Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)

1909-12-24 / 102. szám

102. szám (13)

FELSOMAGYARORSZÁGI HÍRLAP

Péntek, december 24

zönséges embernek felszínre vergődni.

— Hallgass el egy kicsit, a négy- zetalaku asztalnál botrány készül.

— Ah botrány!!!

D) A négyzetalaku asztalnál.

— Egyezkedésünknél 10 koronával kevesebbet említett hordónként. Hát tehetek én arról, hogy a szü retje balul ütött ki ?

— Adtam én kötelezvényt Önnek ?

— Nem tudtam azt, hogy a szavát kutyába sem lehet venni.

— Kérem, ne sértegesen!

— Jogom van hozzá.

— Takarodjék a helyemről. Nem engedem azt, hogy a helyemet . . .

— Gazember! Csaló! Svindler!...

(Az asztalok felugrálnak. Fellépnek a verekedők közé a békebirók. A társadalom összeforr. A botrányt nagv élénkséggel pro és kontra beszélik meg. Az újságírók boldog mosollyal nyúlnak ceruzájuk után. Majd visszaülnek az emberek asztslkáikhoz s hevesen tárgyalják a legújabb eseményt, mely véletlenül botrány alakjában tűnt fel. Alkonyodik, végre egészen este lesz, a csillárok felgyulnak s Rudi átveszi a zajos birodalmát)

Köd.

Kivándoroltam.

Kivándoroltam Bus messze földre,

Elhagytam érted otthonom 1 A kik szerettek S kiket szerettem,

Elhagytam, érted, angyalom I

És megtagadtam Nevem, szülőim,

És megtapadtam az eget . . .

5 most itt vagyok Hazátlan, árván,

Remény, hit nélkül s — nélküled.

5. s.

.... ----------,-r-----------------------özőke Dunán.

Irta: Zebegnyői Dienes Adorján.

No, jöjjön külföldre.

— Messze ?

— Nem. Csak ide a szomszédba, Franciaországba.

— Hát a közbeeső három országgal mit csinálunk?

— Azokat ignoráljuk. Jöjjön csak, jöjjön gyorsan.

Beszáltam a kocsiba.

— De konzul ur én . . .

— Hajts! A francia hajók kikötőéhez.

Nos, 10 perc múlva francia terrénumon voltunk; egy marseillesi gőzhajó elegáns társalgó termében. Elől léptem be, de a pincér nem látszott méltányolni három országra szóló rettenetes úti fáradalmaimat, mert jöttömre is megmaradt csöndes polgári foglalkozása mellett: nadrágot foltozott sit vania verbo. Midőn azonban az utánam jövő konzuli sapkát meglátta, balkezével művész- haját (mert a pincér is művész — a maga nemében) állitottu égnek, jobb kezével szalvéta hiányában, frakkja szárnyát fogta karon, negyvenöt foknyi pukkerli, egy lehellet- szerü: „S’il vous piait?“ és testet ö,tött egy elegáns francia garzonok egy telivér példánya.

— Je suis le consul d’Autriche — Hongrie. Kezdte a konzul, de gargon barátunk a többit be sem várva, frakkjának szárnyain tova röppent, Itt elég, ha megnevezi magát a magyar-osztrák konzul, az mi szemszájnak ingere, azonnal magától „jö- vetik“. Jött is. Francia konyak és pezsgő, tengeri rákok, pókok, poly- pok és osztrigák glédái formálódtak lassankint az asztalon körülöttünk.

E közben csikorogtak már a „Fra- issinet vasmacskáí. Indultunk.

— Az istenért — mondám — konzul ur megyünk.

— Úszunk Páter, uszunk.

— Ejh ! De végre is nem vagyok ín fiatal leány, hogy engem megszöktessenek a Riviérára. Én nem megyek.

— c,n se.

— Hová?

— Franciaországba.

— Hát?

— Hát a „Fraissine“ kiköt Ghi- tsetben, onnan elcsolnakázunk Maginba, Maginból visszapropellerezünk Brailába. Kóstolja csak ezt a pókot, mily fölségesen ropogós. Ahá! Ghi- tsetben vagyunk.

