Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. január-június (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-03 / 27. szám
Tizenkettedik évfolyam. 27. szám. Sátoraljaújhely, 1909. Szombat, április 3. WP POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség : Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. LAPVEZÉR: MATOLAI ETELE. POLITIKAI FŐMUNKATARS: Ur. BÜ2A BARNA. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyedévre 2 korona 50 fiilér. Egyes szám ára 10 fillér. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Egységes nemzet, „ Találkozni fognak-e valaha egy táborban azok a magyarok, akik szeretik a szabadságot ?“ Rákóczi Ferenc melankolikus szava nem illik-e rá mai politikai helyzetünkre is ? Nem kell-e aggódó szívvel, fájó reménykedéssel kérdeznünk most is: Nincs-e itt az ideje, hogy mind azok, akik végeredményben egy eszméért lelkesednek, egy célra törnek: egy táborban is talál kozzanak ? Nem érkez^tt-e el annak az erőpróbája: mire képes ez a magyar nemzet gazdasági és erkölcsi fejlődésének utján, mit tud kivívni magának) ha jobbjai kezet fognak egymással ? Jövő előrehaladásunk nagy pro blémájának egyik kulcsát itten kell keresnünk. Mert nem elég ismerni a célt, amelyre törekszünk, nem elég ismernünk az akadályokat, amelyek utunkba akadnak : ismerni kell erőnket is, amellyel meg akarjuk vivni a küzdelmer. Es ha végig nézünk fegyvereinken és pillantásunk át száll ellenségeink táborába : Nem kell-e bevall anunk, hogy az osztrák és a nemzetiségiek tömör falian- xával szemben a vallási türelmetHazug betűk. Várnai Miklós, aki jeles tollú fiatal szóciológus hírében állott, felháborodástól tüzelő cikket irt a lapjába azokról a „ripőkökről“, akik védtelen nőket szóiitgatnak meg az utczán s a legszemtelenebb cinizmussal kíséretüket ajánlják fel nekik. Várnai e cikkben felszólította a nőket, hogy hasonló inzultus esetében vegyék bátran igénybe a rendőrség segítségét, mert máskép lehetetlen a társadalmat az aszfaltbetyárok salakjától megtisztítani. A cikk élénk visszhangra talált a nők körében, Várnait másnap egész garmada levélben üdvözölték erélyes és bátor állásfoglalásáért. Az egyik levelet, amely Bartos Eveline aláírással volt ellátva, ki is adták az újságban, jeléül a lázadozó cikk nagy hatásának. Várnai örült a sikernek s a szerkesztőségi Íróasztal mellett büszke élvezettel olvasgatta a czimére érkezett illatos válaszokat. Este nyolc óra volt s a szerkesztőség termei lassankint kiürültek; — Nem jössz vacsorázni ? — kérdezte Várnaitól a rendőri riporter. lenség és a nemzetköziség ter- rorától fenyegetve sikeres, eredményes nemzeti politikát csak a nemzeti politika alapeszméiben és a haladás eszközeinek megválasztásában egyetértő magyar ság összefogásárai folytathatunk? A 67-es kiegyezés megalkotásával egy kicsiny csoportja a lelkes hazafiaknak a 48-as eszmények kérlelhetlen szóvivőjévé szegődött. Hirdette a personális uniót, küzdött a közös intézmények ellen, károsnak mondotta a szoros gazdasági összefüggést Ausztriával. Küzdelme meddőnek látszott s a ,,gyakorlati“ politika emberei mosolyogtak felette. Nem tartották possibilisnek, mert — hitük szerint — nem számolt a tényleges erőviszony okkal. Es hiú álmodozónak mondottak mindenkit, aki e politika zászlója alá szegődött. Azokban az időkben a 67 es politika egyértelmű volt a reális, az alkotó politikával, a 48-as eszmék hirdetése pedig az ábrándok kergetésével. Es ha valaki, egy modern Rip van Winkle, néhány esztendő előtt elaludt volna a képviselő ház márványos üléstermének karzatán abban az órában, amikor egy komor, sápadt arcú térfiu odalent a bársonyszékek élén egy óriási, tomboló többség éljenzése közben kijelentette, hogy a nemzet lelkiismerete elfogja söpörni mindazokat, akik az ő és pártja akaratának ellene szegülnek : és ha ez az évek óta szunnya dó Rip van Winkle ugyanazon a helyen felébredne ma és végig pillantana ugyanazon a tér men, amelyet szemei néhány esztendő előtt látlak utoljára: hiába keresné a komor képli vezért és elszánt harcosait, — közülök hírmondó sem maradt meg körünkben. A nemzet lelkiismerete, ugyanaz a lelkiismeret, amelyre Tisza István gróf mint a maga tanjára hivatkozott: viharzó orkánként söpörte el azokat, akik egy