Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-22 / 18. szám
m» JANUÁR 22. VASÁRNAP teisVideííi • J^ü^ARH I RI>AI> 19 Sági Farkas István: TALÁLKOZÁS «MKfl Hliécl dókányzáU Kapotton, Kewion BUmaccU is fyaűfaeddi? Érdekes interjúsorozatot találtunk a Dohány- árusok Közlönyében, amely beszélgetést folytatott holt nagyságokkal és élőkkel arra vonatkozóan: miért dohányoznak. Kiderült, hogy tudósok, művészek egyaránt a dohányzás mellett vannak, még abban az esetben is szimpátiával viseltetnek iránta, ha nem is dohányoznak. Az elhunyt nagyságokról fennmaradt régi feljegyzések szerint Newton, a világhírű angol piatematikus és asztronómus így nyilatkozott: — Dohányzási szenvedélyemnek nem tudom Ugyan tudományos magyarázatát adni; de egyre már rájöttem: azért dohányzom, mert jólesik. Garibaldi, a szabadsághős dohányzó szenvedélyéről a következő nyilatkozat tanúskodik: — Éhséget, szomjúságot inkább eltűrtem a háború szenvedései közepeit, de a dohányzást nem nélkülözhettem. A nagy dohányosok sorában találjuk Bismarckot, akinek dolgozószobája állandóan tele volt pipafüsttel. — A diplomatának feltétlenül dohányoznia kell, — mondotta. — Ha az ember szivarozik, akkor a test hevesebb mozgásai, a gesztikulá- fiók részben le vannak kötve? szellemi állapo tónkat csendes, kedélyes hangulatba emeli; a kék füst uiegigéz bennünket, udvariasabbá, valamint türelmesebbé tesz és könnyebben tettünk egymásnak engedményeket. K&tcscy. a ,Jüstötés"-cU Wernicke német professzor nemcsak hogy kedvelője volt a dohányzásnak, hanem egyenesen kitűnő védekezésnek tartotta a kolera- járvány ellen. — A hamburgi nagy kolerajárvány idején észleltem, — jegyezte fel, — hogy a dohánygyári munkásokat úgyszólván egészen kerüli a járvány. Ebből arra következtettem, bogy a dohány jótékony hatású a bacillusok megölésére. Kísérleteim közben . nemcsak a dohánylevélbe hurkolt bacillusok, de azok is elpusztultak, amelyeket dohányfüsttel érintettem. A dohányzás tehát egészséges dolognak mondható. Nem érdektelen az a füljegyzés, hogy a dohányzásnak egész költészete van. Byron lord, az angolok Petőfije, Sziget című rapszódiájában valóságos védőiratot ád versben a dohányzók kezébe. Hutchinson W. G. angol író hatalmas kötetben adta közre 1906. évben a dohányt diósért) versek antológiáját, amelyek között ott találjuk Spencer verseit is. A magyar írók közül különösképpen érdekes Kölcsey Ferencnek a füstölést dicsőítő sorai amelyek így hangzanak: Jámbor! Miért epedsz mindégi Jöjj, nyújts rá! lm vígan ég Kékfüsttel a pipa. Derül előtted föld s ég S nem lesz sehol hiba. A nagy magyar dohányosok sorában olyan kitűnő neveket találunk, mint Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Arany János, Petőfi, Jókai, Csokonai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond báró, Tisza Kálmán, Széli Kálmán, idősebb Wekerle Sándor, Tisza István gróf, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza és mások nevét. Hicá&tyi aiándék — szivacsán Hogy Ferenc József a monarchia legjobb vir- giniaszivar fogyasztója volt, köztudomású, de kevésbbé tudott dolog, hogy Napoleon megkülönböztetett kitüntetésként HOO.