Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)

1903-08-12 / 64. szám

Hatodik év 64. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szerda, augusztus 12. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévro 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára I 0 fillér. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-iér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Tanúlsagok. Tenger sok bizonytalanság közt, amik most a magyar politikai élet jövőjét homályba borítják, egy bizonyos van csak: az, hogy a magyar nemzet katonai követelé­seit rövid időn teljesíteni fogják. Mert az ellenzék nem enged addig, míg ezeket nem teljesítik, az udvar pedig nem mehet bele az abszolutizmusba, tehát engednie kell és engedni fog. Harminchat év óta végre most először hagyott fel a magyar av­val a szerencsétlen gondolattal, hogy mindig ő legyen a bizonyos okosabbik fél, aki enged, És lám, eddig az »okos* politikájával min­dig csak szégyent, kárt és meg­aláztatást aratott, most pedig, mi­helyt egy kicsit eltért ettől az osztrákoknak olyan kedves és elő­nyös okosságtól, mindjárt teljesül a törekvése. Ebből az a tanulság, hogy töb­bet ér egy bátor Lengyel Zoltán, mint kétszáz »okos, bölcs, óvatos, tapintatos« Podmaniczky, And- rássy, Fáik Miksa és egyéb jám­bor mameluk. Ha ezekre a bölcs és nagy férfiakra hallgatna a nemzet, ak­kor még harminc esztendő múlva is csak azokat az útálatos, nya­valyás frázisokat hallanók: »hiszen akarjuk mi is, meg is fogjuk csi­nálni, de csak várjuk be az alkal­mas időpontot, csak lassan, óva­tosan haladjunk«—És haladnánk is lassan, óvatosan — a megsem­misülés felé. Ellenben ha 1889-ben, az ak­kori véderővita idején, lett volna már vagy két Lengyel Zoltán, ak­kor most már 10 év óta lennének választva a magyar ez- redek, s a magyar lenne bennük a szolgálati nyelv. Mert bizonyos, hogy akkor ép úgy megvívhatták volna azt a nagy és dicső harcot, amit most megvívtak, s ha akkor szorították volna sarokba az ud­vart, ép úgy engedett volna, mint ahogy most engedni fog. Tehát hogy nem már tiz évvel ezelőtt értük el a magyar vezény­szót, azt kizárólag és tisztán csak az osztrák párt nyomorult szolga- lelküségének köszönhetjük, mert ha ez a párt akaita volna, bizto­san megkaptuk volna már akkor S hol lehetnénk már ma a ma­gyarosodás, nemzeti megerősödés dolgában! Ez a végzetes mulasz­tás tisztán az osztrák párt bűne, s azoké, akik ezt a pártot a sza­vazatukkal támogatták. Vájjon ha most csakugyan el­érjük — pedig biztosan elérjük — a magyar vezényszót, el fogják é ismerni azok a kormánypárti la­pok, amelyek az obstrukciót oly I komiszul szidták és gyalázták, hogy ez az obstrukció hatalmas, ered­ményes, nagy küzdelem volt, hogy kiszámíthatatlan hasznot hajtott az országnak? S meghajtják zász­lóikat azok előtt a lelkes, igaz hazafiak előtt, akik nem törődve az ő rosszhiszemű gyalázkodása- ikkal, rendületlenül folytatták a harcot a teljes diadal kivívásáig? Elismerik-é, hogy Lengyel Zoltán többet használt a hazának, mint az egész nemzeti kaszinó ? * Ez is egyik érdekes tanulsága a parlamenti vizsgálatnak: Eddig úgy tudtuk, hogy a mágnás urak előtt legutáltabb és leggyülöltebb pária a cucilista. Ha valakit iszo­nyatosan megakartak sérteni, ha olyat akartak rá mondani, ami rosszabb a rablógyilkosnál, kasz- szabetörőnél, hitványabb a csir­kefogónál és utszéli csavargónál. — azt mondták rá: cucilista. A legmélyebb utálat, a