Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. január-június (13. évfolyam, 3-51. szám)

1910-02-05 / 11. szám

Tizenharmadik évfolyam. 11. szám. Sátoraljaújhely, 1910. Szombat, február 5.

POLITIKAI ÚJSÁG.

Megjelen minden szerdán és szombaton este.

Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál.

LAPVEZÉR: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS:

MATOLAI ETELE. ür. BÚZA BARNA.

Előfizetési ár:

Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér

Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlttn

Nem fognak feltámadni!

Irta: Kroó József.

Készülődjünk, mert készülődnünk kell. Készülődnie kell e nemzet minden igaz fiának, mindenkinek, aki a nemzet boldogulását a szivén viseli. Készülődjünk, hogy csirájában elfojtsuk azoknak a feltámadási kísérleteit, akiket a nemzeti igazságszolgáltatás olyan mélyen sújtott, akiket a nemzet négy évvel ezelőtt minden politikai jogosultságtól megfosztott.

Hatalmas erővel tört ki a nemzet ítélete, megnyilatkozása, amely- lyel a Bécsnek felkinálkozó politikusokat a szintérről lerúgta. Belátta akkor a nemzet; most is jól tudja, hogy azoktól a minden bécsi politikára kapható uraktól az ország a nemzet érdekében mit sem várhat. Es most ? mint az eltaposott féreg, ha lábunkat róla levesszük, újra felemelik fejüket, újra mernek a nemzet szeme közé nézni, újra mernek a nemzet szine elé tolakodni. Oda mertek állani a magyar parlament elé, oda, ahonnan, olyan gyászosan távoztak, ahonnan olyan gyászosan távozniok kellett, muszáj volt.

Királyi pátenssel koncentrálni próbálják a bukottakat, a politikai hullákat a nemzet, a még élő

nemzet jogai ellen. Atkozott szellemük vissza-vissza jár a „Nemzeti Társaskör“ cimü politikai temetőből, ahonnan azonban prédára lesve minden alkalmas pillanatban feltámadnának. Feltámadnának ! ha a magyar nemzet engedné őket. Titokban, lopva, a róka minden ravaszságával, a macska hizelgésével próbálnak maguknak prédát kaparitani; a nemzet jogai az ő legkedvencebb prédájuk, azokra vágyik foguk, azokat szeretnék Bécs számára a nemzettől elrabolni.

De ébred a nemzet és észreveszi alantas szándékukat és a ieltámadásnak hatalmas ököllel fog elébe állani. Eszmél a nemzet és látja, hogy alkotmánya csak papiroson van meg, a valóságban pedig az Oroszországéval hasonló az alkotmányunk. Bécs meg-megrugdos bennünket, ahányszor csak lehet, ahányszor erre alkalma kínálkozik. De meddig?

Eljön, hiszem, — nemsokára az ideje, hogy a nemzet haragja elsöpri azokat a magyarokat, akik mindenkor készek jogaink ellen magokat Bécsnek felkínálni és e nemzeti harag szele, a nemzet bosszúja odaveti majd őket, ahonnan nem lesz többé feltámadás ..

Tisza István volt a reményük, a slágerjük. Khunék Tiszát tar*

tották ütőkártyának. Vele, az ő szinrehozatalával próbálják a nemzetet lábáról levenni, Azt hiszik, mert az ország keservesen csalódott a koalícióban, most már kötélnek áll és vakon követi Tiszát. — Az ő remetesége, titokzatossága tényleg sok hívet szerzett neki, azt hitték, hogy régi politikáját megbánva, belátva azt, hogy a nemzet ellen politikát csinálni nem lehet egy becsületes, demokratikus, hazafias programmal íog —- feltámadni.

De haj ! Tisza ma is az a régi konzervatív, feudáiis mágnás, aki négyemeletes palotából nézi a középosztályt, az ország polgárait. Fel akarja osztani az embe reket törtekre, tizedekre. A pro- grammja olyan, hogy minden igaz emberbarátnak a vérét az arcába kergeti. Vissza akarja varázsolni azt a korszakot, amely a nemzet szivét, a középosztályt jobbágyakká degradálja és ezt nyíltan, minden szégyenpir nélkül elmondotta a született törvényhozók házában. — Es tapsoltak sokan, a lovak kitűnő hajtói, tapsoltak abban a hitben, hogy sikerül majd e nemzet fiait lakájokká, libériás inasokká változtatni.

Ám tévednek uraim, ilyr n vezér után a nemzet egy tapodtat

sem tesz. Tévednek, a nemzet nem alszik és csendesen figyeli játékukat, alantas terveiket. Figyeli egy ideig, de ha üt az óra: ébredő oroszlánként lógja támadásaikat visszaverni, visszalöki önöket oda, ahonnan nincs feltámadás.

Nem fognak feltámadni, soha,

soha!

$ végső züllés utján.

— A város rendkívüli közgyűlése. —

Szinte kétségbeejtők azok az állapotok, amelyek ma már rendszerré váltak a képviselőtestületben. A teljes anarchia kapott lábra ebben a testületben, amely meghiúsít minden komoly munkát, ntjába szegődik minden komoly törekvésnek. Többször elmondottuk már azokat az okokat, amelyek ezt az anarchiát előidézték, de minden eredmény nélkül, mert a képviselőtestület tagjainak nagy részében sokkal nagyobb a személyes érdekek hajszolása iránti vágy, a szereplési viszketeg, minthogy arról lemondani tudnának.

