Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)

1903-06-13 / 47. szám

Hatodik év 47. szám.

Satoraljaujhely, 1903.

Szombat, junius 13.

ww w

POLITIKAI ÚJSÁG.

Megjelen minden szerdán és szombaton este.

Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Vakerle-tér 502.

Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna

Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-tér 502.

Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk.

cTláRóczi.

Hazánk szentje, szabadság vezére. sötét éjben fényes csilla- j gunk . . .

Tündöklő nagy neved hódolatára imádó szóval borul ma lej szülővármegyéd.

Elő ember nem viseli ma azt a nevet. Vagyon, hatalom, befolyás nem fűződik hozzá. Nem jelent családot, amelynek tagjai élnek, nem jelent gazdagságot, méltóságokat, uradalmakat.

Emlék csak az a név: testetlen, T anyagtalan emlék.

S az az egy meghalt név mégis több az élő nevek százezreinél, s az a testetlen emlék mégis hatalmasabb az élő világ minden hatalmánál.

Es jobban, igazabban él az a rég meghalt ember a világ minden élő hatalmasánál: mert milliók lelkében, milliók rajongó sze- retetében él.

Volt idő, mikor» hkzány törpe nemzedék őrült elbizakodottságában azt hitte, hogy hatalma van; a lelkek felett, az eszmék felett is, azt hitte, hogy elég akármilyen istenkáromlást beirni a tör -! vénykönyvbe, s az rögtön valóvá válik. S törvénybe iktatta Rákóci kiközösítését, Rákóczi nevének elpusztítását.

A törvényt meghozta a magyar országgyűlés, szentesitette a magyar király, s be van írva ma is' Magyarország törvénykönyvébe.

S az a törvény egy silány rongy papir, Rákóczi neve pedig örökkön élő szentség. fA törvény hozóinak sötét emléke csak a

nemzet utálatában él, Rákóczi dicsősége pedig a magyar történelem égboltozatának minden fényes csillaga közt a legfényesebben ragyog.

Az az egy név erősebb . egy egész szolganemzedék aljas engedelmességénél, erősebb a zsarnokok mindenható hatalmánál erősebb még magánál a törvénynél is.

Mert az a név a magyar szabadság. A szabadság pedig egy az istenséggel

És ha törpe kornak szolganépe százszor törvénybe Írja is a szolgaságot, ezerszer lesz a szivekbe Írva Rákóczi neve, a szabadság. És mindig a papírra irt törvény le$z a hazugság, s a szivekbe vésett ige leSz az igazság S a papir szétfoszlik, s a szolgák, akik gyalázattal írták tele, elfelejtett sírban fognak porladozni: Rákóci neve pedig túl a múlandóságon, túl az emberi törpeségeken az örök igazság erejével fog élni diadalmasan, halhatatlanul. Együtt fog ragyogni, mint kettős nap, avval a másik megszentelt nagy névvel: Kossuth Lajoséval.

Rákóczi és Kossuth. Egy szent eszmének két neve Mint ahogy a zsidó vallásban Jehova is, Ado- náj is ugyanazt az egy istenséget jelenti, úgy jelenti néktink ugyanazt az egy szent igét, a szabad- ság igéjét Rákóczi neve is, meg a Kossuthé is.

Rákóczi!

Olyan ez a név nekünk, mint a tündérmesék varázsigéi amiknek a kimondására niegnyijik az ég, s látjuk a menyországot minden

káprázatos ragyogásával, minden tüneményes ékességével.

Rákóczi nevére, is egy egész csodás tündöklésü, véres dicső ségü világ nyílik meg a lelkünk előtt: az a szent legendává, fenséges hőskölteménynyé magasztosult történet, az ő nemes szabadságharcának története.

Előttünk a sötétségbe, fájdalomba, lemondásba temetkezett hervadozó Magyarország, amelynek egész égboltozatát komoran, rettenetesen borítja be az osztrák sas két fekete szárnya. S a keserűség és rémület félelmes csöndjében csak a magyar nemzet szivét marcangoló saskörmök vészes csattogása hallik. S fent északkeleten megjelenik egy daliás, egy tündöklő alak, s amim feltűnik világosság támad körülötte, Kezében lobogó ősi három színnel. Mikor az a három szin felragyog, olyan az, mintha szivárvány támadt volna a beborult égen. Két szent jelszó van a zászlóra irva: »Pro libertate et pro patria,* A szabadságért és a hazáért. Talán épen ezek a szent szavak sugározzák azt a világosságot, amely hajnalodásnak tetszik a nagy éjszakában.

S a halálos csendet hatalmaiban riasztja fel az istenítéletként dörgő szózat: »Recrudescunt in- clytae gentis hungarae vulnera!«

Egy -nemzet kínos vértanusága sír, panaszkodik, vádol és lényégét szörnyű megtorlással abban a szózatban.

S a fényes alak jön előre, minden lépése diadal, dicsőség. Körülte tábor, hadsereg, néptenger,

egy egész feltámadt, felébredt nemzet. Egymásután hullanak a tollak a sas megtépett szárnyából, s minden egyes tollal egy darab sötétség tűnik el, s a hajnal pirkadása fényes nappal ragyogásává dagad.

És szól a tárogató hősöket teremtő, halottébresztő hangja. — Hogy zeng, hogy markol a szivekbe, hogy viszi, ragadja a magyart küzdeni, harcolni, meghalni a szabadságért.

Ott lobog már a háromszinü zászló mindenütt, ott száll előre legendás hősök diadalmas kezében, ott közeledik bosszúálló ragyogással Bécs felé, s jöttére megremeg a zsarnokság ősi épülete megremeg a büszke császárok fényes trónusa.