ÖOO frankért készíttetett remekbe pipát Quidét marsall részére s hogy Alfonz angol király 1780-ban katonáinak az anneksziáli ütközet után hősi díjul hét font burnótot szolgáltatott ki, míg Mar- gheria olasz királynő 1885-ben az Afrikába induló 15.000 katonának lelkesítőül egy-egy szivarral tömött bőrtáreát ajándékozott. A magyar művészek kivétel nélkül a dohányzás mellett foglaltak állást még akkor is, ha ők maguk nem dohányoztak. Néhai Hubay Jenő szerint a legtöbb — úgy alkotó, mint előadóművész — szeret cigarettázni és számosán jelentették már ki, hogy a cigarettafüstnek idegnyugtató hatását nem tudják nélkülözni. A dohányzás mellett tört pálcát Glatz Oszkár, Kisfaludy-Strobl Zsigmond. Sidló Ferenc és majdnem kivétel nélkül az egész ma gyár írói gárda, amelynek sorából kiemeljük szegény Móra Ferencnek most már posthu- musszá vált nyilatkozatát, amely így hangzik: — Hogy szükségleti cikk-c a dohány az ító számára? Nem mernék feltétlenül igennel felelni. Azok is tudtak valamit, akik Amerika felfedezése előtt teftek-vettek a világban s ma is ismerek nem dohányzó írókat és művészeket, Én tehát csak a magam nevében jelenthetem, . hogy • pénz 'nélkül tolón tudnék dől- ■főzni, szivar nélkül, nem. Csak hónapokkal ezelőtt járt a városban, de amikor az állomáson leszállt, úgy érezte, mintha húsz év távlatából sugárzott volna feléje minden. A vasút i- soktól kezdve egészen az utasokra váró autóbuszig, a postakocsitól a közönségig minden niás volt. Csak a jó, régi ko pott kövezeten döcögött tovább is minden és az ismerős épületek nem látszol tak. tudomást venni a nagy változásról. Mar a vonatban feltűnt a férfi, de nem tudott rá visszaemlékezni. Megpróbálta, hogy beleskatulyézza valamikori katona- társainak sorába, akikkel a még vissza nem kapott városban legszebb éveiket töltötték. Hiába keresett, hiába kutatott, innen nem került ki semmi, az arcok sorra jelentek meg előtte, hogy a következő percben elmosódjanak, de erre az arcja- sehogyan sem tudott visszaemlé- '<rézni. Valahol máshol kell keresnie. S míg keresgélt volna a múltban, csakhamar eltelt az idő, s ők leszálltak a régi, hirtelen átkeresztelt, de általuk mindig egyformának ismert állomáson. Gyalog akart menni, hogy a változás minden gyönyörűségét kiélvezze. Ügy szerette ezt a kisvárost, mint amilyen szépnek, szelídnek, igazi kis paradicsomnak harminc évvel ezelőtt, még tiszta gyerrnekszemmel megismerte. Régi leány- arcok, öreg ismerősök, régen bejárt, megmaradt üzletek, kiépült, de . alapjában alig változott utcák képét kereste, lassan ment, s sietőket elengedte maga előtt, s arra gondolt, hogy egy utcácskában várja valaki, aki mindennap gondol rá, télen-nyáron, esőben, fagyban, s akinek egyetlen gondolata ő maradt. — Délre amúgy is hazaérek — gondolta, — annál kedvesebb lesz a viszontlátás. Fütyürészni próbált Ajka azonban nem tudott fölengedni a ránehezedő, halk szomorúságtól, mert minden házzal, minden utcával közelebb kerültek hozzá az emlékek Itt boldog öntudatlanul szaladgált, amikor a gimnázium játékdélutánját tartottak. Itt egyszer, a. cseh megszállás idején puskatussal próbálta derék, hirtelenjó állampolgárrá szelídíteni egy cseh légionista, akiről azt-gondolta, hogy piros-fehér-zöld szalagot visel a sapkájánál, pedig a cseh színeket viselte. Háromszor is elébe került, s úgy örvendezett, hogy a végen kibuggyant