Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-22 / 18. szám
20 1939 JANUÁR 22. VASÁRNAP °xäiü iratéi i Az első magyar huszár Irta:- Telegdy Lajos Málcsi nénénk, amikor tizenöt évvel ezelőtt megismertem, ugyanolyan piri- nyó, gyerektestű, csillogó, fehérhajú, ró- zsásareú nénike volt, mint amikor alig féléve utoljára láttam. Nem változott egyáltalán semmit, de hiszen már tizenöt év előtt is maga volt a megtestesült szépöregség. Tulajdonkép, valahogy szegről-végről, rokon volt, de hogy hogyan, azt csak a nagyanyám, családunk kapcsolatainak mindenttudó nótáriusa tudná megmondani. Én csak annyit tudok, hogy Málcsi nénénk, vagy ahogyan mindnyájan szólítottuk, Málcsika, töbtj mint három évtizede vezette teljhatalommal Béla nagybátyám házát, amelynek parancsnokságát nagynéném korai halála után saját jószántából vette át. Málcsika vénlány maradt. Férfiemberről szó sem esett soha vele kapcsolatban, csak valami bizonytalan, kósza legenda bujkált az öregek között egy hajdani, nevenincs huszárkapitányról, akit talán felkötött a labanc, vagy levágott a török. Ö maga még csak nem is említett soha ilyesmit, számára teljesen elsikkadt a mult: a jelennek, a munkának élt, minden erejével. Erő pedig volt benne bőven, annyi, hogy az ember ki sem nézte volna finoip, törékeny testecskéjéből. Ha talmas, nehéz kulcscsomó csörgött mindig fokote ruhájának övén, fürge Iá-, bakkal szaladgált ide-oda, pineétől-pad- lásig az óriási háziján és halk, de ellent mondást nem tűrő hangon osztogatta parancsait. A dologból maga is jócskán ki vette részét. Bútort tologatott, ládát emelt, toldatt-foldott, sütött-főzött; hajnaltól napestig égett kezében a munkaÖ nevelte fel két árván maradt unokabátyámat, akik nem is ismertek édesanyujukat. Anyjuk volt az anyjuk helyett. Határtalan szeretettel viselte gondjukat, úgy vezette őket az élet felé, mintha tulajdon gyermekei lettek volna. Vacsoraasztalnál egyszer családi dolgokról beszélgettek. Béla bátyám szép, szomorú fórfiarcát felé fordítva, nedves szemekkel mondta: — Megáld az Isten Málcsikám!... Nem is tudom, mi lett volna az én árva vadó- caimból, ha te nem veszed kezedbe sorsukat! . . . Málcsika hirtelen lekapta fejét s arcának párnácskái szinte lángralobbantak. Akkor történt ez, amikor harmadik elemista koromban, először jártam az ódon kassai kúriában. Nyári szünidőmet töltöttem ott, két csodaszép, felejthetetlen hónapot. Azóta is csak gondalatban térek egyre vissza a sokablakos, toronytetős, sárga házba — valójában nem mehettem eddig mégegyszer oda... De az az egyetlen kassai nyár elmos- hatatlanul, eleven erővel él bennem. Élményei vérembe szívódtak, itt bizsereg nek agyamban. Akkor már ötödik éve a cseh volt ott az úr. Vértanuság volt az egyszerű igás-paraszt élete is. Az ősi utcákon hetyke, furesasapkás járőrök köröztek. Osonva járták a magyarok összeszorítolt szájjal, keveset beszéltek, de a szemük mélyén ott parázslóit a kemény dac, a gőgös ellenállás, a feltámadás erős hite. A szörnyűség évei hőssé avatták mindnyájukat. Málcsika parányi madártestében hatalmas lélek lobogott. Ha eselákkal találkozott, büszkén felszegte fejét és égbe fúrt tekintettel, keményen lépve sietett tovább. Nyíltan ócsárolta a csehet, bút ran hagoztatta magyarságát és lángoló szavakkal szította embereiben a hazafi- gág tüzet. Nagyon szivéhez nőttem azon a nyáron. Amikor ebédután elővette kézimunkáját, magamelló ültetett a puha bár- sonypamlagra s miközben fürge ujjai között csillogva bujkált a tü, órákon át faggatott az otthoni viszonyokról, vagy pedig ő mesélt, oktatott vékonyka esengö hangján. Olykor végigsimította fejemet, magahoz húzott és puha szájával a szememre csókolt. Emlékszem, egyszer épp a széttépett magyar sorsról beszélt. Megfogta