S felzug a kiáltás: Eb ura fakó ! és mikor elhangzik, már nincs ott a csásaár fején szent István koronája. S a cézárok zsarnok hatalmával diadalmasan áll szembe a daliás vezér, Rákóczi.

Aztán újra köd borul a tájra. Meghajlik a libertásos zászló a majtényi síkon, — Lengyelország felé menekül a hajolni nem tudó felséges fejedelem, bujdosó kurucok lepik el az erdőket, s mintha egy egész nemzet sírna, panaszosan zokog mindenfelé a dalba öntött bánat: »Piros csizmám nyomát, zöld erdő árnyékát hóval födi bé a tél, hóval födi bé a tél.«

Es újra kiterjeszti szárnyait a sas Magyarország felett, és újra siri csend lesz, csak itt-ott, erdők mélyén, barlangok rejtekén szakad fel egy-egy sóhaj az előhaat Arca.

Porba hullva.

Irta: Torna István.

II.

Nem! Nem! ha akkor elűzte, amikor megindult, a sülyedés utján, ma, amikor annak végére ért. minden bizonynyal megtagadja, kiűzi a hajlékából.

És a vágyakozástól feltüzelt lelke összeroskadván e kegyetlen bizonyosság érzése alatt, elmozdult a háztól.

Mit szenvedett a lemondás e pár pillanata alatt ? Az elveszett becsület, a hitvesi tisztaság, a női ártatlanság vádló gyötrelmeit. A múlt boldogsággal teli bizalmas jeleneteinek viszontlátását felelevenítve az égő képzelet, által. Atérezte az első asz- szony, Éva fájdalmát a paradicsomi szerelem üdvösségeinek elveszte felett. Oh még ennél is többet, a szerelmükből, a véréből, testéből született, a leikétől leledzett gyermekeinek megtagadott csókját, látását! . . .

E gyötrelmos perceinek közepette, felvetődött lelkében egy újabb remény ! Ismét egy emlék a múltból.

De ez biztató, ez nem ver le, nem taszít el! Az első karácsony est.

Három hónapos házasok voltak, a mikor meggyujtották a karácsonyfává avatott fenyőgaly gyertyáit. Boldog, szerelmes idők í

Emlékei csókok és forró szerelmes ölelések. A lelkűk egybeolvadása és még valami: egy Ígéret a karácsonyfa árnyékában.

Atölelkezve ültek a földön. Az ő arcát Béla a szivéhez szorította s fekete szelném k a tekintete az ő szemében fürdött. Alig látták egymást a boldogságtól megmerevedett szemeikbe verődő fényesség miatt, de érezték telkeiket, a gondolataikat, a mikor Béla megszólalt :

— Édes kis bálványom, te kis Kató, fogadjuk meg ma este a karácsonyfa alatt, hogy soha se fogunk egymásra haragudni.

Megfogadták ! Es majd megfulladtak attól a hosszú, nagy csóktól, melyet akkor váhottak.

Az asszony megremegett ,az emlékezés gyönyörétől. Egy emlék, a mely nem vádolja, egy kép, amely a reményt gerjeszti a lelkében.

Ebben a pillanatban megujhodott a lelke. Fiatal volt és ártatlan. A szivében érezte annak a karácsony estének az üdvösségeit és eszébe jutott, hogy ma ismét karácsony van. E mámoros percekbon a múlt idők visszatért leikével hinni tudta, hogy az ura megbocsát neki, hiszen megfogadták a Krisztus nevére, hogy soha se fognak haragudni egymásra.

A mikor megnyílt előtte az ajtó, s a kapus a zzemébe világított, megijedt, s nem ludta, hogy csengetésére nyitották meg a kaput. Ha a kapus nem kérdi meg, hogy mit akar? Kit keres? sokáig elállt volna a kapu előtt öntudatlan szótlansággal.

— Tarajas Bélát keresem.

— Nem lakik itt. — dörmögte a kapus.

Az asszeny hirtelen a zsebébe nyúlt és pénzdarabot nyomott a portás kezébe.

— Nem lakik itt ? kérdé ufból az asszony.

— Nem! és azzal zárta a kaput. Tarajasué kis ökleivel neki támaszkodott a kapunak, s' ijedtséggel magyarázta :

— Hivatalnok, három kis gyermeke van. Két fiú és egy leány.

A bezárult ajtó mellől tompán hallatszott a válasz :

— Nem lakik itt, ha mondom!

Az asszony csalódottan felelte önmagának .— Hát itt nem lakik.

S azzal mágindult. Átment az ut- cza másik oldalára. Ott is becsengetett. Es igy végig kérdezősködött az utcza házain, mindenütt pénzzel engesztelve és vesztegetve meg a külváros durva kapusait. A válasz mindenütt elutasító volt. Nincs, nincs sehol. Egy házban sem lakik. Es a szerencsétlen kísérlet végtelenül elkeserítette. Tovább nem kérdezős- ködhetik, mert elfogyott a pénze. Es ha ezen a vidéken lakik, bizonyára a végigjárt házak valamelyikében van a lakása. Külömben nem ült volna villanyosra egy pár (lépés miatt.

Közeiért a helyhez, ahol a férjével találkozott. Kegyetlen gondolata támadt. Hátha a férje itt lakik a közeli házak valamelyikében, s csak ő előle menekült a kocsira, mert felismerte s megundorodott a csábítótól. Hátha ! Es ez á gondolat tüstént egy másik változatban is felvetődött a lelke előtt. Bizonyos volt már benne, hogy felismerte, s ebből a bizonyosságból fakadt a másik feltevése.

Lapunk 8 oldal.