legnagyobb megvetés, a legizzóbb gyűlölet kifejezője volt ez a szó. Annyira undorodni látszottak tőle, hogy azt hittük, hogy ha kiejtik néha, hát megmossák utána a szájukat. Azt pedig, hogy egy mágnás egy igazi cucilistával kezet fogjon, még csak gondolni sem mertük, mert attól féltünk, hogy a méltó- ságos urak még ezt a feltevésün­ket is sértésnek veszik és kihív­nak érte párbajra. Most pedig lám kisül, hogy ke­gyelmes gróf urak saját fényes palotáikba hivatták az utált és megvetett cucilista vezéreket, ott saját méltóságos kezeiket nyúj­tották nekik, s egyezkedtek velük, hogy mennyiért volnának hajlan­dók a cucilisták segíteni a gróf urak aljas, gaz terveit. S hogy az alku létre nem jött, az nem a gróf urak hibája, mert bennük megvolt hozzá a lelki romlottság. — hanem amilyen silány és nyo­morult volt a kegyelmes gróf urak gondolkozása, olyan férfiasak és becsületesek voltak a cucilista ve­zérek. így aztán az aljasságra tö­rekvő gróf és a becsü’etes szo­cialisták közt nem jött létre az alku. Ezentúl tehát ne vegyük na­gyon komolyan, ha a mágnás urak cucilistának csúfolják is, akit na­gyon meg akarnak sérteni. Mert im van egy igaz történet, amelyik­ben cugilisták és grófok szerepel­tek, s a cucilisták becsületesen viselték magukat, ellenben a gró­fokról már nehezebben lehet ezt elmondani. És ha ezentúl valakinek megint a szemébe fogják vágni hetyke lenézéssel a mágnás urak, hogy: te cucilista, — ne haragudjunk érié, gondoljuk meg, hogy ez még mindig nem olyan meggya­lázó, mintha azt mondanák: te gróf Szapáry! b. b. Ballagj megtérése. Érdekes hírek szállingóznak a liszkai kerület kép­viselőjéről. Többek előtt egész ha­tározott Ígéret formájában kijelen­tette az utóbbi időben Ballagi Géza, hogy kilép az osztrák pártból, s füg­getlenségi pártivá lesz. Ennek előjele az is, hogy Ballagi, aki eddig a kormánypárti Gézák cso­portjához tartozott, s folytonos köz­beszólásokkal ingerelte, boszantotta a nemzet javáért küzdő ellenzéket, (Ujhelyben is iszonyú hangos volta legutóbbi megyegyülésen), — most teljesen elcsendesedett, tartózkodó és csendes honatya lett. így akarja az átmenetet előkészíteni. Mindenesetre nagy előny az ellen­zékre, ha egy ilyen számottevő te­hetséggel gazdagodik, de nagy előny í ez az áttérés Ballagira is, mert ha kormánypárti marad, bizony semmi esetre se választják meg többet a ! liszkai kerületben. Lehet azonban, hogy a mostani kormányválság megint más elhatá­rozásra fogja bízni Ballagit, s talán most már elmarad a meggyőződés­változás. A király-helmeczi Rákóczi- ünnepély. A királyhelmeczi deák-ifjuság f. hó 9-ón egy minden tekintetben si­került Rákóczi-ünnepélyt rendezett. Már kora reggel ágyudörgés és mo­zsárdurranás hirdette az ünnepélyt. A kis város ünnepi mezbe öltözött ez alkalomra: lobogók lengtek a há­zakon és öröm sugárzott az emberek arcán, mintha egy napra visszaköl­tözött volna a hajdani dicső kuruc- virtus és lelkesedés az emberek szi­vébe. A környékből — lévén igen kedvező idő, mintha csak az égiek is együtt ünnepelnének a földiekkel — csak úgy tódult a nép az ünne­pélyre, mely d. u, 4 órakor ágyu­dörgés mellett a következő program­mal vette kezdetét: „Hymnus“ énekelte az ifjúság, — a mely Rákóczi korabeli viseletben volt öltözve. Öröm volt nézni a lelkese­déstől kipirult ifjú arcokat, amint fújták a trombitákat és tárogató­kat. Azután Junger Mór theologus lé­pett — általános feszült figyelem közepette — a pódiumra, hogy