belőle— Maga is magyar ! A légionista azonban zord kedvében volt, mert felelet helyett lekapta a puskáját, s úgy kiáltott rá: — Szakra, magyar! Amott kézigránáttal a kezében járt a felvidéki harcok idején, amikor a het- venkétéves Nagyody is velük tartott, azóta ő is meghalhatott már szegény. Itt jól lehet látni a határhegyeket, amit a bécsi konferencia után nagy hirtelenséggel kiszabtak, most aztán sem á, sem bé, mindenkit bezártak, mintha madarakat akarnának egymáshoz szelídíteni egy közös ráccsal elzárt kalitkában. Itt. igen, itt történt vele, hogy ahogy egy délután az állomásról jött, idegen nyelvű gyerekek jöttek vele szemben, akik a vasúthoz igyekeztek Oh, akkor éppen itt csordult ki a könny a szeméből, mer.t saját iskoláira gondolt, kedves tanárokra, akik csak magyarnak nevelték őket, s az idegen szó muzsikáját legfeljebb a piacon .hallották, amikor fejkendős, szépviseletű asszonyok hozták a zamatos tótszedret, vagy a frissen és pirosra sült, ízes liba fertályokat. Egész úton könnyezett, amikor pedig maga is felkészült, hogy idegen nyelv muzsikáján fog hivatalosan szólni, és mégse... Megállt. Az emlékezések úgy elnehezítették, mintha fojtott borral itatták volna s a kábultság hirtelen beléje nyilait.--Pardon! — szólt mögötte valaki hangosan. Erre fölnézett. A vonatbeli ismerős állott mögötte. Mintha egész úton kísérte volna, arcán látszott a zavar, mentegetőzése is gyerekes volt, félszegebb, mint amilyennel felnőttek mentegetűznek. — Kérem — mondta. — Kérem, hiszen . . .- Kd már a vonatban is — próbálta a szavakat keresni — igen, a vonatban is figyeltem, mert Uraságod olyan ismerős, olyan ismerős».. Csak azt nem tudom, hogy mikor és hol... — Én sem tudom — felelte. — Sok helyen jártam, nagyon sok embert ismerek. De csakugyan, mintha ... — Nagyimrei vagyok — készségeske- dett az idegen. —• Az államrendészettől. — Nagyimeri? Nagyimrei? Nem emlékszem ... — Nyizsnyánszky voltam azelőtt, harmincban magyarosítottam. — Á, Nyizsnyánszky? Igen, emlékszem. Szervusz, kérlek, együtt jártuuk iskolába, — Igen. fin egy osztállyal lejjebb jártam. Darvaival, Engelmannal, meg a többivel. Szervusz, szervusz. Azt hittem, hogy nem fogsz megismerni. Nagyon Örülök, mégsem teszem meg hiába az utat. Együtt mehetünk, ugyebár? Az édesanyádhoz mégy ? — Oda. De Te... Bégen nem láttalak, uagyon régen. — Hát igen. A vörösöktől — atkozott banda, engem csak úgy odakényszentet- tek. — Szegedre, aztán Siófokra kerültem. Egyébként tiszthelyettes voltam, soron kívül léptettek elő... — Igen, nagyon szép. Tiszthelyettes. Ha jól tudom, aztán kovácsnak mentél. — Kovácsnak, de az nem nekem való foglalkozás. Most az állam rendészetnél vagyok. — Mit csinálsz ott? Nagyimrei körülnézett. Magasabbra húzta magát, aztán egészen közelhajolt, mintha minden szónak külön nyomatókot szeretett volna adni, nehogy egyet len hang is hiába repüljön el. — A politikai nyomozónál vagyok, kér lek. Nyomozok. — Szép. No de ilyet! Hát <aztán mit nyomozol? — Mindenfélét, kérlek. ■— Örülök, hogy láthatlak, — Te sokat jártál itthon? — Eleget. — Akkor majd, ha megengeded, kérdezősködni fogok. — Ja úgy, nem ismerem az embereket. Én mindenkit olyannak látok, mint amilyennek megismertem. Nem érdekelt a politika. Nagyimrei