Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)
1909-12-24 / 102. szám
102. szám (14) FELSŐMAGYARORSZÁGI HÍRLAP Péntek, december 24. egy felröppenő pipiskétől megugrottak s ez annyira igénybe vette aztán „figyelmét", hogy a Kata kisasz- szony kérdéseire nem is felelt. így kezdődött meg a regény, melynek szálait Kata vette kezébe s ő maga irányította fejleményeit, a mig irányíthatta. O lett e regény hősnője s a lovag a hőse, kiről rövidesen megtudta, hogy a gyárban pénztáros s Telekes Jánosnak hívják. Könnyen lehet igazgató, — szőtte álmait, Kata, — a szerelem felkölti ambícióját s ha igazgató lesz, apja támogatása nélkül is szépen megélhetnek. Kata maga irt Telekesnek levelet, melyben forró köszönetét mondott az életmentésért s oly élénken színezte ki a veszedelmet, melyben forogtak, hogy ha véletlenül nem jön segitségökre, el is pusztulhattak volna, ő is, Agatha néni s a legkedvesebb ölebb is. Telekes mikor elolvasta a levelet, nem ismert magára. Hiszen ő valóságos hős és személyesen tette tiszteletét Baloghéknál. így ismerkedett meg Kata Tele- kessel s ez ismeretséget követte a titkos levelezés, azután a kölcsönös vallomás. Kata végtelen boldog volt .... Boldogságát csak növelte az a határozott bátorság, melyet a fiatal ember részéről tapasztalt. — Ez a férfi, igen, ilyen egy igazi férfi 1 — mondogatta magában Kata. — Szeretem érzem s az övé leszek, vagy meghalok. Balogh azt hitte, hogy "eszelőssel van dolga, amikor Telekes beállított s Katát megkérte, mondván: — Leányát szeretem uram, de nem, rosszul fejeztem ki magamat: imádom s érzem, hogy boldogítani képes leszek őt, mint senki más. — Nem beteg maga fiatalember? — kérdé harsogó kacagással Balogh. — Ön kikacag uram. A legszentebb érzelem szól belőlem, amikor azt mondom, hogy lányát szeretem, — szónokolt hévvel az önérzetében sértett fiatalember. Balogh beszólitotta Katát, hogy hadd mulasson az is, de csaknem kővé meredt, amikor leánya szájából hallotta; — Szeretem ez embert atyám s az övé akarok lenni. És hogy mondta ezeket Kata! Mennyi erély, határozottság volt hangjában. Balogh arcát elfutotta a harag pírja s szenvedétyes hangon kiáltotta : — Uram távozzék s e hajlékba bejönni nem szabad többé. Kata szobádba ! Beszélhetett azonban Balogh. Katára sem szép szóval, sem haraggal hatni nem tudott. A regény a bonyodalmaknál tartott. II. Kata ideglázt kapott. Napokig csaknem eszmélet nélkül feküdt; orvosai tanácstalanul állották körül a beteg ágyát. A láz fokozódott s a katasztrófa közel volt már. Balogh elgondolkozva járt föl s le. Nincs tehát segítség? — kérdé az orvosoktól. — Még nem lehet tudni, a krízis most van. Hanem egyre figyelmez tetem, — mondá az egyik orvos, — ha szerencsésen túl lesz a beteg a krízisen, egyezzék bele a házasságba, különben semmiért sem felelhetek. Egy újabb roham megöli. — Soha 1 — kiáltott hevesen Balogh. Ha meghal, megsiratom, de ahhoz az emberhez nem adom. — S ha meghal, nem lesznek lelkiismereti furdalásai, hogy lányát a makacsságával ölte meg? Balogh gondolkozott, aztán mély sóhaj szakadt fel leikéből: — Legyen ! cljen, nem bánom, akárhogy csak éljen. S Kata felépült. Egészsége gyorsan jött meg a hir hallatára, hogy apja nem ellenzi többé házasságukat. Nem is ellenezte, hanem ahogy Kata elhagyta a házat annak az embernek az oldalán, a kúria kapui bezárultak mindenki előtt, Kata előtt is. Az öreg Balogh magára maradt keserű bánatával, mely rövidesen fehérre festette sürü fekete haját. A hirhozást megtiltotta a cselédségnek, nem akart semmit tudni a külvilágról. Pedig rövid idő múlva már de sokat tudtak volna beszélni ezek az örökösen más dolgaival foglalkozó emberek! Kata szerette Telekest, mint ábrándvilágát, — Telekest az érdek vezette Katához: a pénz, a szerelem, a szeretet, a boldogság gyilkosa. — Túl éltük már azokat az időket lelkem Katám, amikor az emberek még szerelemből is képesek voltak megélni. A pénz, a pénz, lelkem, mi boldogságot hoz. Apádnak van elég ebből, menj hozzá