Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. december (1. évfolyam, 22-46. szám)
1938-12-11 / 30. szám
18-felvidéki -AwstÄRHIBItAE 1938 DE' OE^nEB^ 11. VASÁRNAP Budapest r legszebb • átékdrubollja jV, Kossaih iajos-ufca W fitf _ Jsoflaautó i? ngoegjí szóló, rádióval P 10.8. Schuco távirányító autó ......\p 4.8Q Szikrázó tankok p > »•. «-», 4—, (.80 Jjfájta virágkószítés százféle gyönyörű virág készíthető 7.—, 5.—, 3-8» _, 3.—........2-20 . ökéleles élethű baba gumisz-erü testtel P 32.—, 20 _, 22..........18,— Kérjen árjegyzéket! gyönyörűbb ligetben este és akkor mé .volt. — Azt a másik vonalat is kell festeni? •— kérdeztem elszántan. — Nem. Fellélegzettem. No, akkor jól van! Igaz, hogy elmúlt "a délután, igaz, hogy nagyon rossz volt várni, de nem baj Most szép lesz, nagyon szép lesz és Feri bácsi jó ember, csak szeszélyes. Kicsit meg akart bosszantani. Nagymama mindig mondja, a szemébe is, hogy kötekedő természet, — Na! Készen vagyunk! — kiáltott fel végre. Mint egy kis cica úgy ugrottam le a székről. — Akkor megyünk? és bizakodva néztem fel hozzá. — Már késő van! —. nyújtózta ki Feri bácsi hajtásban meggörbült derekát. — Jaj, azt mondta, hogy már késő van; szakadt rám rettentő súllyal a három szó. Rádöbbentem, hogy nagymamá nak igaza lesz, nem megyünk, de nyomban reménykedni kezdtem: talán mégis, hiszen nem mondta haragosan. Szépen, csendesen mondta, hogy megijesszen, po dig milyen türelmesen vártam. — Még nincs késő! — jegyeztem meg rábeszélőn, titkos könyörgéssel. — De késő van! — Az nem baj! sikoltott ki belőlem a kétségbeesés. — Nem! — jelentette ki határozottan és kegyetlenül eltolt maga mellől. Ilyen későn kisgyerekkel ilem lehet sétálni menni. Fogta kabátját, kalapját, elment egyedül. Még egy pillanatig hittem, hogy mégis elvisz, de aztán ott ma radtam a sötét szobában, szintén egyedül. Nem féltem. Két vad könny tolult a szemembe, valabonau nagyon mélyről, hogy égetett. Aztán megint kettő, még kettő, még sok. Nem is szipogtam, még zsebkendőmet sem vettem elő, csak hulljanak katonásan, párosán . az asztalra. Feri bácsi rajzára, a tussra, amit és segítettem kihúzni, a piros vonalra, amit akkor festett, mikor másodszor öltöztetett, pedig nem is akart velem a ligetbe menni. Becsapott. A könnyek csillogva remegték vissza a holdfényt a fehér rajzlapon. Hirtelen ösztönös bosszúval végigdörgöltem rajta őket tenyeremmel. A fehér vászonruhám is kék, piros meg fekete lett. Nem vertek meg érte. Anya nem engedett. Feri bácsi egy napig nézett csak rám leplezetlen gyűlölettel, de nem féltem tőle. Csak másnap, meg harmadnap, ami kor már nagyon barátságos volt. Tudtam, hogy bosszút forral. Valahányszor tréfából megfricskázta az orromat, sokkal erősebben tette, mint azelőtt. Könny- belábadt tőle a szemem. Játékból úgy húzta meg a hajamat, hogy sírtam. Tréfából olyat lökött rajtam, hogy orraestem. Be is panaszoltam: — Mama, Feri bácsi mindig verekszik! — Dühös sírással sírtam, mert láttam, hogy hiába. Feri bácsi ártatlanul nevetett és dacára minden szabódásomnak, szeretettel a karjába kapott, össze-vissza csókolt, mire anyám megnyugodott, de közben úgy összedörzsölte arcomat áliával, hogy majdnem vérzett. — Tetszik látni! — mutattam arcom vörösséget anyámnak. — Most meg kidörzsölte. — Nem szabad nyafogóuak lenni! — esitított anyám, de gyanakvóan nézel t Feri bácsira. Ám Feri bácsi kék tigris