Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)

1909-12-24 / 102. szám

KARÁCSONYI MELLÉKLET

üará^slat

köueteményei.

— Ösmerted Jánost, a becsületes vargát ? — Kérdezte, Íróasztalomon egy vastag könyvön kuporogva, a törpe. — Azt a Jánost, akit elhagyott a felesége ?

Lassan feleltem, mialatt kék füstkarikákat fújtam a szivaromból.;

— Ösmertem, mit akarsz mondani róla ?

A törpe — pufók, nagysza- kállu kis öreg volt; akkora fejjel mint az öklöm, olyan törzsökkel, mint a kezem csuklója s oly vékony és rövid lábbal meg karral, mint a mutató ujjam — felhúzta orcimpáját és arcán mint a sült alma összeráncosodva, nagyot prüsszentett körmömnyi kezével pedig idegesen intett:

— Ne . . . (hap-ci!) ne fújd rám kérlek alásan a füstöt, mert nem bírom kiállani!

Szólt és miután letettem a szivart az asztal túlsó szélén álló hamutartóra, megengeszte- lődve folytatta:

— Azt kérdezed, hogy mit akarok mondani János vargáról ? Egy különös történetet akarok mondani róla. Illetőleg róla meg Annáról a feleségéről.

Érdeklődve pillantottam a kis rútságra, mert tapasztalásból tudtam, hogy az öregnek bozontos szakála tele van újsütetű pletykákkal, amelyeket csak a törpék ösmernek. bs az én törpém csak megborzolja a sza- kállát s mint az ákácból tavasz- szal az illat, úgy szállnak elő belőle a csodás történetek, u pedig — igen, olvasóm — megborzolta szakállát.

— No hát — szólt — ennek a becsületes János vargának a felesége azt képzelte magáról, hogy ő nem vargánének született. Hanem valami másnak. Grófnénak, hercegnőnek, vagy ünnepelt, hires művésznőnek. Aki előtt körülrajzanak a férfiak, akár rózsát a méh. Aki előtt hódolnak mint győztes hadvezér előtt a leigázott nép. S akinek fehér atlasz papucsa elé a legszebb bókokat rakják le a finom udvarlók.

Mindebben egy öreg mézes- kalácsos asszony volt a rossz szelleme. Mert ez olyan mézeskalácsot készített, hogy aki egyszer megkóstolta, az nem állhatta meg, hogy a következő kilenc búcsún, vagy sátoros ünnepen is megint ne egyék belőle, aki pedig igy már tízszer evett a kalácsból, az úgy meg- csömörlött tőle, hogy attól a perctől kezdve mindig a legdrágább süteményekre és tortákra áhítozott; és egyáltalában csupa olyan étkekre, amelyeket nem me'zeskalácsos sátrakban, hanem ezüst tálcán meg arany csészékben tálalnak elő.

Anna, a vargáné, szintén tízszer megkóstolta a vénasszony kalácsát. A kóstolást leánykorában kezdte s még igen tiatal menyecske volt, a mikor megette a tizedik kalácsot. Ettől fogva nem lehetett vele bírni, Hiába kopogott a kaptafán éj- jal-nappal a szegény varga, nem bírt annyi sokat kopogni, hogy feleségének a szive ne többször dobogott volna a pompáért, fényűzésért és nagyúri módért.

Hasztalanul kanyaritotta volna le a derék varga dikicsével mint valami fehéren ragyogó cipőt a csillagokat az égről, Anna elégedetlen volt, sirt és átkozta a sorsot, amely ily sanyarú helyzetbe sodorta. Elégületlenkedett, panaszkodott és sirt, annyira, hogy János varga egy alkalommal végre méregbe jött; és egy cipő talpalása közben akkorát koppantott a kaptafára, hogy a hü fadarab most már nem állhatta meg szó nélkül. Es szemrehányóan mondta:

— Látod gazdám, te nagy elkeseredésben haragszol és haragodban oly nagyokat ütsz rajtam, hogy ha feleségeden ütnél akkorát, bizony Isten, nem lenne többé okod semmi elkeseredésre !

A varga, aki még sohasem hallotta beszélni a kaptafát, ál- mélkodva nézett reá.

— Csakugyan, kaptafa, neked igazad lehet 1

És mikor Anna asszony a legközelebbi alkalommal megint siránkodni kezdett sanyarú helyzete miatt, a becsületes varga kapta a kaptafát és úgy, de úgy elverte vele a nagyravágyó menyecskét, hogy nagyobb üt- legekre biz’ Isten — asszony már sohasem vágyhatott volna.

És ki tudja, meddig, — meddig nem — ütlegelte volna, ha utoljára is a kapta meg nem Szánja és ő maga nem kéri a

vargát, hogy hagyja abba a verést.

— Elég lesz gazdáin, elég lesz

— a verésből! Ha ennyi nem használt, hidd meg, a többi iit- leg már annyi, mintha borsót hánynál a falra.