váltamat, erős, fürkésző tekintettel nézett a szemembe: — Ne felejtsd el fiacskám soha, nektek kell majd jóvátennetek, amit szegény apáilok elhibáztak... Volt Má'csikának egy szenvedélye: kisebb nagyobb papírdarabkákra, pöttömnyi ceriizaesutkakkal, magyar katonákat rajzolt. Negyvennyolcas honvédet, Világháborús gyalogost, tüzért, előírásos felszereléssel, teljes fegyverzetben, Nem hiányzott ruhájukról egyetlen gomb sem. De legszívesebben tácos lovat ülő, délceg huszárt rajzolt, prémes mentében, kivont karddal. Egyik-másik rajzát aztán kiszínezte és felakasztotta szobájában. Gyakorta sóhajtott fel beszélgetés köz ben: — Hej, csak mégegyszer magyar katonát láthatnék Kassa utcáin!... Amikor azután az évek múlásával ín is felcseperedtem, vagy hat évvel ezelőtt, hosszú levelet küldtem Kassára. Toliamba tolultak a kilencéves, kis elemisla szép emlékei és megírtam, hogy nyaramat ismét ott szeretném tölteni. A látogatásból ugyan nem lett semmi, de ettől kezdve állandó levelezésbe kerültem Málcsi karol, aki nagy szeretettel emlékezett rám. Finom, gyögybetüs soraiból tüzesen áradt elkínzott, megtiprott fajának minden keserűsége. Leveleit veszélyes, kalandos utakon juttatta el hoz zám; egyszer bizalmas jóembere hozta kalapbélésbe varrva, másszor meg belül kifúrt almában csempészte át a határon. Az én válaszaim is hasonló utakat jártak. Minden levelében volt legalább is tíz olyan mondat, amiért biztos golyó, vagy kötél járt volna odaát. És álandóan visz- sza-visszatért egy gondolatkörre: a magyar katonára. Most ötödik hónapja azután, amikor szárnyra kaptak a reménység hírei, szegény Malcsika nem tudott tovább erőt venni vágyódásán. Hiúba akarták lebeszélni, összecsomagolt, vonatra ült cs at utazott hozzánk. Egy hetet tülött Budapesten. Csillogó, lázas szemekkel járkált a városban, szilaj szomjúsággal szívta magába a hangokat, képeket és valahányszor katonát látott, halkan folsikol- tott örömében. Egyszer majd egy egész napra eltűnt s mi rémülten kerestük városszerte. Amikor aztán előkerült, csak nagynehezen, szégyenkezve vallotta be, hogy étlen- szomjan ott álldogált az egyik nagy kaszárnya előtt... Az állomáson ezzel búcsúzott:--- Csak már jönnétek... bár csak már jönnétek végre!,.. Ez az út lett aztán szegény Málcsika végzete. Az éjszakák már hűvösek voltak és valahogy huzatot kapott, meghűlt a vonaton. Mire hazatért, már forrón remegett testében a láz. Ágynak dőlt és fel sem kelhetett többé. Tíz hétig birkózott a kórral. Ereje napról-napra hanyatlott, élete alig pislogott már, mint a talpig kiégett mécses langja. Csak a megváltás jövetelének titkon hordozott hírei tartották benne valahogy a lelket. — Uram Isten — fohászkodott csukott szemmel, halkan néha — csak azt a napot engedd még megérnem ... Mellében már a halál sípolt, szívét béna görcsök szorították marokra és az idő mégsem tudott még megbirkózni vele. Élt, mert élni akart, mert a feltámadást várta. És azon a reggelen, amikor a. városon vógigsi költött a mámor, amikor csörömpölve kotródott el a csehek utolsó tankja és az öreg ház tornyába kitűzték a húsz évig rejtegetett piros-fehér-zöld lobogót, Malcsika felült ágyában. Hamuszín arcába vér pezsdült, szenvedésének ráncai kisimultak. Szeme égő elevenséggel nyílt kerekre. Karosszékben a kitárt ablakhoz vitette magát. Ott ült egyenes derékkal és mosolyogva hallgatta az utcák szabadság- dalát. Hirtelen kürt liarsnnt, az emberek torkából boldogság üvöltött az égre: Az utca sarkán, táncos lovon előrugtatott az első délceg, díszmenetes magyar huszár. Kezében kivont, éles acélpenge csillogott . . . Málcsika görcsösen előredőlt, tüdeje mély, hörgő lélekzet után kapott. Összehúzott, vézna testecskéje szinte eltűnt, egyetlen óriásira tágult, éhes szempárba