szeme olyan szelíden ragyogott, hogy nem történhetett érdekemben semmi. Hitelre nem találó titkom volt a felnőtt Feri bácsi harca ellenem. '.Vigyáznom kellett hát nagyon, ha egyedül voltunk. Félelmemben a jóságom az angyalokéval versenyezett. És még sem volt semmi sem kedvére. Ha mást nem tudott mondani, lustának, ügyetlennek nevezett. De nem szidásképen. Dehogy. Csak szépen, tanítva, jót akarva. — Láfod, kis fiam —- prédikált ál szent jósággal —, ha te ilyen lusta és ügyetlen leszel, akkor nem viszed semmire. Nem lehetsz villamos kalauz, mert elgázolod az embereket, nem lehetsz rendőr, Biert elfut előled a betörő, nem lehetsz suszter, mert csizma helyett papucsot csinálsz, nem lehetsz... Legszívesebben máris sírtam volna, mert minden példája tőrdöfés volt. # Akkor ugyanis már feladtam rendőr álmaimat, suszter meg soha nem is akar tata lenni. Arculcsapása volt hát mind egyik példája ambíciómnak, mert jövőm tekintetében véglegesen határoztam. Egyszer a várban láttam, hogy e, öreg bácsi, hirtelen megáll a járda szó lén. Leveszi kalapját és mélyen meghajol. Úgy maradt mélyen meghajolva, amíg csak pár lépésre elhaladt előtte az, aki előtt meggörbedt. — Ki előtt hajolt meg ilyen soká az a bácsi? -— kérdeztem. — A főherceg előtt. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ^Főhercegnek lenni gyönyörű dolog lehet — Mindenki lehet főherceg? — Nem, annak születni kell. Nem hittem el, mert valami rémlott előttem. Eszembe is jutott. — Báró sem? — kérdeztem ártatlanul — Báró igen. A király adhat bárósá got. Ez elég volt. Megnyugtatott. Mikor az újságból olvastak, hogy valaki báró lelt. pedig nem annak született, akkor belő lem a király herceget fog csinálni, ha nagyon jól tanulok. Annyit már tudtam a világ berendezkedéséből, hogy a legfőbb dolog a jó tanulás. Amíg hazaér tünk, százszor is megesküdtem magam nak, hogy úgy fogok tanulni, de úgy hogy annál jobban mér nem is lehet. Szóval, hercegnek készültem és Fér bácsi még susztert sem jósolt belőlem. — Nem is akarok suszter lenni, — vágtam ki bosszúsan. — Hát mi? Elhatároztam, hogy uem árulom el titkomat de addig bosszantott, hogy végre is kivágtam: — Herceg leszek. Jaj, de rossz volt, ahogy nevetett. Érez tem, hogy nem úgy nevet, ahogy szokott. Nincs is nevetnékhetnékje,' csak hosszan tásból nevet. Mozdulatlanul néztem rá, és ha akkor véletlenül belepett volna a szobába vasorrú bába, szótlanul mutattam volna arra a nevetéstől vonagló útálatos emberre, hogy vigye el, de rögtön. Tehetetlenül kellett néznem nevetését, pedig már megerőltetésébe került. Addig fog nevetni, míg nem sírok. Azt akarja. Látom. Hát azért sem! Juszt sem! — Her-ceg! — dobta fel magának labdaként a szót, hogy erőltethesse nevetését, — Igenis, herceg! — pattantam ki me revségemből izgatottan. — Mert a her cég gazdag ember és nem szorul arra, hogy a rokona tartsa el. Jaj, mit mondtam? Szerettem volna, ha ebben a pillanatban megsiketül, mert ezt nem lett volna szabad kimondanom 'Mindent inkább, csak ezt nem. Lopva hallottam én ezt nagymamától, aki diiny- nyögve, hánytorgatta Feri bácsi vendé geskedését nálunk. Jaj, mi lesz most eb bői? Feri bácsi nevetését egyszerre elvág ták. Erőlködéstől kipirult arca halottsárga lett és vészjóslón komoly. — Mit mondtál? — Semmit — próbáltam hallgatásba merülni. — Kitől hallottad ezt? — rivalt rám én szemében irgalmatlan fény csapott ki