Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. január-június (13. évfolyam, 3-51. szám)
1910-01-29 / 9. szám
Sátoraljaújhely, 1910. Szombat, január 29. Tizenharmadik évfolyam. 9. szám. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. LAPVEZÉR: Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. MATOLAI ETELE. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Előfizetési ár: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS : Egész évre 10 korona. Félévre S korona. Negyed Ur. BÜ2A BARNA. évre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk Az uj miniszterelnök programmja. Irta: Matolai Etele. I. Elhangzott tehát e hó 24 én a képviselőházban az uj kormányelnök programmbeszéde. Általánosságban — úgy látszik — hogy az egykori hires francia államférfi elvét követi, miszerint a beszéd nem arra való, hogy gondolatainkat mások előtt feltárjuk, de hogy elleplezzük. Sok jól hangzó mondat, a minek tetteiben alkalmasint majd ellenkezőjét tapasztaljuk. Kormánya irányát akarja általánosságban jellemezni, midőn azt mondja: „Vállalkozásunk alapja az a komoly elhatározásunk, hogy a hónapok óta húzódó válságot parlamentáris utón, szigorúan törvényes és alkotmányos eszközökkel igyekszünk megoldani és a nemzet és koronás királya között fennálló viszonyt minden károsodástól megóvni.“ Igen szépen van mondva, — de hogy beszélhet igy, aki kifejezetten arra vállalkozott, hogy a fi gyilkos kőszobor. Irta: Zoltán Vilmos, A firenzei Caffe Garibaldi külön- szobájában hangos volt az élet. Et- tore Gaetani a fiatal törvényszéki jegyző tartotta legónybucsuját nehány meghitt barátjával. Ettorét mindenki szerette. Egyike volt a gondviselés ama kisszámú kiválasztott gyermekeinek, kiket a szerencse bőven elhalmoz minden adományával. Testi szépségén és erőn kivül ragyogó elme, nemes szív és tekintélyes vagyon jutott osztályrészéül. Ezt a sors most azzal tetézte, hogy neki juttatta feleségül a virágok, városának egyik ünnepelt szépségét, conte di Catena nyugalmazott ezredes gyönyörű leányát, contessina Elvirát. Ettore Gaetani, kit az esküvőtől már csak rövid néhány nap választott el, úszott n boldogságban s örömében őszintén osztoztak barátai, kik irigység nélkül szemlélték szédületes szerencséjét. A lakoma már a vége felé járt s a fiatalemberek Veuve Cliquot isteni nedűjétől felhevülvo élvezték manilláik zamatos, finom füstjét, mely kék fellegekbeu goraolygott a képviselőház nagy többségének kifejezett kívánságát, a nemzetnek általános óhaját, kívánságát, igazságos és törvényes követelését elnyomja . . . ? Ennél már sokkal őszintébb az a nyomban következő nyilatkozata, miszerint ha a mostani országgyűléssel nem sikerül szándékait megvalósitani, a ház feloszlatását és uj választások elrendeltetését eszközli ki. Erre készen voltunk már akkor is, mikor még sejtenünk sem lehetett — ki lesz az, ki ezt kiesz- közli. De miért nem mondja meg, mit tesz majd ha az uj választásokon sem nyer többséget . . ? A 67-iki kiegyezésre célozva azt mondja, hogy abban »nemzeti önállóságunk és függetlenségünk minden intézményünkben teljes mértékben érvényesült« 1 No hát a miniszterelnök ur irigylendő boldog ember! Ö tehát oly meggyőződésben él, (ha ugyan tényleg meggyőződése vagy hite ez) hogy nekünk már semmi kívánni valónk nincs hátra ! Ebből tehát már most tudhatjuk, hogy az ő közreműködésével a nemzetnek semmi kívánsága se nyerhet valósítást; ő tehát a 67-iki kiegyezést „Capitolii immobile saxum‘‘-nak tartja, a mely mellett a nemzetnek már semmi csillár izzólámpái körül. Valaki az álomvilágra terelte a beszédet s Ettore igy szólt. — Ha az álmokra adni lehetne, akkor most boldogság helyett halál és pusztulás várna rám. Tíz szempár kérdőleg fordult Ettore felé s ez igy folytatta : — Képzeljétek csak az elmúlt éjjel azt álmodtam, hogy meg kellett halnom. Es, még hozzá milyen különös körülmények közt! Valamennyien láttátok és ismeritek azt a hatalmas kőoroszlánt, mely a pia- zettáa áll, közvetlenül a palazzo Bomelli bejárata előtt. Nem valami mestermü, de a késői reneszánsz érdekes emléke s ahogy tátott torokkal ott áll s kegyetlen tekintettel vicsuritja a járókelőkre, tagadhatatlanul kellemetlen érzést támaszt az emberben. A Beraelliek egyik őse, Ugo, a félkarú oroszlánvadász készítette ama fenevad emlékére, mely Afrikában összemarcangolta a bal- karját. Nos, ezzel az oroszlánnal gyűlt meg a bajom. Azt álmodtam, hogy amikor elmentem mellette, kedvem kerekedett belekötni a ha- ragvó