oldódott fel. Felvidéki magyar főiskolások. Utoljára Prágában láttuk őket így együtt, ősz elején, mikor tanácstalanul ődöngtek a venceltéri diákotthonban: vájjon beiratkozzanak-e még a cseh egyetemre? Mi loszt Mi fog történni# Autonóménál kap- hatunk-e többet# És ha lesz változás, háború árán, amely esetleg minket is megtizedel? Aztán rohamosan jöttek az események. A bécsi döntést csak néhá nyan várták be a Moldva partján, leg többje már útban volt az utolsó vonatokon a felszabaduló Felvidék felé. Most itt vannak egy budapesti diákegyesület nagytermében. Gyülekeznek és máris búcsúznak ogymástól: kit Pécsre, kit Szegedre, kit meg a debreceni ogyetemre visz a magyar élet új sodra. Sokan meg Itt maradnak a magyar fővárosban. Szeretnénk a szívükbe látni, gondolataikat kifürkészni, hogy milyen érzésekkel, minő tervekkel vágnak neki az új környezetnek. Köriilállják a térképet, az új térképet, amelyen szűkebb pátriájukat, mint egy hosszú karéjt, magához öleli a közös haza. Nézik az útvonalakat, a vasútállomásokat, amerre majd vonatjuk viszi ezentúl az új egyetemre. Budapest—Szóin ok— Kaba—Püspök1 mlány—Debrecen ... Budapest—Szeged—Pécs... Eddig: Kassa—Mq- ravská Ostrava— Ceská Trebova—Chocen Prága volt a megszokott útvonaluk, amit évenként háromszor-négyszer is megtettek, anélkül, hogy valami közük is lett volna az érintett cseh-morva városok életéhez. Mindez most egyszerre megváltozik, saját birtokukon utaznak, a püspökladányi, vagy ceglédi, pécsi magyar élet nem lehet közömbös számukra, minden város, község egy-egy kiszakíthatat- lan része az egész nemzettestnek, amelyhez most már ők államilag is hozzátartoznak. Az új térkép új feladatokat követel tőlük. Érzik a roppant változást, súlyosnak, felelősségteljesnek találják új munkakörüket és zavarban vannak. Nem ismerik az országot, vagy legalább is nagyon keveset tudnak róla. Előbb fel kell fedezniük. Ök már ahhoz a kisebbségi nemzedékhez tartoznak, amely elemi és középiskoláját kezdettől fogva a csehszlovák államban végezte, így magyar földrajz- és történelemismeretük kirívóan hiányos lehet. Jól. ismerhetik a Csallóközt, Garam- völgyót, Ipolyvidékét, Gömört, Bodrogközt és a Tiszahátot, de az Alföld, Tiszántúl, Dunántúl úgyszólván még terra incognita számukra. Tele újító szándékkal, reformátori hévvel érkeztek meg a közös hazába, ám előbb be kell járniuk, föl kell fedezniük az Ismeretlen Országot, hogy aztán meg is válthassák. A nemzeti élet határai húsz éven át bennük szűkre voltak szabva, Pozsonytól—Técsőig terjedt a munkaterület, másirányú feladatokkal és egészen más módszerekkel, eszközökkel. Főiskolás munkatérképeiken zászlócskákkal jelezték a sürgős, nemzetmentő felNézte, meredt mozdulatlansággal nézte a huszárt. Szíve már nem dobbant, tüdeje nem moccant, ereiben megállt a vér, de két boldog, izzó, csodalátó szeme a megmérhetetlen, kék magasságokból is látta, látta az első magyar huszárt Kassa ut< eáin . . . adatok elvégzési helyét* fekete pontokkal tüntették fel a magyar iskolafront ledőlt bástyáit, ahol a Slovenska Ligának sikerült előre tolni a maga hódító őrseit, Szá- montartottálc a SzMKE és a Hanza növekvő fiókjait, húszéves kisebbségi sorsunk legértékesebb vagyoni szaporulatát; és nyaranként bejárták elődeik nyomán az egymásközt felosztott vidékeket, hogy megvizsgálják: egy év alatt cninő változás történt a nép életében? Ap,ró, csöndes méhészmunka volt, szorosan a kisebbségi sors törvényeihez alkalmazkodva, amelynek azonban eredményei megmutatkoznak majd a közös hazában is. Ma a munkaterület kapui — hál’ Istennek — szélesebbre tárulnak ki. A felvidéki magyar ember munkája ezentúl nem- csupán önvédelmi jellegű, hanem elsősorban építő és érvényes az egész országra, immár az egyetemes magyarságra. A