Összeszoritottam a számat. — Ha nem mondod meg, megfojtalak Agyonütlek! — sustorgott belőle az in dulat. Hallgattam, mert nagyon féltettem nagymamát. Tudtam, nem szereti. És ha a hatalmas házmesterrel is elbánt, akkor mi lesz a nagymamából? Szegény odakint főz a konyhában és nem is sejti, hogy mi fog történni vele. Alig éreztem, hogy Feri bácsi mennyire húzza a hajamat. Hallgattam. — Na várj! Csak jöjjön haza anyád! — lihegte vésztjóslóan és faképuél hagyott Kiment a konyhába. Az ajtónak lapulva remegtem. Németül beszéltek, nen, sokat értettem. Das Kind, Das Kind, azt sokszor hallottam, de megnyugtató volt, hogy nagymama nem hagyta magát. Megmondta a magáét magyarul is. — Néni szógyei ed magad? — kiáltott á. — Erős férfi létedre ennek a szegény törékeny asszonynak a nyakán élni. He lyedben a föld alá süllyednék. Nem elég ueki harmadmagunkat eltartani? Tetejébe kínozod a gyereket? Azt hiszed, Dem látom? Csak ő szegény, nem veszi észre, mert hiszékeny és nem ismeri azt a vadrác fajtádat! Azt hittem, meghalok az ajtó mellett éri bácsi majd fellökött, mikor bero hant, de rám sem nézett és elrohant Csak a holmijáéit küldött el délután. Évek gurultak el. Feri bácsi jómódú ember lett, anyám gyengébb és egyre nehezebben bujtatta a tűt a selymek közé, hogy megkereshesse vele számomra a tandíjat, a házbért. mindent. Feri bácsi járt ugyan hozzánk, de soha nem hozott semmit. Ez különben csak a nagymamát bántotta. Nekem egyenesen rosszul esenvolna. — Tőle nem kell semmi! — nyilatkoztam ki kamaszgőggel. — Nyugodt lehetsz! — legyintett nagymama. — Nem hoz. Ismerem őket. Büszke voltam, mert én már „hoztam" a házhoz. Tanítványom, és pelyhedző bajuszom volt. A hercegségtől tanulás tekintetében ugyan messze estem, de vi ruló fantáziám ezer más tervvel pótolta Nem okozott gondot, hogy melyiket vái tóm majd valóra; hiszen a legszerényebb is volt olyan fényes, hogy ambíció hiányára nem engedett következtetni. Fenn hordtam hát az orromat. Azon a húsvét vasárnapon pedig, amikor Feri bácsival utoljára találkoztam az életben, különösen büszke voltam. Sárga új cipő ragyogott a lábamon, saját kérésiemből vettem, új erszényem is volt és benne egy egész korona. Ezt színházjegyre szántam. Azonban otthon felejtettem. Akkor vettem észre, mikor barátommal már úton voltam a színház felé, hogy jegyet váltsunk. Jó pár sarkét kelett visszaszaladnunk. Az idő sürgetett, mert így is nagyon pénztárzárás idejére érkeztünk volna. Barátom lent maradt a kapuban. — De siess! — kiáltott utánam s hang jában benne Amit a szemrehányás, hogy én leszek az oka, ha elkésünk. Rohantam. Feri bácsi érkezett hozzánk közben s anyám a konyhában volt, hogy valamivel megkínálja. — Mama, nem látta a pénztárcámat? — kérdeztem elfulladva. — Az asztalon van, te szeleburdi. Rohantam a szobába. Az asztalnál ült Feri bácsi. Röviden üdvözöltem és kerestem a tárcát. — Mama! Nincs az asztalon! — kiáltottam ki. — Ott kell lenni! — bíztatott a válasz. — Mit keresel? — kérdezte ártatlanul Feri bácsi. — A pénztárcámat! — feleltem izgatottan és megindult a keresés. — Hol a pénztárca? — idegeskedtem anyámmal. — Itt kell lenni az asztalon — futtatta végig tekintetét anyám is az asztalon. — Én tettem ide, mert tudtam, hogy visz- szajössz érte. Feri bácsira néztem, aki éppen egy po- hárka likőrt hörpintett fél hamiskús mosollyal. Anyám szemével jelezte, hogy úgy látszi, Feri bácsi