állatkirályba, Szemébe nevettem és karomat tövig beledugtam a torkába. Es képzeljétek csak, a kő- oroszlán leharapta karomat, én esz teendője, tehát már létjogosultsága sincsen : menjen aludni, vagy legyen öngyilkos ! Nem úgy uraim ! azt a 67 iki kiegyezést nem önök becsülik meg igazán, a kik azt >ne nyúlj hozzám«-nak, örökre változhatadannak tartják s ezzel még nem hogy igazán becsültté, de gyülöltté is tehetik; mi becsüljük azt igazán, a kik azt a nemzet további élete fejlődése alapjának tartjuk s ekként magát e dicsőített nagy müvet fejleszteni, tökéletesíteni, hogy azt a nemzet további fejlődésében mint annak alapját mindenkor áldva emlegesse. » . . . nemzetünknek modern irányú belső tovább fejlődése önkéntelenül magával hozza ne nzeti önállóságunk további fokozódó érvényesülését, a melynek számára a meglevő keretek bőséges teret engednek« — mondja továbbá. Hát ez a szakasz magyarázató; kívánna, de hát azért szóljunk hozzá. Az a »modern irány» oly elcsépelt phrasis, amely alatt mindenki azt értheti, a mi neki tetszik ; megvallom gyengeségemet én semmit se értek alatta, tehát — ez alkalommal legalább — nem is beszélek róla többet. móletlenül visszahulltam a kövezetre és elvéreztem . . A kis Enrico Rienzi, a bolondos bersaglieri-hadnagy, aki legkevósbbé bírta a pezsgőt és tökéletesen elázott, bambán rábámult a beszélőre, ám a többiek, Ernesto Cola kivéte- ióvel,. hangosan kacagtak. Cola, akit az a gyanú terhelt, hogy álnév alatt érzelgős verseket ír a helyi lapokba, nagyképlisködni kezdett. — Az álmokkal nem jó tréfálni — szólt. — Nem is olyan régen egy nagynéném ravatalon látta önmagát s harmadnapra meghalt. A többiek hangos kacagással elhallgattatták. a vészmadarat s leg- vidamabban Ettore kacagott. Ez alatt a szobában, melyben kék ködfelhőkhöz hasonlóan gomolygott a cigaretta és szivarfüst, csaknem tűrhetetlenné vált a hőség s többen sétát ajánlottak. A társaság csakhamar fel is kerekedett s kiment a hoídvilágos májusi éjszakába. A kertekből bóditó virágillatt ömlött a néptelen utcákra s a társaság hangos szóval, dúdolva és nevetgélve haladt a piazetta felé, hogy az Arno partját elérje. Fnrico Rienzi hadnagy, kinek fejébe szállt a pezsgő, hangosau kurHát a »belső továbbfejlődés« ugyan mit jelent, ha csak nem azt, hogy nyugodjunk meg mostani közjogi állapotunkban, az Ausztriával való összeköttetésünkben, tőle való függésünkben, — mondjunk le gazdasági önállóságunkról ? Hát ha úgyis megértjük, miért nem mondja ki világosan? azt hiszi, hogy függetlenségi képviselőink ezt meg nem értik ? Csakugyan ez az értelme lehet »a meglevő keret«-nek is. Hogy az a belső tovább fejlődés önkénytelenül magával hozza nemzeti önállóságunk . . . érvényesülését, ismét csak annyit tehet, hogy mi — a nemzet — ne tegyünk semmit, csak várjuk a mi önkényt történik, de akkor nem is történhetik egyéb, mint a mit a hatalom rendel és parancsol, tehát teljes abszolotizmus. Most jön egy nagy ígéret . . . mind a mit a véderő nemzeti irányú fejlesztése tekintetében egy előző kormány . . . kilátásba helyezett, fentartom . . . Quid dignum feret hie tanto promis- sorhiatu ? Ugyan mi lehet az . . .! ? No de legalább nem köti áldozathoz, feltételekhez. Következik egy még nagyobb szó : „Törvényeinkben tisztán és jongatni kozdett s kardjával raeg- megdöngette a kapukat. Hasztalan volt társainak minden csittitgatása, a bolond hadnagy csak annál pokolibb lármát csapott, mire itt-ott kinyílott egy ablak s láthatóvá lett egy-egy borzos, kiváncsi fej. A lárma a rendőr-őrjáratot is oda* csalta s az utcasarkon felbukkant két rendőr, lassú léptekkel szemközt tartva a csoportnak. Ettore Gaetani megijedt. Ha ezek igazolásra szólítják fel őket, botrány lesz belőle, melynek másnap már hire megy. Hirtelen jó ötlete támadt. Rámutatott Rienzire s elkiáltotta magát: — Francesco Giustit fogjátok meg, Giustit, a rendőrkapitányt, mert elesik szegény ! Rienzit erre ketten közrefogták, a rendőrök pedig úgy eltűntek egy mellékutcában, mintha kámforrá váltak volna. A fiatalemberek háborittatlanul elérték a piazettát, melynek holdvi lágos felén fehéren áll a márványoroszlán s haragosan nézte az alatta elhaladó vidám csapatot. Ettore Gae- laninak eszébe juuott álma & a többiek bátorítására felkuszott a talapzatra. — Nos, fickó — szólt — itt a karom, harapd le ! Színház után menjünk REITMANN ADOLF PANNON« = KÁVÉHÁZABA. = Hideg buffet, pontos és szolid kiszolgálás. Egy színházi vacsora 70 fiilér. Lapunk 6 oldal