A személyes érdekeknek hajszolása dominált a legutóbbi gyűlésen is, ez hiúsított meg most is minden komoly tárgyalást és tette lehetetlenné,-»hogy a város érdekei érvényre jussanak a tárgyalás------------------------- Alapittatott 1831-ben. ------------------------A Triesti Általános Biztosító Társaság (Assicurazioni Generali)

részvénytőkéje: és készpénzbeli tartalékai 32-4- millió korona..

Felvétetnek; élet-, tűz-, betöréses-lopás elleni, — továbbá jég- és baleset biztosítások. —

Lapunk 6 oldal,

Magda.

I.

Halk, meggondolt kopogtatás után belépett Vass Eszter s mielőtt egyetlen hang elhagyta volna ajkát, néma hódolattal lehelt csókot a barnabőrös karosszékben üldögélő nagyasz- szony szentekhez méltó tiszta, elfonnyadt kezére. A fejét nem bírta föleemelni, hogy tekintetével is üdvözölje, mert két szép fekete szeme könnyárban remegett s az ő leányos, fenkölt lelke restelte meghatottsága áruló jelét. A nagyasszonynak ezúttal sem aranyos szegélyű pápaszemére, sem megtört sugara szemére nem volt szüksége. Mialatt kissé összehúzta szempilláit, hogy leikével annál fényesebben belenézzen a lány leikébe, látta, tudta, hogy mi történt ott lent, a mélyen s hogy a megkezdés makacs nehézségétől is raegkÖDnyitse Esztit, vigasztaló, engesztelőszavakat ejtett ki:

— Ne szomorkodj, édes leányom, majd utána nézünk a dolognak. Meg javul az a rossz csont. Vagy megszokik vagy megszökik, — toldotta meg tréfás éllel s alabastrom-fehér- ségü arcán halavány pírral villant keresztül a mosói}'.

Eszter félig térdelő helyzetéből fölegyenesedett s úgy tekintett a nagyasszonyra, mint aki a világ minden üdvösségét és szépségét onnan várja.

— Nem is magamért jövök, mert én mindent el tudok viselni. De a szomszédok, a patikárusék, a barátnőim . . Minden uzsonnakávé után elém tálalják a mákoskiflivel, hogy most tükröket tört a kávéházban, embereket inzultált az utcán, a rendőrségi iuspekciós szobában tölti az éjszakákat s hogy nincsen elég virág a virágárusnál, hogy egy színpadi csillag hiúságát tömjénezze . .

A nagyasszony is mind tudta ezeket. Sőt bizonyos volt benne, hogy a hírek nem túlzottak. Csöppet sem. Sándor, az ő széltől, napsugártól is óvott, féltett szemefénye, nagyanyái büszkesége, huszonhat évvel tragikusan sir'baomlott édesatyja egyetlen emléke, alighogy kihúzta lábát a nagyanyai házból, ráadta fejét cigányra, kávéházra, pezsgőre, mulatozásra s kezdte úgy, olyan megdöbbentő temperamentummal, szilaj- sággal s kiapadhatatlan fiatalsággal, ahogyan kezdte s végezte az atyja nagy- és kiajtai Ajtay Sándor, a hires céllövő, verekedő és nőhóditó,

kinek e jeles tulajdonságaiért hordja a nagyasszony élete végezetéig a a fekete szint. Onkénytelenül is a múlt emlékeire bolyongott vissza emlékezete s a leány észrevette, hogy hosszú, elmélázó hallgatása, ha meg nem töri a csendet, sebeket szaggat föl a lelkében, sebeket, melyeket évtizedek sem voltak képesek beforrasztaui.

— Aranyos néni, — vette föl kedves hízelgéssel a szót Eszter — úgy érzem, hogy minket láthatatlan szá lak fűznek össze. En is megérzek minden rezgést, ami szivében támad s mikor nagy érzéseim vannak, mindig azt gondolom, hogy ezeket néni is hasonlókép érzi. Ugy-e, édes, jó néni, Sándort nem veszítjük el, sem a nagymama, sem én . .

— Nem, nem, édes leányom. Az életben vannak viharok, veszélyek. De mindennek van orvossága. Jónak és rossznak. De most itt maradsz nálam és megbeszéljük, hogy milyen hadjáratot indítunk Sándor és szövetségesei ellen, hogy vissza tudjuk hódítani magunknak.

A nap a nyugati égen elődugta fejét egy felhőrongy mögül s az üveges verendát elöntötte a fehér, sugárzó fény. Az ablakpárkányokról

zöld levelii futókák eregették a padlóra vékony smaragd-karjaikat s egy üvegharanggal hatalmas ércmivü óra zengő nyelven tudtul adta a délutáni négy órát, utána pedig jókedvében eljátszotta a „Magasan repül a daruit. A kanári, a sárgapettyes, kis bolond is csipogni kezdett s a nagyasszony és Esztike kisétáltak a verandára, ahol több volt a fény és a rügyező tavasz, mint a nagy, hűvös szobában.

Mig a nagyasszony a konyhán rendelkezett, Eszti felállt, kinézett a veranda üveges oldalán s amint a nagy kert kibontott rózsafáin bolyongott tekintete, nem volt csöppet sem szomorú, rózsás, keskeny ujjaival dobolni kezdett az ablaküvegen.

— Milyen szép itt minden, gondolta. Szép és ódivatú s ha az Isten is úgy akarja, valamikor én leszek itt az, a ki most a nagymama. De azelőtt lesz egy gyönyörű, boldog időszak. A szerelem forró időszaka.

Majd bejött a nagyasszony s leült Eszti mellé. S meghitt, hosszú beszédet kezdtek, mely mindig Sándorról, az ő jövő életéről, szerelméről tartalmazott frissebb- és frisebb