— Lehet, hogy igazságod van,

— szólt erre János és eleresztvén felesége szoknyájának a ráncát, abba hagyta a verést. Az asszony pedig, mint szabadnak érezte magát, uccu kiszaladt a szobából.

— Hová mész ? — akarta kérdezni a varga, de ime már későn volt: Anna már nem volt sehol . . .

Az ajtóban ugyanis, ahol kiszaladt, már várta a vén mézes- kalácsos asszony, hogy nagy diadallal elvigye magával. Mert ime, megint sikerült a mézeskalácsaival egyet magával ragadni.

— Nem bírod elviselni tovább azt a nyomorúságot? — Szólt a távozó asszonyhoz hízelgő hangon. — Jó, most itt hagyod ezt a koldustarisznyát, velem jösz és meglátod, milyen dús gazdag hercegnő leszel! Palotád lesz, szolgáid és fogatod ; nyakadban gyémánt ékszer fog ragyogni s hajadban és füledben brilliáns. Aranycsatja lesz papucsodnak s annyi drága gyűrűd lesz, hogy mozgatni sem fogod tudni tőlük az ujjad. — Gondolatodat inasok serege fogja lesni, nem lesz ezen a földön az az élvezet, amit egy röpke óhajtásoddal magad elé ne va- varázsolnál! Jó lesz

— Oh — suttogta a szökevény menyecske, mialatt görcsösen belekapaszkodott a mé- zeskalácsos asszonynak a karjába — oh, ez nagyszerű dolog lesz, kedvesem !

És, mialatt ura épen utolérte volna a küszöbön, gyorsan, mint a szellő tovalebbent a vén mézeskalácsos asszonnyal, es úgy eltűnt, hogy még ütni sem lehetett a nyomát.

Csakugyan, a mézeskalácsos asszony megtartotta a szavát. Annából hercegnő lett. Olyan szép, olyan gazdag és olyan ragyogó, mint amilyen talán még egy hercegnő sem volt ő előtte. Márványpalotában lakott, fogatokat tartott és szolgáinak serege akkora volt, hogy, ha mindennap elcsapta volna egy-egy inasát, vagy szobaleányát és sohasem fogadott volna újakat a

helyükbe, legalább kilencven évig kellett volna élnie, amig teljesen szolga nélkül marad. Pedig még hetven esztendő választotta el a kilencvenedik évtől.

János varga hűtlen felesége ezzel hát elérte volna a célját: gazdag* lett, hercegnő lett, gyé- mántcsattos papucsban járt és udvarlóinak serege akkora volt, hogy annyi udvarlójuk a világ legszebb és legcsábitóbb hölgyeinek sem volt száz év óta. Szóval, a varga felesége mindent elért, amit csak nagyravágyó álmaiban óhajthatott valaha.

Talán tökéletes is lehetett volna a szerencséje, ha a kaptafa bele nem szólt volna a dologba. A derék kaptát ugyanis János, az elhagyott férj, egy darab ideig annál jobban verte, minél inkább világos lett előtte, hogy hűtlen felesége sohasem fog visszatérni hozzá, amikor aztán a varga végkép megbizonyosodott arról, hogy soha visz- sza nem varázsolhatja (mivelhogy egy varázslónő ismerőse sem volt) az asszonyt, bánatában akkorát csapott szerszámával a kapta fejére, hogy ez — én magam láttam — beleájult.

Amikor a kapta felocsúdott aléltságából, töprengeni kezdett a helyzetén s a maga kaptafa eszével lassankint rájött, hogy, ha János varga boldogtalan a megszökött felesége miatt, annak senki más nem látja a kárát, csak ő, meg újra csak ő. Tudniillik ő, az ártatlan kaptafa.

— Ez pedig tarthatatlan állapot — gondolta magában — s ennek véget kell vetni.

Arra azonban, hogy miképen vessen véget kétségbeejtő helyzetének, talán életében sohasem jött volna rá, ha egyszer egy vasárnapi munkaszünetkor álmában meg nem jelenik előtte a vén mézeskalácsos asszony és meg nem kérdezi tőle :

—^ Mond csak jó kapta, aka- rod-é, hogy a vargáné visszatérjen a gazdádhoz és ünnepelt hercegnőből megint egyszerű vargáné legyen.

— Hogyne akarnám — válaszolt lelkesülten a kapta. — Csak azt nem tudom, kitűnő asszonyság, hogy mikép történhetnék meg ez a visszatérés ?

— Hát úgy lelkem— nevetett csúf vigyorgással a mézeskalácsos, — ha te éj idején oda mégy az ablakához és bekopogtatsz rajta ;

Színház után menjünk REUMANN ADOLF

PANNÓNIA

KAVÉHAZABA.

Hideg buffet, pontos és szolid kiszolgálás.

Egy színházi vacsora 70 fillér,