hazatért Felvidék megint szerves részévé vált az egész ország testének, Kassától Péosig és Érsekújvártól Debrecenig újra együtt lüktet a nemzet megbővült vérkeringése. Eltűntek azok az akadályok, amelyek oly gyakran hátráltatták feladataink elvégzését és csökkent a veszély súlya is, amely állandóan ott felhozott népünk fölött, egy idegen im- périum fenyegető szorításában. Idehaza más természetű gátakkal, a magyar válságból származó hinárral találjuk magunkat szembe, párhónapos ittlétünk után érezzük, nem lesz könnyű átgázolni a magyar bűnök, mulasztások ingoványán. De magához húzhatja azokat, akik nem ismerik az ország útjait, nem ismerik ennek a húsz évig csonkaságúban amúgy is lefojtott nemzet életét. Amíg odaát éltünk, sokat hallottunk és olvastunk a viharsarkokról, a szomorú tardi helyzetről és a lidérces cifra nyomorúságról. Sejtettük, borzongó félelemmel sejtettük a hulló Dunántúl nómuló magyar sorsát is. Amíg mindez ellon odaát csak tiltakozhattunk, sikolthattunk, — milyen nehéz körülmények között! — itthon végre már harcolhatunk is a ránkszakadt magyar pokol minden fúriája ellen. De tudomásunk volt odaát arról is, hogy az anyaországban sok olyan egészséges csira él, amely már magában hordozza az egész nemzet újjászületését. Figyelő szemünk rajtuk volt, az. új magyar élet harci csapatain, tőlük reméltük a magyar népsors történelmi méretű megoldását, a nemzet sáncain kívülrekesztett népi rétegek fölemelését csorbítatlan jogaikba. Nem hiszünk abban a kétségbeejtő elméletben, hogy a magyar parasztság kifáradt, tehetetlen, fellahnép volna. Hogy nem így van, saját népünkön tapasztalhattuk, a cseh elnyomatás nehéz esztendeiben. Kapjon csak szerepet a magyar történelmi nép- lélek az egész nemzet építésében, megmutatja majd friss, elhasználatlin erőit, rugalmas képességeit. Főiskolás ifjúságunk a Felvidékkel együtt olyan időben lép be a magyar élet megnagyobbodott medrébe, mikor az egész nemzet belsőleg is kezd megújhodni és egészséges reformok ígérik a társadalom gyökeres átszervezését és egy fegyelmezett, magyarabb szellemű népközösség kialakulását. A négy magyar egyetemi városba szétosztott felvidéki ifjúság józanul figyeli az eseményeket, miközben igyekszik majd megismerni az új haza különböző tájait, népeit és sürgető kérdéseit. Megőrzi egyelőre a saját egyesületi kereteit és társakat, szövetséget keres azokban az anyaországi főiskolás csoportokban, amelyek a neobarokk esztendők szörnyű közönyét leküzdve, a magasivá- sokba, utcai verekedésekbe fúló dísztáborozások helyett végre már komoly, nem- zetópítő tervekkel foglalkoznak és a bur- schonsehaft’i üres formalizmust levetve, fölismerték a nemzettest sajátos célját, a magyarabb magyarságot. Szeretnénk úgy tekinteni a felvidéki főiskolásokra, mint a mustármagokra, amelyeket a történelmi fordulat szerencsés keze most szétszór az anyaország szikkadt tájain, hogy kedvezőbb körülmények között nőjjenek és gyümölcseikkel erjesztői, táplálói legyenek a magyarabb és emberibb életformának, amiről oly sokat álmodoztunk prágai, brünni és pozsonyi diákéveinkben. 2 Hetes üdülés, féli sport 0- és tljtáfra- füreden. liatlárfedzéi és Ulcsortoatdn Indulások: február 5« és 19. Részvételi dij: I. hat. 289 pengő, II. kai 242 pengő, III. kát. 194 pengő Széllók t I. kát. Otátrafüreden : Grand Hétel, Ujtátrafüreden: Palace szálló 11. kát. Matlárházán: Esplanade szálló Ujcsorbatón: Móry-teleb III kát. Tátra Otthon: Dr. Reichart penzió • * Jelentkezés, felvilágosítás és ismertető: Felvidéki Magyar Hírlap Utazási Iroda VIII., József-körut 5. Telefon: 14—44—00. és IBUSz-Máv. hivatalos menefijegyirodák Vigadótéri főiroda.-— .Wi ................ i ......................... ÚJ TÉRKÉP-ÚJ FELADATOK IRTA: VASS LÁSZLÓ »