megállt, Gyanakodva nézett, majd hidegebben folytatta — Remélem, hogy Te nem ... Csak nem cseh állami alkalmazásban voltál? — Ott voltam én. Ott is kellett lennie valakinek. — Hm. Hát akkor kár volt szólnom. Azt gondoltam, hogy megbízható magyarral állok szemben, hogy Te is sokat szenvedtél, — Szenvedett mindenki eleget, — De rajtad jó kabát van. Aztán meg is híztál egy kicsit. Nem sokat éhezhettél, amint látom. — Minden jó magyarnak föltétlenül éheznie kell? — Nono — zavarodott meg Nagyimrei. — De azok, akik a cseh állam szolgálatában álltak, hm .. Jobb, ha erről nem is beszélünk. — Kérlek. Most már szótlanul lépdeltek egymás mellett. Az ismerős és ismeretlen házak sorra tűntek fel előttük, s azon sorra tűntek el, hogy megmutassák a várost átszelő folyócskát, a régi malmot, a még régibb templomot, amelyben mindig magyarul imádták az Istent, még azok is, akik a cseh állam szolgálatában álltak, s talán azok egy fokkal még görcsöseb ben ragaszkodtak az ott megismert ma gyár Istenhez. A templomnál sűrűbben keresztezték egymást az utcák, ott megálltak. — Én erre megyek — mondta Nagy intrtíi. — Nem erre lakom, de nem árt. ha óvatosságból a másik utcán kerülök haza. Szervusz! Kezet sem nyújtott, úgy sietett el, mint akit kergetnek. Kovács Jánosnak, az innen szakadt, itt nőtt magyarnak hirtelen megint sok minden eszébe jutott. Maga előtt látta a kis Nyizsnyászky-gyereket, aki az édesanyjával nem tudott magyarul beszélni, s a harmadikból azért maradt ki, mert. nem tudták már érte a tandíjat fizetni. Meg sem érdemelte, hogy tovább kínlódjanak vele, mert vegkép nem tudott ta nulni. Csak nagynak induló testével járt az iskolába, azóta is alig látta, hogy az iskolából kimaradt. No, mindegy. Hat némelyik felfelé kerül, némelyik lefelé. A Nyizsnyászky-gyereknek jobban kedvezett a sors, belőle jobb magyar lett, mások meg, akik itt rekedtek, eldurvultak, becsebeitek Elfogadták a kenyeret azoktól, akiknek majdnem egy millió magyar fizette az adót. Nem kellett volna elfogadni, hadd fizették volna az adót más célra, nem a magyar ember kenyerére is.-- Oh, áldott, sokat szenvedett, igaz- talanul vádolt Felvidék, Te — tört ki belőle a sóhaj. — Szervusz, Jancsi! — kiáltott rá valaki derűsen, a déli harangszó barátságos nyugalmával. — De jó, hogy látlak! Éppen tegnap emlegettünk, hogy most már reméljük, belőled is lesz valami! Jánossal nagyot fordult a világ. Éppen most, most szól rá valaki, amikor megint megcsappant, a kedve, mintha ködös november lenne, nem magát kellető, napfényes, havas január! —- No, mit nézel? Beszélgettünk, aztán Te is szóba jöttél? Remélem, hogy megismertek már? Tudják, hogy ki vagy es ki voltál?! Jánosból egyszerre esák ellenállhatatlan erővel, gyerekes szilajsággal bngy- gyant ki a nevetés. Ügy ömlött belőle, mintha tavaszi árvíz indult volna a másoknak juttatott, közeli begyekből. — Hahabaha! Te! Te!!! Ne bolondozz! Éppen most, hahaba! A városi bundás, jó megjelenésű orvos nagyot nézett. — Nem-értelek, hogy lehetsz ilyen komolytalan? De hiszen Te egészen más voltál, dolgoztál... — Dolgoztam? Hahahai Kérdezd meg majd Nagyimreit,-meg a többieket. Hogy dolgoztam? Kinek kell most az elmúlt munka! Kipek? Jó fiú, Te, nem vagyok gyomorbajos, no, ne. nézz rám úgy! Egyetlen bajom van csak, hogy becse- lieltem! Vigyázz, pgy kicsit jó a bundád,, rád is könnyen jádmondják, aztán pássz a pácienseidnek!