hadserege. Hol vannak az idők, amikor Európa föl-fölriadt a kommunista pártkongresz- szusok alatt és döbbenten hallgatta a gőgös tirádákat, amelyek halállal fenyegették az európai társadalmakat? Hol vannak az idők, amikor minden egyes pártkongresszus büszkén beszámolt az új eredményekről s elkönyvelte a sikeresebbnél sikeresebb előnyomulásokat? A csőd, amit a küszöbön álló kongresszuson majd durva és agyafúrt szavakkal leplezni kell, kétoldali. Az egyik a kommunista államra vonatkozik, a másik a kommunista ideológiára és új módszereire. A Szovjetunió gazdasági és politikai kudarcáról nem kívánunk ebben az összefüggésben külön szólani, ez az ügy nem tartozik a ko- minternre. Európa ismeri az orosz bel- viszonyok kirívóbb bajait, emlékezetében van az elmúlt évekből a vörös hadsereg tisztikarának kényszerű kiirtása, amely kormányozhatatlan és vak erővé nyomta le az orosz hadsereg tömegeit és időelőtt rozsdásodó hadi'gépeit, emlékezetében van az orosz közigazgatás összeomlása, amely többezer magas- és alacsonyrendű hivatalnok és szakember eltávolítását eredményezte és az orosz közigazgatást visszadobta a cári idők tompa letargiájába, talán az orosz közgazdaság letörése sem ismeretlen az európai olvasó előtt, a letörés, amit Moszkvában a világkrizisre vezetnek vissza, tehát olyasvalamire, aminek nem szabadna szerepelnie a szocialista gazdasági szótárban, mert — hogy úgy mondjuk —, kapitalista ízű realitás. A szovjet a harmadik petjiletka küszöbén áll. Legnagyobb csodálkozásunkra az új ötéves terv elérendő eredményei között olyan termelési számok szerepelnek, amelyeket már az elsőnek illett volna megvalósítani, sőt, a mezőgazda- sági produkció most kitűzött célja, amit tehát ötévi szívós és „nagyszerű“ munkával el kell majd érni, jóval alacsonyabb számokkal dolgozik, mint dolgozott a második ötéves terv. Azt hittük, e régi szám régen megvalósult. S kitűnik, hogy most mégis termelési ideálként áll az új tervben e számnak — a fele. De baj van a vasúttal, a hadiiparral, a postával, az élelmezéssel, a ruházkodással, az építkezéssel, s legújabban az egyik északsarki rádióst is börtönbe kellett veni, mert a nagy garral dicsért sarki csodaállomás is „elromlott“. A szovjetben ma már minden van, de semmi sem működik. Ez az axióma jellemzi a legtökéletesebben az állapotokat. S ha visszalapozunk a történelem lapjain, láthatjuk, hogy ugyanaz jellemezte a cárizmus alatt is. • De Európát a szovjetállam belső csődjénél jdbban érdekelheti a másik eredmény: a kommunista ideológia csődje. Amikor öt év előtt a párt utoljára tartott kongresszust, a kommunizmus már elvesztette ugyan a német- országi döntő csatát és Hitler uralkodott, de a párt ideológusai még nem adták föl a reményt, múlékony, átmeneti sikernek nevezvén a német eseményt és bíztak a jövőben. Az utolsó összejövetel Dimitrov kongresszusa volt. A bolgár kommunista, akit a német „osztálybíróság“ csodálatosképpen fölmentett a Reichstag-pörben, európai tapasztalatokkal érkezett Moszkvába és új eszmét, új, legyőzhetetlen módszert ajánlott a párt urainak. Addig, 1934-ig, a második és a harmadik intemacio- nále egymást püffölte, s talán jobban gyűlölte egymást, mint a jobboldalt. Dimitrov eszméje volt, hogy e „testvérharcot“ meg kell szüntetni, s egyesült erővel szembenézni a szélső jobboldal közössé vált veszedelmével. „Ha a baloldali pártok összefognak, a kommunisták, a szocialisták, a demokraták, a liberálisok, a radikálisok, akkor az aránylag gyenge fasizmus nem győzheti le őket“, — mondotta. Dimitrov statisztikákkal bebizonyította, hogy ez az új baloldali kartell, a „népfront“, mindenütt erősebb, mint a szélső jobb, amely csak azért győzhetett Németországban, mert ellenfeleinél hiányzott az egység. Az ötlet tetszett. A népfrontok megalakultak. Az új ideológiai módszer tényleg, kezdeti sikereket ért el Spanyolországban és Franciaországban, s a kommunizmus vezéreinek szívébe visszatért az öröm, a gőg, a diadalérzet. „Mire összeül a legközelebbi kongresszus“ — hangoztatták —, „a népfrontok már elsodorták a fasizmust“. Nos, a legközelebbi kongresszus újra összeült. Nagy későn, vontatottan ült össze, a népfront-eszme pedig romokba verten hever bús kitalálóinak lábainál. Mi történt közben az elmúlt öt év alatt? A népfront előharcosainak számításaiba észrevétlen kalkulációs hibák csúsztak. Moszkvában annakidején egyszerűen összeadták a kommunista és a más baloldali vagy mérsékelt pártok 1933-as állományát és így számították ki a „fölényt“. Megfeledkeztek arról, hogy a kommunizmus és a demokrácia természetellenes szövetsége olyan kényelmes és biztos propaganda- eszközt ad a jobboldal kezébe, amellyel előbb-utóbb tönkreverheti a baloldal frontját. Mert azokban az államokban. ahol a népfront megszületett, a jobboldal most már méltán érvelhetett azzal, hogy „a kommunizmus és a demokrácia egyesült, tehát egy és ugyanaz“ —, s így megrisztotta a mérsékelt embert. A nemzeti érzésű polgár nem tudott többé a demokratikus középpártokba menekülni, mert az a kommunizmussal szövetkezett. Ugyanakkor pedig Moszkva sem titkolta, hogy a népfrontok megalakításánál titkos célként lebegett szeme előtt az elképzelés,