s hoz belőle valamennyit. Akármeny- nyit, csak hozz, azután boldogok leszünk. így beszélt rövid idő múlva Telekes. Ez lehozta Katát képzelt világából a rideg valóságba s egyszerre undort, gyűlöletet érzett e férfiú iránt, kit ő oly rajongással szeretett, hiért ott hagyott apát, jólétet, nyugalmat. S arcát az öröm helyett a fájdalom könnyei szántották végig. Próbát tett egy párszor apjához férkőzni, de az lehetetlen volt. Nem volt tehát más választása, mint tűrni s várni a sorsnak jobbra-fordulását, hanem az ellenkezőleg fordult. Neki engedetlenségért szörnyen kellett bűnhődnie. Telekes ivásnak adta magát, a kártya lett szenvedélye. Reggelenként gyakran jelenetek voltak Tele- keséknél s az asszonyka kisirt szemekkel jött ki a konyhába. De jött ennél szörnyűbb csapás is; Telekesnek, mint megbizhatlan s.hanyag embernek kiadták az útját. Ö m^g jobban nekidült a kártyának, most már volt elég ideje, Kata varásból tengette életét. Nem ment vissza apjához, most tudta csak mily nagyot vétett ellene oktalan gyerekesszel s megadással tűrte a rája mért csapásokat. Csak mikor a munka annyira kimerítette, hogy ágyba kellett feküdnie, akkor merte az egyik cseléd megkockáztatni szavát a haragos ur előtt. — Jaj nagyságos ur nagy baj van. — No? — A nagysága . . . — Takarodsz?! ordított a cselédre mérgesen Balogh! — Már biz én csak kimondom, ha agyongyilkol is a nagyságos ur! Hát beteg, fekszik a nagysága, a városban, az ura elhagyta. Balogh mint egy sebzett oroszlán hördült fel. — Az én Katámat elhagyta az ura ? az a gazember ? Jaj neki! Esküszöm, ezerszer jaj neki! Azzal lerohant az udvarra s fogatott, hanem nem volt türelme bevárni, mig befog a kocsis, előre rohant a havas utón . . . — Kata! egyetlen gyermekem ! így kell téged viszontlátnom?! — E szavakkal nyitott be a szűk hűvös szobába, melyben betegen, a hidegtől gyötörve, éhesen feküdt Balogh Mózes leánya. — Bocsáss meg atyám, vétkeztem, megbünhődtem érte, szólt könnyein keresztül a beteg nő. Balogh keblére ölelte s csókjaival halmozta el Katát. Haza vitte Katát, de még visszatért a városba. Este volt már, s neki indult keresni azt az embert, kivel neki számadása van még. Tudta, hol keresse, a hol legnagyobb a zaj, s a zene szól. Benyitott. A vendéglő terme telítve volt szivarfüsttel, melyen keresztül a bentlevőknek csak halvány körvonalait láthatta Balogh. Odalépett a mulatók elé. A zene elhalt, a vendégek szó nélkül egy pillanat alatt eltűntek; megijedtek Balogh vésztjósló arcától, Ö maga maradt azzal a kit keresett. Hanem ütésre emelt ökle vissza- hanyatlott, amint az előtte ülő alakra tekintett. Egy kidülledt szemű, merev tekintetű, bambán mosolygó nem is emberi ábrázat meredt rá. Szederjes ajkai szélesen nyúltak szét fakó arcán. Balogh megborzadt e látványtól és szó nélkül megfordult s eltávozott. — Ezzel már leszámolt az Isten, — mormogta, miközben kocsijába szállt. Telekest később az asztal alól szedték fel a pincérek: a szesz elvégezte munkáját s másnap a boncasztalon volt már Telekes. . . . III. Kata előtt titkolták férje halálát, de a mikor később megtudta, sem volt az rá valami nagy hatással. Balogh mindent elkövetett, hogy felderítse azt a bánatos özvegyet, de hasztalan volt minden kísérlet, ez a szomorú arc nem tudott többé mosolyra derülni. Kérője is akadt, (hiszen ez ugyan a legjobb csalétek,) mire szomorúan felelte : — Hagyjanak engem bekén, férjhez menni nem fogok többé, nem lennék már képes boldogítani s bizalmam, is elveszett a férfiak iránt. .. ... És megmaradt haláláig bánatos özvegynek. . . tö a platánok sírtak. Mese, bolondos, nagy gyermekek számára! A múltak emlékeiből, a jelen tanulságai gyanánt I Irta: Larmoyant. Ódon falusi kúria! Vadszőlőin- dákkal befutatott kőtornác, mohlepte, zsalugateres ablakok, tompa, hangtalan járású, hozottal benőtt kerti utak, egy pár évszázados rejtelmet sejtető platán, néhány üres muskátlis cserép, szinehagyott emlékfoszlányok, a jelen egyhangú dübörgé ses robotjába fulladó, felejthetlen