Sietve szállosoltam el ruháim min den létező zsebeibe és béléseibe oly dolgokat, melyekre a román vámőrök kiváncsiak lehettek volna és csolnakba szálltunk, mely partra vitt, a Dubrudzsának egy kis Dunamenti falujába, Ghitsetbe.

Az egész falu pár vityillóból áll; lakói földhöz ragadt muzulmánok, kik részint Braillában hajórakodással keresik kenyerüket. Fő és összes nevezetessége a falunak, hogy egyetlen Utcájának végén bukkan ki a Dunából az a táviró kábel, mely a Moldovát Dobrudzsával köti össze.

Illő baksissal rávettünk egy igazhitű törököt, hogy evezne velünk Maginba. Másfél órai megosztott evezés után elértük e gyönyörű fekvésű kis helységet, n Dunának azon hatalmas mellékága mentén fekszik, mely Cserna Vodánál szakad el a folyamtól és Brailánál egyesül azzal ismét. Ezen ág és a hosszan elnyúló kristály és grafit kőzetü hegyek között fekszik Magin. A vidéke, maga a helység is fás és e haragos zöld színnek szép ellentétét képezik a helység fölött elterülő kopár sziklák, melyeknek kőbányái Románia városának utcáit látják el kövezettel.

Magin laköi is nagyobbrészt kőfejtéssel foglalkoznak, itt is mind törökök. Hodzsájuk is van, ki a ma- gini intelligencia egyedüli kimagasló alakja. Konzulom már ismerte, ellátogattunk hozzá. Kifogástalan piszkos kaftánba fogadott és kifogástalan jó török kávéval traktált. Engem következetesen kollegának titulált és élénk hajlongó taglejtésekkel igyekezett tőlem megtudni, vájjon a táncoló dervisekhez tartozom-e a hitetlenek szektájában? A konzul — ki folyékonyan beszél törökül — megnyugtatta az ellenkezőről, mi dicső kollegámnak láthatólag jól esett: megspórolta a baksist, mellyel a kolduló derviseket kell, hogy segítse.

Midőn már a szó szoros értelmében jóllaktunk a töméntelen sok fekete levessel, torkunk más — gyaur gyomornak való — hűsítő italra vágyott. Igen ám, csakhogy egész Ma- ginbán volt ugyan rökkenő meleg, de élvezhető bor nem volt, minek következtében egyre-másra fogyasztottuk a pukkanós üvegek tartalmát. Nem pezsgőt, hanem — krakerüt, édes málnalevet. Az emberséges korcsmárost annyira kihozta sodrából ezen monopolikus italának rohamos megsemmisülési processzusa, hogy végre is határozottan kijelentette :

— Nem adok többet.

— Na még egy üveggel. Lássa ebben a 45 fokos melegben csak megteheti ezt az emberbaráti cselekedetett ?

— Nem.

— De hát miért nem ?

— Mert nincs több.

Hát meghajoltunk e vis major előtt és a libalegelőből kikötővé előléptetett tágas dunapartra mentünk. A Braila-Magin között közlekedő pici propeller készen állott — indultunk.

A vidékben csak addig gyönyörködhettünk, mig Magint láttuk, azontúl majd sürü füzesek között folyik a Dunaág, majd kopár — sok helyen parlagon fekvő — síkság terűi el. A kis jármű simán szelte a csöndesen folyó viz tükrét: csak csavarkereke csapkodott vad hullámokat, melyek hosszan nyúltak el aztán hajónk megtett utján. Elhagyott, csöndes vidéken úsztunk; csönd, nyugalom vett körül bennünket, midőn hajónk mögött kétségbeesett „Staj“ kiáltások hangzottak el.