elfajult, kereteiben szűknek bizonyult politika számára akartak újból többséget toborozni. A nemzet fel tudott ébredni, amikor megérezte, hogy eljutott arra pontra, ahol a nemzeti fejlődés létkérdései kerültek eldöntésre. Es belátta, hogy a nagy célok kitűzése nem egyértelmű a lehetetlenség szóval, amely nem létezik a politika szótárában. Belátta, hogy nagyot akarni nem bűn, ha e nagy törekvés józan eszközeivel rendelkezünk s azokkal élni tudunk és élni akarunk. így győzött 40 év után az a kicsiny csapat, amely 67-ben is tiltakozott azoknak a kereteknek megalkotása ellen, amelyeket alkotói egyrésze örökéletiieknek szánt, de amelyeket az akkori függetlenségi párt már eleve is elégteleneknek ismert fel. így győzött az az örök igaz elv, hogy nincsen elég nagyszerű cél, amelyet egy nemzet elé ki lehet tűzni, ha megtudjuk jelölni az utat, amely e célhoz el is juttasson. Az uj politikai korszak a gazdasági önállóság, az erkölcsi és anyagi felszabadítás útjára vezetett. Intézményes törvényekben biztosította abbeli jogainkat. De sikert, eredményt csak úgy fogunk elérhetni, ha egyesíteni tudjuk mindazokat, akik nemzetünk fejlődését kívánják, a magyarság nemzetfenntartó erejét meg akarják óvni és ezen az ösvényen a végső, nagy célnak : az államélet minden terén való önállósulásnak útját akarják egyengetni. Ha tudtunk egyek lenni akkor, amikor egy veszedelmessé váló politikai irány béklyóit le kellett vágni, egyeknek kell lennünk akkor is, amikor e leiszabadulásunk gyümölcseit érni látjuk! rányi reményt nyújtana arra, hogy képzelődésemnek némi alapja van. — Sajnálom, de igazán . . . — Az a kor, amikor az emberek rideg egykedvűséggel sebezték és kínozták egymást, régen letűnt, ün nem lehet oly kegyetlen, hogy . . . — Látja, miért erőszakoskodik ? ön úriembernek látszik. A viselkedése azonban . . . — Az istenért, ne folytassa I Szeretek gyönyörködni mindenben, a mi szép. Engedje meg tehát, hogy gyönyörködhessem Önben ! — Köszönöm, de ha szépnek tart, miben kételkednem kell, kissé távolabbról is gyönyörködhetnék bennem. — De mikor a hangját is akarom hallani I A hang az élet. Mit ér a szépség élet nélkül? — Hahaha 1 Filozófus ön, vagy költő ? — Az ön oldalán költői ihlet száll meg; ha elutasít kesernyés filozófussá leszek. E pillanatban egy mellékutcához értek és a nő megállóit. — Itt mindenképp távoznia kell. Ebben az utcában sokan ismernek és nem szeretném, ha rosszabb hiHALLÓ! KI BESZÉL? -^g |*r» HALLÓ! KI BESZÉL? Április 4-én délután és este ALMASI MENYHÉRT ÜZLETI HELYISÉGÉBEN KIÁLLÍTÁST RENDEZ. Lapunk €> oldal. — Nem . . . nem mehetek veled Pár perc múlva Várnai a fiókjába zárta a leveleket és halkan fiityö részve távozott. Enyhe est volt. Az égen tiszta fényben tündököltek a csillagok. Az utcasoron kellemes, langyos szellők bujkáltak. Az első tavaszi nap ! A járókelők, akik tegnap még föltürt gallérral siettek otthonukba, meglassították lépteiket és sóvár remegő ajakkal szivták magukba a tavasz első gyönge fuvalmát. Várnai sem sietett. Lassú, ringó léptekkel sétált a ragyogóan megvilágított körúton és méla kedvvel nézte a kényelmesen tovahömpölygő sokaságot. Pillantása nem kerülte el a szép asszonyokat sem. Egy- egy karcsú nőalaknak hosszasan, epedően utána nézett. Éppen a megszokott vendéglő jébe akart belépni, amikor a szomszéd utczából egy feltűnően gracio- zus termetű, csinos arcú nő fordult ki a körútra. Várnai megállóit. A nő éppen mellette haladt el s ő mélyen a szeme közzé nézett. De szemének sóvár beszéde nem kapott választ. A nő, mintha néma bámulóját észre sem vette volna, folytatta útját. Várnait bosszantotta ez a mellőzés. Es hirtelen elhatározással utánasietett. Néhány perc múlva elérte, az oldalára került és megemelgette a kalapját. — Jó estét! A nő lenéző pillantással nézte végig. — Nem ismerem önt ! — Oh ezen könnyen lehet segíteni . . . — De kérem, hogyan lehet egy védtelen nőt igy megtámadni? — Ha elfogadja a kíséretemet, nem lesz többé védtelen . . . A nő mosolygott, de látszott rajta, hogy mosolyát elrejteni igyekszik. Várnai azonban észrevette. — Ön mosolyog? Ez a megbocsátás első biztató jele! Túlságos fontosságot tulajdonit neki ! — Nem, nem ! Ön megbocsát, úgy e ? Es nem haragszik . . . — On képzelődik uram ! — Boldoggá tenne, ha egy pa-