eldugta. — Kérem, Feri bácsi, adja ide a pénztárcát! — vetettem oda kedvetlenül es azt gondoltam: Ném szegyei meglett féri’ létére ilyen gyerekes bosszantást kitalálni. _ Nálam nincs. — Adta az ártatlant. Anyám bátorítva intett, hogy csak kérjem. — Ne vicceljen most velem! — hara goskodtam. — Sietek! — Azt sem tudom, milyeu volt — kópmutatóskodotí és én tisztán^ láttam felvillanni szemében azt a hamis fényt, ami belső örömének volt verlázító kifejezője. Az utcáról Carmen-indulója hangzott fel sürgetőn, éles füttyel. A barátom nógatott, közös jelünkkel. Nem volt időm a tréfára. — Ugyan menjen! — szóltam ra férfiasán. — Maga se gyerek, én se. Adja ide! — Hogy mersz iíj^en hangon beszélni velem? — fortyant fal. — Adja ide a pénztáréit! Frontot változtatott. Úgy tett, mintha nem hallotta A'olna, sőt, mintha nem is lennék jelen. Tanácstalan letttap. — Rendben van! — határozóim. Kimentem a szobából, leakasztotatn Feri bácsi kalapjat, visszarohantam a szobába, a kalapot szó nélkül bezártam a szekrénybe, és a kulcsot magamhoz vettem. — Ügy! — remegett a hangom a haragtól. — Majd ha hazajöttem, kiadom. Csak nem tudom, mikor jövök haza. — Te szamár! — nevetett fölénnyel. — Hiszen puszta kézzel is kinyitom azt a régi szekrényt. Ez igaz. Anyámra néztem. Szemében rosszalás ült. Nem tudtam, rám várakozik, vagy Feri báesira. Sirás gyürkőzött torkomban tehetetlenségem miatt. Soha az életben nem állok szóba többé vele! — fogadtam meg magamban. Kivettem a kalapját, a szép új keménykalapot. — Itt van! — mondtam valami olyan lenéző litálattal, hogy tisztien láthattam, miként forr fel hirtelen vére és mielőtt érte nyújthatta volna a kezét, fi kalapot megvetéssel dobtam el magamtól. A sarokba akartam vágni, de a díványra esett. — Mindegy, így is jó — gondoltam és megvető gőggel indultam kifelé. Mintha vipera csípte volna meg, úgy ugrott fel. Ebben a pillanatban a düh fáklyája volt. — Te! Az új kalapom! — kiáltott s húr átcsapott rajtam az ijedtség hulláma, úgy tettem, mintha rá sem hederítenék. Mentem kifelé. — Megállj, ha Istent ismersz! — kiáltott olyan vadul, hogy meghűlt bennem a vér. — Feri! — sikoltott rémülten anyám, aki nálamnál is jobban tudta, hogy minek az előhírnöke lehet a Feri bácsi ver- beborult tekintete. Visszafordultam. Üjjaim legfelső ízel is remegtek az izgalomtól. Éreztem, hogy ütött a leszámolás órája. Mindenért! Halálos elszántsággal álltam hát eléje. — Ha belehalok is — fogadtam meg hirtelen —-, ha megüt, visszavágok, de úgy, hogy... Pillanatig farkasszemet néztünk, mégis láttám, hogy karja lassan magasba lendül, hogy önuralma elhagyja és éreztem, hogy az én szemembe is villámok nyilainak. Ebben a pilan&tban csoda történt. Sápadt, gyönge kéz csattant Feri bácsi arcára. Anyám mindig csak simogató keze. Mit törődöt'ő azzal, hogy filigrán, vézna és beteg. A kicsijét féltő madár védő-gesztusa volt ez. A bíborvörös tűz szempillantás alatt’ ólomszürke lett Feri bácsi arcán. Anyám szólni akart valamit, de csak az ajka vonaglott hangtalanul. Láttam, hogy meginog, az izgalom súlya alatt, de mielőtt hozzaugorhattam volna, ájultén hanyatlott a díványra. Esése közben valami összeroppant. Feri bácsi kalapja. Arra esett. És az utcáról élesen, türelmetlenül, sürgetőn hangzott fel újra a Carmen- indulója. Pest-Budára tart a Felvidék.. Pár napja, hogy végre ledőlt az utolsó gát a felvidék és az anyaország