Mintegy 20 lépésnyire a propeller

mögött egy emberfej bukkant fel időnként a vízből. — Meglepetésemre ez emberfejben hajós inasunkra ismertem, kit alig pár perc előtt láttam még a propelleren Iótni-futni. Hátul a csavarok felett vizet mert, de vedrét a forgatag elkapta, vedrével őt magát is. Nosza, ellengőz gyorsan! De gyorsabb volt egy ott halászó török, ki már-már elérte csónakjával a merülőt. Még egy-két erős evezőcsapás és mellette van. Ideje volt. Már csak hajánál fogva húzhatta ki a szegény fiút. Az emberséges török meg is kapta jutalmát ez emberséges tettéért: esőként hulott csónakjába a baksis, az utasok mindegyike juttatott neki oly elismerést, mely láthatólag jobban esett neki minden dicséretnél.

Giurgiu pedig — a szegény árva hajós inas, ki szülőit nem ismerve már hét éves kora óta saját kenyerét eszi — ott állott vizes ruháiban a karfához támaszkodva, arca halvány, szemeiben üresség, szivében árvaság, lelkében közöny és dac. Kapitányunk, ki egyszersmint kormányos és kazánmester is, mig egyet-egyet csavarit a kotmánykere- ken, rapszodikus szavaival és gyilkos szempillantásaival valóságos igézetben tartja a remegő Giurgiut.

— Elvetemült betyárja . . . Mondtam neki hányszor, hogy ne a csavarnál merítsen vizet . . . Most oda az uj veder. Erőset ránt a kereken.

így megy ez hazáig. A vádbeszéd a vederből indult ki és oda tért vissza, mígnem besiklottunk a brailai kikötőbe. Nincs hely, mely úgy letudná bilincselni a tanulni vágyó szemet, mint egy ily világforgalmu kikötő. És épen ez adja meg a brailai kikötő speciális karakterét: folyam kikötő, mely teljesen a tengeri kikötők jellegével, lármájával és mozgalmasságával bír Dacára, hagy a tengeren járó kereskedelmi gőzhajó óriások oly lenézőleg, oly lomhán tűrik a habok nyaldosását, mintha mondanák: „Duna?! ez is viz? nem ilyenre vagynuk mi teremtve,“ — a a félmeztelen zsákhordók végtelen sorú, zsibongó hangyaraja sietve szórja-hányja a gőzhajók gyomrába a búzát, babot, tengerit. Meg-meg- inog a kolosszus, amint lejebb és lejebb sülyed a teher alatt. Messziről látjuk, a mint a karucázsok (egy fogatú teherhordó fogatok) vágtatva és nagy lármával rohannak tele szekerükkel a raktártól a hajóhoz. Fiakkerek zaja, tolató vonatok füttye gőzhajók tülkölése, utcai árusok rikoltása egészítik ki azon zűrzavaros zajt, melynek visszhangja e szó: világforgalom.

Csak az esti órák alkonya vet véget e szociális hangversenynek. C.S ekkor oly szépen rá lehet ismerni a munkásra, ki melyik hazát vallja sajátjának. A török szép csendben a kikötő félreeső részébe megy, leszáll a sekély vízbe és végzi rituális esti mosakodását. A görögnek első dolga leguggolva napi keresményét, pénzét számlánl iössze. A magyarnak ha nem is értenem első szavát, ml dőn az utolsó zsákot lerakja: „No azt a ... az Istennek se emelek ma több zsákot“, de látom, hogyan siet a munka porát lemosni a legelső — korcsmába. Hogy a négereket felismerhessük, ahhoz nem kell sem psychologia, sem phisiologia. Aztán csöndes lesz a kikötő; csak az elkésett csónakos kirándolók lármája, a dunai sirály vijjogása, az őrtálló katonák és rendőrök elnyújtott füttye hangzik még.

Pár nap múlva találkoztam hajós inasunkkal Giurgiuval, amint dologtalanul barangolt az utcákon.

— Hát te nem vagy többé a hajón ? — kérdém.

— Gazdám a veder miatt elcsapott.

— Mi a foglalkozásod most?

— Tökmagot eszem.

— De hát kinél, hol lakói ?

— Az utcán . . .

így születnek a nemzetközi lazar- róník.