szinfonia, egy név egy arc, egy leány elmosodottan előtörő kőrvo- vonala, könnyoceány, az egyedüllét lelket sorvasztó halálos betegsége .. mind-mind az én világom. Mikor a rózsás viszfényü alkonyi égen kigyuladnak a csillag milliárdok, mikor az isteni sejtés a homály aranyköd fátyolával beborítja a min- denséget, a bolthajtásos, levendula illatú szobákban megroppanak a szuette nehéz tölgyfa bútorok, megnyílnak a titkolt kárpitfalak és élet- rekelnek hajporos tipegő járású emberek, hogy lejátszák elmúlt idők, uagy szerelmek komédiáit, a melyekről megsárgult árkusok, nehéz, kapcsos ládák féltve őrzött titkai mesélnek a késői unokáknak fojtott sovárgó hangon, mesélnek suttognak szerelemről, semmiségekről . . . Az esteli párázát megrezdül, titkolt vágyakozások nehéz illatával megtelik a szoba s fojton nehezedik reá a lét legszentebb misteriumának varázspalastja a lelkekre és csodás sejtésbe, földöntúli, köznapi emberek által meg nem érthető, át nem érezhető fájdalmakba, gyönyörűségekbe ringatja a sziveket, az összes sziveketAz imbolygó árnyak óriás testet öltő alakjai visszaverődnek a falakon és a lila szinü felhők alól kibukkanó hold ezüst csipkéket szőve, áttör a lezárt zsalugatereken és kísérteties fénnyel világítja meg átélt életek feltámadt halottait. Nehéz páncélos vitézek karöltve járnak rózsák arcú Biedermayer leányokkal. Lágy, suttogó hangon örök szerelemről, el nem csókolt csókokról mesélnek és sóhajtva sírják vissza meddő pillanatok, lázas éjjelek és nappalok lázverte szenvedéseit. S mig első kakasszóra bezárulnak a kripták ajtai, addig újra élnek. A néptelen park megelevenedik, elhervadt virágokból csodás szinpom- pájuak fejlődnek, rózsák átható illata egybeolvad a parfüm congtemeráttal és a madarak nászi csicsergésével versenyre kél a sok női kacaj. Terebélyes piatan árnyékában csipkés kőpadon elmélázva ül egy Ifjú és egy nő. A nyomasztó csendet megtöri az ifjú esdeklő szava „Henrieth egy csókot.“ „Most, mikor az álomképek meseországa véget ért, az egyhangúság és közöny építette várkastélyok tömkelegéből kilépünk és nem cseréljük el a perc örömét a jövő, a múlt boldogságos évezredeivel.“ — „Csak egy csókot, hogy felejtsem el mindazt, a mi szürke egyedüllét varázskörébe esnék, hogy elfelejtsem keresni mindenben a csalódásra teremtett ember kezemunkáját.“ „Csak egy csókot, Egyetlenegyet.“ A két ajak összeér és egy örökön át tartó csókban forr össze. Az ujjak lázasan kapcsolódnak egymásba, m:ntha soha de soha nem akarnának többé széjjel vállani. Egy csók egy örökkévalóság. De a föld s az ég minden lakója irigye mások boldogságának. A kert távolabbi részéről loppal, nesszel egy törődött, az élet nagy csatájában megsebbzett harcos közeledik feléjük, hogy személyesen meggyőződést szerezzen arról, amiről már a platánok is beszélnek, hogy hitvese szivesebken tölt el egy pillanatot a fiatal cousin karjaiban, mint mellette évtizedeket jóllétben, aranyban. Már- már tetten érné. őket ... A kastély órája azonban kísértetiesen kongja az éjszakába . . . Egy . . . A halottak nappala véget ér. — Az átkozott kakasszó megint elvitte egy közeledő veszedelem vészes fellegeit. Es ez igy tart századok óta. Boldogságuknak nincs más tanúja mint a platán, keserűségének, bol- dogtalalanságának nincs más résztvevője, mint a platán, a platán. A sirok megnyílnak és a kripták lakói visszatérnek otthonukba. A földön nem marad más, mint a mártírok hagyományos töviskoszoruja. cs a platánok sírtak . . . 1 —— ..... -~ --- ■ -^3 DALOK I. Lelkem egy-egy dalt sóhajt el, Mikor csak rá gondolok, Sóhaj után uj sóhaj kel, Egyre kelnek a dalok. Kelnek, szállnak s mindig lágyabb, Mélább hangon zengenek, S arcom egyre haloványabb, Szivem egyre betegebb. II. Megláttalak, lányka, téged, A föld legszebb rózsabokrát, Egyszer láttalak szerelmem, Mégis százszor gondolok rád. S látom ajkad, mint egy bimbót, Lágy mosolyra nyílni lassan, Oh, százszor halnék meg érte, Csakhogy egyszer csókolhasson. Vargha Gyula,