el­mondja ünnepi megnyitó beszédét. A fiatal szónok sok temperamentum­mal és lendülettel elmondott beszéde — melyet lapunk egész terjedelmé­ben közöl — oly hatással volt a több, mint ezer főre menő közön­ségre, hogy ott nyomban „arany- szájú kispapának keresztelték el. — Beszéde itt következik : Tisztelt ünneplő gyülekezet! A nagy Rákóczi esztendejében vagyunk! Kétszáz esztendővel ezelőtt elné­mult tárogatók zengőfája újra ki- sarjadzoct és zokogó hangja meg­harsant széles e hazában. Riadó hangja a hazafiui szivekbe nyilal­lik s fölébreszti a szunnyadó nem­zeti érzést . . . Oly időkről zokog, harsog, búg szivet rázóan e tárogató, mikor a haza vérrel öntözött porát száguldó paripákon deli kuruc vi­tézek verték föl s siettek a vérzi­vataros csatákba a nagy Rákóczi oldalán — „pro patria et libertate“ a hazáért és szabadságért. Korcs utódok megtagadták a nem­zet eme legszentebb hősét, ki vérét és mesés vagyonát áldozta a haza oltárára, aki kétszázaddal ezelőtt az volt, ami ötven esztendővel ez­előtt Kossuth apánk. — Ő is idegen földön hunyta le szemeit, s óh szé­gyen ! hogy idegen földön nyu- gosznak porai ma is ; pedig „drágább lenne e föld, honunk áldott alapja, ha ez a nagy szív is benne nyu­godna.“ Két hosszú, zivatarokban elmúlt század után azonban méltó helyet követel magának a hazában szel­leme, haló pora, emléke. Akinek erében csak egy csepp magyar vér csörgedez, annak szive megdobban és siet résztvenni ebben az engesztelő áldozatban, amelyet a nemzet nyújt megtagadott hősé­nek, idegen földben nyugodni nem tudó nagy fiának, II. Rákóczi Fe- rencznek. S t. ü. gy.! amikor országszerte a lelkes ifjúság karöltve a hazafias polgárokkal, mind hatalmasan ki­veszik részüket e nagy nemzeti kö­telesség teljesítéséből, elmaradhat­tunk-e mi, kik Rákóczi megyéjének szülöttjei vagyunk? Eme hazafias kötelességérzet ve­zérelte a bodrogközi tanuló-ifjusá- got, midőn elhatározta, hogy a mai napon Rákőczi-ün népét rendez, hogy leróhassa kegyeletét a nagy és halhatatlan hazafival szemben. T. ü. gy. ! szándékosan használtam azt a jelzőt, hogy halhatatlan, mert »nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét.« Csakhogy tisztelt hallgatóim, ér­zem e pillanatban, hogy nem cse­kély feladatra vállalkoztam. Oh, vajha erőm gyöngesógét pótolhatná lelkesedésem és szónoki járatlansá­gomat feledtetné szivem őszinte ke­gyelete, hogy méltó módon megfe­lelhetnék ama megtisztelő bizalom­nak, melyet az ifjúság csak rövid két nappal ezelőtt rám ruházott. Rákóczi Ferenczről beszélni! hisz t. h.. Rákóczi Ferencz élete és mű­ködése oly gazdag adatokban, oly dús tettekben, hogy a kutató ész, a boncoló elme alig tudja, mely pontnál állapodjék meg, alig tudja, hogy életének mely kimagasló moz­zanatát válassza beszédének tár­gyául, hogy belőle tanulságot von­jon le az utókor számára. Ragadjam-e ki életéből azt a vér­dermesztő, szivet-lelket szomoritó jelenetet, midőn a kegyetlen és ir­galmatlan zsarnok hatalom az alig tizenkét éves ifjút, a zsenge gyer­meket megfossza édes anyjától, úgy szólván letépi a hős lelkű Zrinyi Ilonának, Muukácsvára halhatatlan védőjének kebléről, idegen földre hurcolja, a neuhausi jezsuiták klast- romába dugja, hogy ott elfelejtes­sék vele hazáját, annak nyelvét és szokásait, búját és bánatát, örömét és töprengéseit? Vagy emlitsem-e azt a gyáva, vérlázitó eljárást, me­lyet a zsoldosok — a hatalomnak külön Lapunk 4- oldal,

Next

/
Thumbnails
Contents