Balogh Kata.

Irta : Pánthy Lajos.

I.

Balogh Kata szép leány volt s ha hozzátesszük, hogy egyetlen gyermeke volt Balogh Mózesnek, a kétezer hold földdel a legjobb partiek közé tartozott.

Kata nagyon szerette a romantikus regényeket s tele volt szobája ilynemű olvasmányokkal. Azokat olvasgatta, ha a kézimunkát megunta s ha ráborult a természetre az est homálya, sétára indult. Más dolga nem volt mint a kézimunka, olvasás, sétálás, no meg az ábrándozás, mely a fiatal lányoknál a sétával együtt jár.

Anyja már nem élt, teljesen magára volt hagyatva. Mert Agatha néni, apja vénleány testvére nem jöhetett számításba, amennyiben az egyedül ölebeinek s kanári madarainak élt. Azok miatt csöröltpörölt örökösen s azok tisztogatása, etetése s az azok miatti veszekedés lefoglalta minden idejét.

így háboritlanul szőhette ábrád- jainak fonalát Kata. Az olvasott regények hatása alatt egész regényt szőtt sétái alkalmával a maga jövőjére nézve. Tanuk erre a park platánjai, kik gyakran hallhatták sóhajait. Ézen sóhajok egy képzeletben kiszínezett „ideál“ felé szálltak t Kata hőn várta ezen „ideál“ megjelenését.

Hogy tüzelt ártatlan szive arra 'a gondolatra, ha majd egyszer találkozni fog vele ; úgy, olyan körülmények közt, miként azt olvasta: egy baleset alkalmával . . .

Ő megjelenik, mintha egyenesen az égből szállt volna alá, neki, az ő boldogságára, boldogitására. Segítségére lesz, megmenti a veszedelemtől, aztán mosolygó arccal köszön és távozik. Ö pedig töprengni fog rajta .• Ki volt ? S mosolygó férfias szép arcát nem fogja elfeledni soha ...

Aztán a vágy : Őt látni, mily keserűen édes lesz. A gyötrelem mily boldogító lesz . . .

Egy sóhaj szakadt fel ilyenkor

kebléből.

Véletlenül találkozni fognak, mert a kik szeretik egymást, azokat a sors összehozza; már az a sors dolga, miként? Aztán levelezni fognak titokban, mert az szegény lesz s apja ellenezné, hogy neki nyiltan udvaroljon, de a szerelem végre is győzni fog, ők egymáséi lesznek s szerelmök levarázsolja a mennyországot a földre.

Ó mily boldog lesz ő akkor! . .

S mintha csak a véletlen is szolgájává szegődött volna Katának, egy sétakocsizás alkalmával a lovak megvadultak egy mellettök elrohanó autó-tói s ők az árokba fordultak. Es megjelent Ő ! Szürke vasalt nadrágban, panama kalapban, á la Vilmos bajusszal és miután Agatha nénit felrázta ájulatából, a kocsit talpra állította a kocsissal, köszönt s tova- ballagot.

Amikor nagynehezen Agatha néni is felcihelődött a kocsira s meggyőződött róla, hogy legkedvesebb ölebe nem sérült meg, neki indultak a hazafelé vezető utón. Kata boldogan nézett a tova ballagó fiatal ember után.„ Szivecskéje hevesen zakatolt. Ez Ő, igen Ő, de kicsoda? hogy hívják s hova való ? Ez a kérdés tolult elébe. Kis vártáivá odafordult a kocsishoz:

— Miska mondja csak, ki ez az ur ?

— Ez la? — felelte a kocsis s ostornyéllel a távozó után mutatott.

— Igen, a ki megmentett minket.

— Meg a fenét, — akarta mondani Miska, kit az eset teljesen kihozott flegmájából, de aztán elharapta a végét s szelidebben felelte: a gyárból a hivatalnok ur.

— Hogy hívják ? -- faggatta tovább Kata.

— Tudj’ a ménkű! — válaszolt ismét dühösen a kocsis, kinek lovai