-- Nem értem, nem értem — dohogott az orvos. — Csak nem bántott valaki, éppen Téged? Ugyan, ne bolondozz! Ezért jöttél haza, mi?! De Jánossal már nem lehetett ■ bírni. A’ nevetés úgy folyt belőle, mintha minden gáton, át, szabadon, kiadósán cíintrant volna. — Beeseheltem, értsd meg, jó fiú! Be- cse-hel-tem! No, érted már? — Most még kevésbbé értelek, Mi van veled? — Hagyj, most nevetnem kell, ha- haha.!. örülj, Téged i& felszabadítottak, egy kicsit álneveinek, egy kis kiegészítő tanulmányt kérnek, egy kis megbízhatóságot, aztán gyógyíthatsz tovább, ha lesz kit gyógyítanod, mert itt egyezerre meggyógyul mindek!, olyan bolondos, jó világot élünk! Az orvos most már egészen nekikomo lyodott. Nem tudta, hogy hányadán áll, mit kell hinnie, s mit tartson jól sikerült, kirobbanó tréfának. — Te, Jancsi! — mondta. — Hiszen Téged mindenki megbecsült. Az egész Szlo- venszkó szeretett! Mindenütt ismertek, annyit dolgoztál, bogy más tíz ember nem dolgozott, annyit. Nem értem, sehogyan sem értem, csak nem? — De igen — nevetett még mindig János. — Értsd meg, tegnap éppen Szil- nicky nézett el a fejem fölött, tegnapelőtt Svábenszky nem fogadta a köszönésemet, a mült héten Krivos mondta rólam egy társaságban, hogy megbízhatatlan Vagyok, sok vau a rovásomon, máma meg,, előtted, itt, a templom előtt a Nyizsnyánszky-gyerek. izé, Nagyimról mondta, hát éppen jókor jöttél az érdemekkel, soha jobbkor nem jöhettél volna. Hahabaha! Az orvos ijedten nézett. Akaratlan mozdulattal kibontotta a bundáját, mint < ha beteget akart volna vizsgálni. Egészen odahajolt Jánoshoz, úgy nézte, kö< zelről, az orvos és az ijedt barát szemé-* vei, míg egyszerre döbbent, mélyről fakadt szóval jött belőle a kiáltás: — János! Te sírsz! Mi bajod van, János! Az orvos már az ütőerét tapogatta, emberek álltak meg ijedten, s János csodálatos, szomorúvá szépült arcát nézték- amint keresztfa árnya rajzolódik ki a homlokán, mintha Isten megbélyegezte volna, éppen temploma előtt, amikor a szelíd harangszó "tudtul adja a világnak, hogy Ö is velük Van. el nem múló, mindent megbocsátó, nagy szeret étével. Paufer Ákos: Metafizika A nagynevű magyar filozófus főmű vét jelentette meg nemrég a Magy. Tud. Akadémia filozófiai bizottsága. Még a háború előtt, 1911-ben, Panier érdekes élettervet állított össze magának, mintegy harminc évre előre. A háborús évek, világnézeti harcok és Trianon viharaiban írta Metafizikáját. Évről-évre bűvölt, nőtt a csodálatos mű, egy metafizikaellenes korban. Most, hogy előttünk áll, arányos rendszerességében, kristálytiszta alakjában: a legújabb magyar tudományosság ékességének mondhatjuk. Az egyetemi előadásokon megcsodált stílusa itt is lenyűgözően hat, noha az utolsó oldalakon már a közelgő halál keze suhant! végig, a végső simítások hiányoznak művén. A most közzétett munka — írja Dé- kány István, a bű tanítvány — önmagáért beszél, egy, az igazság kutatására csodálatos energiával beállított, hosszú és tudós élet teljesen feltárt megnyilatkozása, mely mint emberi dokumentum is nyílt nyelven beszél az emberi lélek, Isten és világ kapcsolatának örök mély-t régeiről *