között, máris megindult a zarándoklás Északra és Délre égj aránt. Ünneplő ra jok keresik fel a begyek lábainál didergő városkákat, ajándékokkal és meleg szívvel. Új fényt kapnak az ódon falak, ércesebb hanggal zeng a Dóm harangja is, és a télbe futó csallóközi falvak fölött diadalmasan ragyognak a betlehemi csillagok. És ugyanakkor elindulnak a ka rácsonyfákkal együtt — húsz év óta a legkedvesebb vendégek is — a közös haza fővárosába, látni, csodálni a Duna gyöngyének ezt 'a ködfelhőket átverő ragyogását. Napnap után találkozunk velük. Legtöbbjének első útja a Dunához visz, a vén Iszter partjára, és kalapjukat lengetik a Vár kupolái felé... Ó, pestiek, ha láttok mostanában áhítattal bámészkodó embereket az elvarázsolt, gyönyörű pázsitok alá merült Tabán előtt, biztosan felvidékiek azok, akik húsz évvel ezelőtt még ott búcsúztak ifjúságuktól a vén Tabán zeg-zúgos utcáin. Ma már csak Krúdy regényeiben láthatják viszont e hajdani, kedves világot. A Duna azonban még mindig északról délnek folyik- a Gellérthegy villogó mészkövei ismerősen köszöntik a mesz- sziről érkezőt és rámosolyog fentről az öreg Citadella is... Persze, vannak új városrészek, ahol már eltéved, a fehérszalagos rendőrt, csöpp híjjá, hogy csehül szólítja meg, no. mert eddig Prágát kellett járnia ... Puresán b'zserog fülében az édes magyar szó, első pillanatra még szokatlan neki, hogy a fővárosban mindenki magyarul beszél. Azelőtt, ha a Václavska szláv áradatában vé- Wenül magyar szót hallott. kíváncsian l’oi- nlt a testvér felé. Óh, áldott hizto"«óg! Kost m*r az Andeá-sy-úton. meg a Váe- tcán lár. íó’eső fölénnyel, mint egy győz .c h-óvoz*!-. Épül a főváros mindenütt. ű1 utcák nvfl- tak meg azóta, bogy a felvidéki ember utoljára itt járt. Szebb lett a Margit-sziget is, meg a Városliget. Az új Duua-híd új városrészt köt össze a Borárossal, lüktetőbb a vérkeringés. Poéták zengték századokon át ennek a zsibongó fővárosnak egyre bővülő szépségeit... „Száz földi fénye ég a pesti estnek S minden utadra halvány rózsákat fest A nagy, gyönyörű dáma: Budapest.“ Az alföldi homokból zengte c dallamot szegény Juhász Gyula, örök vágyakozással a tündöklő magyar főváros felé, amely, ha néha idegenül, közömbösen is fogadta a fajtáját féltő magyart, mégis titkos sugarakkal üzent igazi fiainak: vallottak a letűnt századok, ős Budavára, a Vérmező, a Parlament, a Nemzeti Múzeum, amelynek lépcsőjén kilencven évvel ezelőtt már egyszer leadta büszke névjegyét a vidék népe ... Ilyen gondolatokon tűnődőin egy könyv fölött (Megyery Ella: Budapesti notesz, Dante-kiadás), amely vezetője lesz a vendégségbe érkező felvidékieknek. Megtalálni bonne mindent, amit szem, száj, fül Ingere kíván. Kézent'og és sétákra visz. megállít és magyaráz a múzeumok, templomok, emlékművek előtt; ha megéhezel, pompásan ősz- szeállított gasztronómiai cleeronét ad a kezedbe. Szórakozni kívánsz? Megkapod tőle a színházak, hangversenytermek, kabarék címtárát. Kávéházija akarsz inenni, hogy végre közvetlen közelből lásd a furcsa, izgató zsibongóét. amit eddig csak a rádióból hallottál? Elkalauzol -ez a könyv oda is, estéről- estére más és más kávéházba, csak bírjad, szegény fpívMéki... Hasznos tmJjjivahít-Val. díjszabásokkal- szálgs- pjyy réSZ« JP+P» fő*.T-/.r»r.o1- garni ft él T10+/',a75<*( «jJ 5«? tfxKl? f r$y Avncrink«* P1ríkefc egyelőre még fogva tart a trianoni határ... y, l’>
